Lemezkritikák

A hosszú évek munkája a jó szándék ellenére olykor félresikerül.

Udo Dirkschneider nélkül az Accept új stúdiómanifesztumával újra a régi szintet hozta, amely büszkén áll a nyolcvanas évek aranykorszakának életműve mellett. Megszülettek az új Accept új időkre.

A Roxy Music esetében az „Avalon” minden kétséget kizáróan beigazolta a régi bölcsességet, hogy a csúcson érdemes abbahagyni. Az art rock műremeke, amely a zenei gourmand-ok újabb és újabb nemzedékeit lelkesíti, pont az i-re volt a…

Phil Lynott a „Solo in Soho”-val fontos lépést tett a saját hitelességének megerősítése felé, méghozzá éppen akkor, amikor a Thin Lizzy kreatív kazánjában már lassan fogyni kezdett a gőz.

A The Final Frontier leveszi a féket a klasszikus Maiden-hang hagyományos elemeinek való alárendelődésről. Az alkotói kihívások ügyes beemelése megrázó frissességet hoz, amely az Iron Maiden karrierjének új fejlődési mérföldkövét hirdeti.

„Tény, hogy a közönség nem olyan felfűtött, mint amilyennek a »Comin' Atcha Live!« DVD-n látjuk. Úgy tűnik, Európában kissé kihűltek a szívek a zenekar iránt, és ennek persze teljes egészében maga a banda az oka. Az európai színpadokról…

Az Alive In Europe koncertkompilációként teljesen rendben lévő kiadvány. A számok színpadi tolmácsolása kiváló, de ahhoz, hogy a zenekar 2010-es élő erejét igazán hitelesen mutassa be, dupla CD-nek kellett volna lennie!

Gitárrock-rajongóknak érkezik egy album! A szlovén szcénából. 10 motívumaiban sokszínű dal, bőven átszőve elsőrangú gitáros kirohanásokkal. Szellemes, életvidám és évődő kedvű debütalbum!

A „The Art Of Balance” pontosan az, amit a címe sugall. Megtartja a két elődjének irányvonalát, és a brit iskola dallamos hard rockjának keményebb vonulatában marad. Változatosabb, mint a Primitive Soul.

A „Ship Arriving Too Late to Save a Drowning Witch” újabb Zappa-klasszikus, pontosabban újabb darab a zseni remekműveinek sorában, és mint ilyen, már réges-rég kötelező bútordarabbá vált minden zenei gourmand otthonában.

A „Nonrenormalizability” újabb remek szólóalbum a The Gak Omektől, amelyet bárki gond nélkül bevehet.

Ha az „Infestation” úgy két évvel a „Detonator” után jelent volna meg, ma a Ratt klasszikus lenne! Úgy szól, mintha a grunge sosem létezett volna, a glam metal pedig még mindig teljes virágjában lenne. Remek visszatérő album!

A „Krautrock From Hell” talán a német neo-krautrockerek eddigi legjobb munkája: rengeteg kísérletezéssel és az ismert módszerekkel megteremtett, egészen egyedi hangulattal.

Akárcsak a Forma–1-es futamok, hangzásban borzasztóan idegesítőek tudnak lenni, tartalmilag viszont időnként annyira őszinték, hogy a meghallgatásukba fektetett energia bizonyos mértékig még meg is térül.

A „Metropolis” remek új visszatérő album a brit AOR rock üzenetének mestereitől, az FM-től! Vele az FM pontosan ott folytatta, ahol a története a kilencvenes évek közepén megszakadt. Az FM-nek ez megy!

Meglepően ügyesen megszőtt középút a közvetlen, kemény vonal és az érzékenyen AOR-os ízesítésű dallamkihasználás között: friss ihletésű új stúdiódokumentum érkezik a láthatárra

A „Facemelter” az Y&T manifesztuma, amely olyan finoman foglalja össze a zenekar varázsát, hogy nyugodtan odatehetjük a nyolcvanas évek klasszikusai mellé. Az Y&T erejét és vadságát még korántsem hagyta el!

Egy újabb, szikrázóan szellemes és frissen ihletett briliáns került a Blind Guardian egyedülálló életművének műkincsgyűjteményébe. Ezzel a lemezzel a remek power metal zenekar megint az „A Night At The Opera” vallomásos varázsához nyúlt.

A „My Grandmother's space suit” olyan album, amely nélkül egyetlen gyűjtemény sem teljes, hiszen annyira finoman nynyeri meg magának a hallgatót, hogy muszáj lesz még egyszer meghallgatnod, még ha nem is vagy teljesen biztos benne, miért.

A „Cookin' in Mobile” első osztályú feszültségmaratonnal, izgalmas szikrázással és ingerlő érzelmi hullámzással szolgál.

A kanadai őrült zseni, Devin Townsend egy négyrészes zenei elbeszélés első részével, a Ki-vel tér vissza.

A The Last Embrace az „Aerial”-lal pályafutása során először mutatja meg a világos zenei profilalkotás arcát. Ez tovább erősíti a fiatal francia prog rock zenekar zenei felismerhetőségét és hiteles platformját.

A Flyspoon zenéjének alapmottója a romboló energia megteremtése, amely megbabonázza a hallgatót, és feltétel nélkül az eufória állapotába ringatja. A zaj és a fülbemászó „groove” ritmika szokatlan kombinációját testesíti meg.

Ne ddőlj be ennek a lyukacsos darabnak, amiben egy szemernyi dinamika, életerő és ezért „tojás” sincs, ami elhitetné veled, hogy a srácok úgy tolják, ahogy egy stoner rock bandától elvárható.

Egy vadul alternatív belga rockzenekar debütálása, amely hallgatás közben az épelméjűség határáig hajthat, vagy akár katarzishoz juttathat, és leginkább a legvastagabb bőrű zenei gourmand-oknak lesz vonzó.

A finn doom metal bandák nehéz kombinátorainak ötödik stúdióalbuma sludge felhangokkal és elképesztően eleven hangzással orvosság az sablonosság ellen, és igazi ok arra, hogy odafigyelj rá.

A „Songs From The Road” minden, csak nem olyan csemege, amelyet Healey rajongói nagy élvezettel csócsálhatnának el, pedig az album nem kevés elsőrangú gitárzúgást rejt.

A két rutinos veterán az „Aura” lemezen megtalálta azt a tökéletes receptet, amely egyaránt elégedetté teszi a régi és az újabb rajongókat, az Asiát pedig sikeresen újjászületteti, és felkészíti a 21. század kihívásaira.

A „When the flowers were singing …” nem éppen korszakalkotó mű a mai zenei életben, a Kwoon nem találja fel a spanyolviaszt, de az elkészült anyag több mint szolid és mindenképp üdvözlendő, hiszen életben tartja a post rockot.

A „The Battle of Ego” remek utazás hardrockos tájakon, tele progresszív mintákkal, és a hangzása közel kerül a brit Porcupine Tree-éhez.

Az Incurabili egy absztrakt, blues ihletésű kísérlet, amely tavaly két rutinos hazai „underground” zenei figura fejéből pattant ki.

A „Panorama” tökéletesen betölti azt az űrt, amely a dél-amerikai zenei kultúra jazz-rock színterén tátong; a zenészek rajta hűek maradnak a 70-es évek ősi jazz-rock hangzásához.

A francia experimentális progresszív metalosok alapkövéhez erőteljesen megnyerő női ének társul, a jövőben azonban több figyelmet kell fordítaniuk arra, hogy a vezérmotívumok ragadósabbak és összeforrottabbak legyenek.

A „You Are What You Is” egy újabb időtlen Zappa-mestermű, amelyen a legendás zeneszerző és szatirikus saját magát múlta felül, ahogy kíméletlenül kalapálja a modern amerikai társadalom minden pórusát.

Sudakow a »There is no sound in space« albumon több lelket mutatott magában a zenében, mint korábban a "Green"-en, felfedezte a korábban megtalált space hangzást, és megszabadult a fusion zene manapság túl gyakori metalos „vírusától”.

James Sudakow a „Green” című albumon bebizonyította, miért hívják a hegedűs Jimi néven; az lemezre ugyanis beleépítette az elektromos hegedű különféle játéktechnikáival évek óta folytatott kísérletezését.

Az „Entropia” teljesen instrumentális, a számok szerkezete pedig rendkívül összetett. A Kumina.org mégsem lépi át a normalitás határát: a komplexitás a remek zene következménye, nem az oka.

A német black metal csapat, a Dark Fortress két évvel az Eidolon megjelenése után újra itt van egy konceptlemezzel, az Ylemmel

A Terraform a svéd billentyűs és hangszerelő, Carl Westholm zenei zsenialitására épülő projekt második albuma. Az Ayreon és a Beyond Twilight energiáit idéző anyag ma különösen vonzóan hat.

A „Coyote” eddigi legszemélyesebb Kayo Dot-lemez, amelyre Toby állítólag a legtöbbet adta önmagából, illetve a zene iránti szerelméből, ami már a dalok felépítésében is megmutatkozik.

A zágrábi metalcore-hentesek bemutatkozó lemezét a morbid dögletes, áporodott sötétsége itatja át, és a vastag bőrűek érzékelésére van szabva. A zenekar egyébként már lejátszott üzeneteket adott elő, de magával ragadó módon.

Ha Markus Stauss zsenijének kezdetét keresnéd (talán tényleg nagyrészt Kayser segítségével), akkor ennél a lemeznél kellene kezdened.

A blues rock soha nem virágzott még ilyen egyedi aromával és ennyire utánozhatatlanul gazdag ízvilággal, egészen addig, amíg meg nem jelent Henry Saint Clair Fredericks, a Taj Mahal művésznéven ismert blueslegenda.

Az otthon, Finnországban szupersztárstátuszt élvező női kvintett „angol nyelvű debütje” a nemzetközi kereskedelmi áttörés kísérlete. Magas színvonalon, teljes egészében megőrzi a zenekar összetéveszthetetlen karakterét.

A Blind Faith elsőlemeze többször is bizonyítja, mennyire nehezen folytak át a zenekaron belül sebtében összeszőtt alkotói szálak, mindezt a tagok vitathatatlan hírneve ellenére.

Az „Iconoclast” trilógia záródarabja egy újabb minőségi Heaven Shall Burn-album, amely a metalcore hangzás extrém jellemzőinek dominanciájára törekedve kissé háttérbe szorítja az hangszerelés változatosságát.

A 21. század kiszámítható amerikai rockoptimistái a Jimmy Eat World zenei naivitásával szemlélik a világot, mintha a szüleik Cheap Trick-lemezein nőttek volna fel

A GD2D az új albummal eltávolodott az első lemez riffekre építő, nehezebb daloktól, és az új anyagba több stoner rock hangulatot, valamint pszichedelikus hatást csempészett. Ezzel sikeresen megerősítik saját, utánozhatatlan hangjukat.

Új, rugalmas és szellemes stúdióalbum, amely friss, más, mégis felismerhető lenyomatát adja egy olyan zenekarnak, amely sosem félt a zenei kísérletezés provokációjától.

A történet, amit Bosanski psiho a képünkbe okád, könyörtelen, a „Život je raj” pedig olyan album, amitől kijózanodsz – már ha előtte nem lősz golyót a fejedbe.

A „Sol, poper in sanje” Janez Bončina - Benč legújabb stúdióalkotása, amely a szlovén, egykor jugoszláv popzene óriásának nehezen kiérdemelt hitelével packázik.

A One Life Stand című lemezzel a Hot Chip egy árnyalatnyit más arcát mutatja, mint az elődje, amely kicsit sötétebb és ambientesebb volt, de az alapvonal nem sokat változott.

A „My Personal Holiday” megerősítette a zenekar egyedi hangzásbeli és stilisztikai függetlenségét, még ha művészi kifejezésben kevésbé színes is, mint elődje, a „Happiness Machiness”.

Az ex-Guns N' Roses gitáros, Slash végre szólódebütöt is letett az asztalra, ami végül több mint szolid alkotásnak bizonyult.

A „This Good Place” bizonyítja, hogy az Ajalon nem ok nélkül kelte fel olyan kultikus zenészek figyelmét, mint Rick Wakeman és Neal Morse, és hogy ebben nem pusztán a kegyes szövegek játszottak szerepet.

A True a harmadik albumával eddigi legambiciózusabb munkáját dobta piacra, egyértelműen kijelölt irányvonallal, amely merészen olvasztja egybe a grind, a black metal, a death metal és a folk elemeit!

A GG Trio valami újat, frisset szeretne hozni a jazzfúzió piacára, és megmutatni, hogy a Corea- és Davis-féle fúzió nem az egyetlen „igazi”.

Az Emotion And Commotion érett és nagyon jó alkotás. Beck lírai futamai talán még jobban elvarázsolnak, mint a robbanékony kitöréseik.

Hangulatos, nyugodt és gondosan átgondolt pop/rock album, amely mindig a kikapcsolódás és a gondtalan jókedv felé terel.

Az Adam a szlovén rockszíntér eddig feltáratlan zenei horizontjának új felfedezése. Egyedülálló, remekül kiegyensúlyozott egyensúlyozást kínálnak a kísérletezés kihívása és a dallam meghatározása közötti vékony határvonalon

Az Aritmija a „Gonilna sila” című debütalbumával felzárkózik hozzánk legismertebb, jazz-, rock-, folk- és persze etnoelemeket vidáman vegyítő zenekarunkhoz, a Terrafolkhoz.

A négyéves „szünet” rengeteg frissességet és alkotói vágyat hozott, amellyel Blaze Bayley nemcsak újra megtalálta önmagát, hanem a négy stúdióalbuma közül eddigi pályafutása legjobbját hozta ki magából

A „Promise And Terror” nem hoz észrevehető kifejezésbeli-alkotói elmozdulást, de megtartja elődje magas minőségi szintjét és Blaze Bayley egyedi kifejezésmódját. A legjobb, amit ma az NWOBHM-től örökölhetsz!

Akár csak rövid távú kísérlet a könnyedebb popról a keményebb hangzásra váltás, akár a négytagú zenekar kreatív fejlődésének valódi eredménye, a Bite me album mindenképpen sikerként könyvelhető el.

Az „Omega” korántsem a legjobb, amit az Asia ki tud magából préselni, de végre kaptunk egy lemezt, amely joggal büszkélkedhet a felismerhető Asia-karizma igazi tömörségével. A „Phoenix” (2008) tehát túl van szárnyalva!

A „best of” válogatás egy olyan zenekartól, amely mindössze négy stúdióalbum után sem volt képes fejlődni, porhintés a szemünkbe és tökéletes marketingfogás. Ezt a három új dal sem tudja elrejteni.

A „Black Rock” a dalszerzés terén jól kitapintható jártasságról tesz tanúbizonyságot, a számokat pedig szinte törvényszerűen bátran átjárják a régi vágású rockos hangszerelési megoldások.

A Doves első „best of” válogatásával felöleli a tízéves „stúdiós” történetét, ezzel pedig megkapta az igazolást arra is, hogy közel harmincéves indie rock pályafutása sikeres volt.

Az extrém svéd metalújítók amszterdami koncertjének odaverő felvétele hiteles, karizmatikus dokumentum, amely olyan helyszínre repíti a hallgatót, ahonnan nem is akar majd visszatérni

A „Tango 3.0” hallgatása közben az az érzésünk a korábbi lemezekhez képest, hogy az albumon együtt szereplő dalok zenei hangszerelése eddig a legérettebb formájában először veszi át a vezetést a híres Gotan-ritmustól.

A „The Dead Vegas” nagyon meggyőző, minőségi lemez, mintha csak azoknak írták volna, akik az igazi zenei „függetlenséget” keresik. A finn indie rockerek ezen tovább bővítették jellegzetes, vallomásos hangvételű zenei nyelvüket.

Az új alternatív rockerek semmi újat nem hoznak. A dalok az 1980-as évek U2-jének erős hatása alatt születtek, az ének és a gitár is U2-s. Ha ehhez hozzáadod a billentyűket, az egész Coldplay-illatú is lesz.

Bár az az érzésünk, hogy az „All In Good Time” albumon a zenekar Steven Page nélkül egyelőre nehezen találja az igazi irányt, a lemez dalainak hangszerelése még mindig hozza az elvárt minőséget.

A newyorki Elf Project első lemeze, amelynek középpontjában Carl Schultz multiinstrumentalista áll, minden bizonnyal a legérdekesebb dolgok egyike, amibe idén belebotlottam.

Corinne Bailey Rae második stúdióalbuma más arcát mutatja, mint amire számítani lehetett. Az énekesnő és dalszerző művészileg tovább érett, és egy nagyon komoly, személyes vallomásos lemezt tett le az asztalra, amely nem a feltétlen…

Egy új projekt, amely retró funkos és diszkós megoldásokkal, mozgékony szintetizátorhasználattal és a gitárlicceket finoman színező hangzással hoz egy minőségi stúdióelső lemezt a szlovén mainstreambe.

A Municipal Waste a Massive Aggressive lemezen jó kis crossoverrel csap össze a csernobili farkasokkal, levágott fejekkel, fejjel lefelé fordított templomokkal és még sok mással.

Az Aerosmith régóta várt visszatérése vegyes érzéseket kelt, leginkább azért, mert maga a megközelítés elavult és kifáradt, és Tyler csapatát a múlt fogságában tartja.

A szupersztár zenészekből álló legénység a korabeli kritikusok ellenszenve ellenére remekül elvégezte a feladatát, és olyan klasszikust alkotott, amely az évek során afféle ritkasággá és elveszett gyönggyé vált a közreműködő zenészek összes…

Mežek nem lep meg újdonsággal, hanem a jól bevált kifejezésmódnál marad. Az előző album játékosságát és örömét a személyes vallomásosságáról ismert Mežek szinte teljes egészében komolysággal váltotta fel.

A Sestoppal a Zmajev rep ismét egy lépéssel előrébb jutott (hasonlóan a Moonlight Skyhoz az I Am albummal), és a jövőben valószínűleg még jobb dolgokra számíthatunk az érési szakaszban lévő zenekartól.

Az „Expresso II” a Moerlen-féle Gong újabb jazz-rock fúziós csemegéje, amelyet ma is élvezhet mindenki, aki szereti az újszerű és szellemes megoldásokat a jazz és a progresszív rock ötvözésében.

Coco Montoya a korábbi tétovázás után az „I Want It All Back”-kel végleg beleragadt a kiszámítható, bosszantóan szikár soulvizekbe.

Carl Cino kiváló albumot készített a jazz és a rock, vagyis a két meghatározó műfaj fúziójának modern értelmezéséről, amivel gitárosként olyan mesterek közelébe kerül, mint például Mike Stern.

A rijekai rockerek, a Laufer kultikus klasszikusa a bakelitlemez újrakiadása után CD formában is újra megjelent. A The Best Off... olyan album, amelynek minden háztartás lemezgyűjteményében ott a helye

A „Toleranca” ismét világosabb, könnyedebb és derűsebb album, mint elődje, az „Unca Fibre” (2006). Művészileg érett, Gibonni pop art karizmájának legnyugatiasabb, leginkább anglo-amerikai irányba húzó lemeze.

A Préliminaires azon albumok egyike, amelyek az akusztikus bluest a modern produkció érintéseivel ötvözik, és a hallottak alapján Popot semmiképp sem vádolhatjuk kreativitáshiánnyal.

A 3 Inches of Blood a Here Waits Thy Doom című lemezzel, mint egy csillogó drágakővel koronázza meg eddigi pályafutását!

Az Anconából származó Altare Thotemico minden generáció zenészeit egyesíti: a hagyományos, úgynevezett klasszikus progresszív rock víziójával érkező veteránokat és a neo-progresszív rock friss ötleteivel jelentkező fiatalokat.

Az „A Strange Utopia” a progresszív rock és metal erotika legvastagbőrűbb rajongóinak szól! A motívumok csipkelődésében azonban nem talál igazi lezárásokat, amelyek meghatároznák a zenei karaktert.

„A Paradox a „Riot Squad”-dal nemcsak azt bizonyítja, hogy a makacs kitartás a zenekarnak többszörösen megérte, hanem azt is, hogy a thrash metalban ma is ki lehet hozni egy olyan albumot, amely közel áll a zenei kifejezés tökéletességéhez"

A „Riot Squad” bizonyítja, hogy a Paradox felállása végre megtalálta a stabilitást. Az album az öreg iskola európai thrash metalhagyományának tökéletes keveréke, kontrasztos módon modern, optimális, nagy erejű hangzásba öltöztetve.

A Stranci a második stúdióalbumukkal, a „Kirjetukinor?”-ral érkeznek, éppen jókor, mert a szlovén party rock zenekarok újabb áradata, amelyek mind hamis punkcímkével házalnak, ellepte a terepet.

Egyrészt dicséretes, hogy a Feedback kitart a saját művészi víziója mellett, másrészt viszont nem túl okos dolog úgy kapaszkodni valamibe, mint részeg az embere a kerítésbe.

Az „Enfant Terrible” az indie rockban megkövetelt szigorú minimalizmus egyszerű, kiszámítható, rövid és velős mozdulataiból épül fel. Szlovén–külföldi összefogás, amely működik.

A Finntroll az új albummal egyre inkább a szimfonikus irányba megy. Már nem titkolják a black metalt. A billentyűsök egyre nagyobb szerepet kapnak a zenei összképben. A viccelődés és a trollkultúra otromba botladozása már nem annyira fontos…

A hatéves lemezkiadási ciklus a német prog metalos AtmOsfear számára mélyen kifizetődő lépés volt. Kiterjesztették az aranzsmanokat, és megszületett pályafutásuk legérettebb, legcsiszoltabb albuma.

A „Nature/Existence” remek debütalbum a venezuelai progresszív metalosoktól, amely bizonyítja, hogy az eredetiségben jelenleg igencsak elszegényedett műfajban is maradt még hely a lelkesítő zenei hangszerelésnek.

A Groove Manifest erénye az eredetiség és az üzenet világossága, zeneileg azonban sajnos nem győz meg.

A srácok, akik valószínűleg Kelloggs-pehelyropogtatás és Age Of Empire-játékok mellett nőttek fel, így hallottak Caesarról és Rómáról, biztosan tiszta vizet töltenek a pohárba, és megmutatják, ki az igazi a rockban.