Előadó: Bonamassa, Joe
Kiadó: Provogue Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 53.12
Pontszám: 4/5
Joe Bonamassa új albuma ezúttal is a már hallott erényeket vonultatja fel, változatos összeállításban. A fiatalember a „Black Rock”-on jól kirajzolt vonásokkal mutatja meg, mennyire otthonosan mozog a dalszerzésben, a számokat pedig szinte szabályszerűen bátran átitatják a régi vágású, rockos hangszerelési ötletek. A hangzás a „The Ballad Of John Henry”-hez (RockLine-recenziónk itt) képest mindenesetre érezhetően organikusabb lett. Gyorsan feltűnik ugyanis, hogy Bonamassa az inspirációs forrását hangzásban a 70-es évekbe tolta át. A zenész jól felismerhető üzenete természetesen megmaradt, de a teljes hangkép felderítésében ezúttal komolyabb szerepet kapnak a szépen morgó Hammond-orgonák, mellettük pedig egzotikus kellékek sora is, például a bouzouki vagy a mandolin. Mindez arra utal, hogy Joe Bonamassa művészileg még mindig fejlődik. Persze, hiszen 32 évesen a nyugdíj még messze van.
Mielőtt elkezdenénk a fiatalember dicséretét zúdítani, az elején ejtsünk szót egy-két mínuszról. Joe Bonamassa még mindig elég esetlenül vág bele a funk rock kísérletekbe, főleg ha arra gondolunk, mennyire sikeresek ezen a terepen olyan zenészek, mint Richie Kotzen, Philip Sayce vagy persze Glenn Hughes. A nehézkes albumnyitó mintha kizárólag ezt a tényt akarná igazolni. A „Steal Your Heart Away” ugyan gyorsan belevág a funk rockos fogaskerekek hevült forgatásába, ám az saját tömörségének súlya alatt hamar elveszik a sablonosan kimetszett ritmusminták monoton hánytorgatásában, amelyek egyszerűen túl mesterkéltek és természetellenesek ahhoz, hogy gondtalanul élvezni lehetne őket. De vigyázat! Joe a következő sarkon gyorsan átvált egy másik vágányra. A esetlenül döcögő blues rock összeállítás, az „I Know a Place” a gitáros teljesen más arcát mutatja. Az album ezen a ponton elkapja azt a bizonyos lendületet, amely egészen a kékszemű hiányérzetet keltő „Bird On a Wire”-ig nem engedi ki a szorításából. Bonamassa játéka egyre falánkabb, gyakran úgy tűnik, mintha megvonásos állapotból, egy szuszra, gondolkodás nélkül vetné bele magát vidáman a változatosan felépített szerzemények közé. Ezzel a történések hevessége garantált. A „When The Fire Hits The Sea” ügyesen rakja össze a nyelves slide-játék csapdáit és a hallgatható ambientet a gördülő alapritmika alvázán fertőző zenei történetté, „kiválasztott hallgatóságnak” címke nélkül. Az album vége felé ez utóbbi szolgálatairól a favorit „Blue and Evil” minden eshetőségre számítva nonszalánsan lemond: ez a lemez egyértelműen legélesebb pillanata, amely után a „Black Rock” spontán módon egy kontrasztosan oldó lezárásba vált át. Lenyűgöző!
Joe még egy lépéssel továbbmerészkedik az „ismeretlenbe”. Hogy a bluest megtisztítsa a modern előadói és produkciós fogások fojtogató pompázatosságától, és azzal a gondolattal felvértezve, hogy a lehető legközelebb kerüljön az eredeti állapotához, az öreg igénybe vette az egyetlen B.B. King szolgálatait. A Willie Nelson-klasszikus, a „Night Life” feldolgozása, amelyről a duó kedvesen gondoskodott, mindenképp az album legnagyobb meglepetése: váratlan, de annál üdvözlendőbb kitérő Bonamassa korábbi albumainak úgynevezett „komfortzónájából”. Joe semmivel sem kevésbé meggyőző Beck „Spanish Boots”-jának előadásában sem, hasonló bánásmódban részesül az Otis Rush-sztenderd, a „Three Times a Fool” futó felelevenítése és a „Look Over Yonders Wall” is, amelynek előadása olyan karakteres mélységet tükröz, amely a hízelgő szócséplés nélkül is félelmet ver a kortárs bluesmuzsikusok többségébe. A pikáns, élesen kifaragott és tekintélyt parancsoló gitárhang brutálisan egyszerű megszólaltatása az ütem spontaneitásával és a természetességével tiszteletet parancsoló.
A „Black Rock” megfelelő válasz azokra a, őszintén szólva jogos kritikákra, amelyek az évek során felhalmozódtak a blues új korszakának királya titulus körül. Mondhatjuk, hogy fordulópontról van szó Bonamassa pályáján, amelyen a gitáros megszilárdította a blues rock új generációja zászlóvivőjének hírnevét, ráadásul elérhető távolságban sikerült megőriznie a blues hagyományos értékeit is. Így útközben biztosan begyűjt némi szimpátiát a műfaj azon igazhitű rajongói közül is, akik – a műfaj évtizedek óta lényegében klinikailag halott.
Felállás
Joe Bonamassa: ének, gitár
David Woodford: szaxofon
Lee Thornburg: fúvósok
Rick Melick: billentyűsök
Carmine Rojas: basszusgitár
Bogie Bowles: dobok
Anton Fig: dobok
Produkció
Kevin Shirley
Számlista
1. Steal Your Heart Away
2. I Know A Place
3. When The Fire Hits The Sea
4. Quarryman’s Lament
5. Spanish Boots
6. Bird On A Wire
7. Three Times A Fool
8. Night Life
9. Wandering Earth
10. Look Over Yonders Wall
11. Athens To Athens
12. Blue And Evil
13. Baby You Gotta Change Your Mind
