Előadó: Pretty Maids
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 50:04
Értékelés: 4.3/5
A dán hard rock veterán Pretty Maids tizenkettedik stúdióalbuma – mostanra már nyugodtan kimondhatjuk – újabb kiváló minőségű teljesítmény, amely tovább gyarapítja a hűséges rajongótábor lemezgyűjteményét, új zenei hordákat viszont aligha fog a csapat oldalára állítani. A Pretty Maids pályafutása során egyetlen rossz albumot sem adott ki. Miért tenné ezt éppen a „Pandemonium”-mal? A lemez továbbra is garantálja az állandó minőséget.
Minőség tekintetében nem marad el a Pretty Maids nyolcvanas évekbeli leghíresebb kiadványai mögött, mint amilyen például a „Future World” volt, de azóta sok minden megváltozott. A nemzedék, amely a nyolcvanas években eufórikusan megőrült a Pretty Maidsért, felnőtt, és ma már nem őrjöng, ha új Pretty Maids-album jelenik meg. Az is szerepet játszik abban, hogy ezek a kiváló dánok valahogy mindig árnyékban maradtak a rockszínpadon, hogy a nyolcvanas években vagy a kilencvenes évek elején nem sikerült slágerré érlelniük egy időtálló örökzöldet. Elméletben ez annyival jobb, hiszen a kisebb kereskedelmi „aktualitás” folyton a figyelem pereme felé szorította őket (bár korántsem mondható, hogy a dánok észrevétlenek maradtak volna a pályájukon), és valószínűleg még ösztönözte is őket, hogy kitartsanak a magukén. A „puhulás” és a kísérletezés, s vele együtt az „újdonságokhoz való alkalmazkodás” veszélye – amely végső soron csak újabb hálátlan bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy egy zenekar öregszik, és felfalja a középkorú válság – teljesen idegen a Pretty Maids örökségétől! Ha még egy függönyt elhúzunk ennek a történetnek a színpadán, ugyanez már nem mondható el néhány hasonló korosztályú és kaliberű zenekar stúdióbeli „csínytevéséről”, gondoljunk a Scorpionsra, a Bon Jovira, a Def Leppardra vagy az Europe-ra. A következő dolog, ami hozzájárult ahhoz, hogy a zenekar nem tört be a kereskedelmi siker mezejére, az, hogy nem kínált elég érdekességet. Nem zenei felismerhetőséget, nem olyasmit, amivel külsőleg, modorával vagy/és jellemvonásaival kitűnt volna. Hiába jelölték ki a saját nyomvonalukat és stílusukat, ez a stílus még mindig túl kevéssé volt „különc”, a tömegek számára kevésbé vonzó. A minőség pedig, amit ebben az esetben nem tagadhatunk, semmit sem számít, ha nem sikerül kipréselni magadból egy tömeges örökzöldet. Ha végigmész a nyolcvanas éveken, amelyek a hard rock aranykorának számítottak, úgy, ahogy a Pretty Maids tette, az sajnos semmit sem ér.
Na, hogy abbahagyjam az ősatyák bibliai intelmeinek „utánzását” arról, mi lett volna, ha… és így tovább, inkább koncentráljunk a „Pandemonium”-ra. Érdekes album. A Pretty Maids megmutatja rajta a kemény vonal jellegzetességeit, ami valahogy az új albummal szembeni elvárások közé tartozik. Más oldalról viszont az új album egyes dalaiba bőven becsúszott olyan pillanat, amely egy kontrolláltabb és csiszoltabb produkcióval más (sajnos már elmúlt) időkben igazi AOR-slágerrengést hozhatott volna.
Ezt a megerősítést már rögtön megkapjuk a nyitó címadó dal és az utána következő I.N.V.U. kontrasztjából. Az első a várt, magasra csavart romboló, amellyel a dánok nekilódítják az új albumot, és amelyben remek, megvadult-eleven produkció szól: reszelős gitárok és Atkins „fenyegető” éneke, amely a jellegzetes torokhangú stílusban minden erejével támad. Az I.N.V.U.-ban viszont a nyitány ütőerejével és metálosított engedetlenségével szemben a tökéletes vezérdallamok sorjázásának kivételes érzéke szikrázik. Ezt Atkins tiszta éneke hangsúlyozza, mélyítve a két dal rezgése és atmoszférája közötti, átélhető ellentétet, az I.N.V.U. pedig így az AOR jegyeibe kapaszkodik. Hogy a sokkterápia még lenyűgözőbb legyen, arról a Little Drops Of Heaven gondoskodik, amely az első számú esélyes a győztesre, ha azt kellene mérni, melyik dalt fertőzte meg legjobban az AOR eleme. A refrén újabb csúcspont, amely visszavonhatatlanul és azonnal a bőröd alá mászik. Tökéletes dallamkombináció, amely sokáig cseng még a füledben, középpontjában Atkins érzéki, tiszta hangjával. A világ összes vérző szívéért! Atkins a hangja kaméleonszerűségével az egész albumon bizonyítja, miért volt a Pretty Maids a megalakulása előtt olyan zenekar, amely a rock óriásainak – a Thin Lizzynek, a Led Zeppelinnek, a Kissnek, a Slade-nek… – feldolgozásait játszotta.
A „Pandemonium” AOR-os hangulatához nagyban hozzájárul a szintetizátorok használata is. A szintik hangzása hagyományos, és a nyolcvanas évek báját idézi. Legyek közvetlen: a norvég „new wave szintipop” nyolcvanas évekbeli sztárjai, az A-HA, és a mi barátaink, a Pretty Maids között ebben a szintihasználatban nincs különösebb különbség. Csak éppen más műfajba van beágyazva, és ezért teljesen eltérő szerepet játszik. Morten Sandager, aki ezzel az albummal vált a zenekar állandó tagjává, az AOR-pillanatok előcsalásában kulcsszerepet játszott a lemezen.
Ha az ügyes középutat keressük a közvetlen ütőerő és a magas hangulat kidolgozott dallammotívumokkal való megteremtése között, ezt könnyedén megállapíthatjuk a középtempós One World One Truth-ról és az utána jövő Final Day Of Innoncence-ről. Utóbbi a szintetizátoros bevezető és záró motívumával gyanúsan emlékeztet a rocktörténelem egyik leghíresebb felvezetésére – a Baba O’Riley (The Who) nyitányára.
Hogy a dolgok ne mozduljanak el túl veszélyesen a „puhaság” és/vagy (isten ments) a „könnyes-érzékeny érzelemkitörés” irányába, arról a lemez közepén a legfeszesebb dal, a Cielo Drive gondoskodik, amely fékek nélkül felveri az álmából az összes téli hibernálót, élükön a kočevjei medvékkel! A tökéletesen formált, kompakt szerkezetben, a versszak és a refrén között kovakeményen lüktető ellentéttel különösen jól szól Atkins engedetlensége a „Hell… Tonight… No One Left Alive!” refrénsorban. Erre a drámai pillanatra égető szükség van. Az ilyen pontokon pedig fantasztikusan működik. A Pretty Maids nemcsak hogy tudja ezt, hanem könnyedén meg is csinálja a stúdióban! Itt a sötét It Comes At Night, utána pedig a kiváló, félakusztikus, balladás Old Enough To Know. Milyen sokatmondó címet visel ez a dal, amikor gyorsan bizonyítékot kell keresni a tapasztalattal felfegyverzett, az évek során végig alkotóként érő dánok legutóbbi stúdióműveinek megkérdőjelezhetetlen minőségére. Az album legszemélyesebb vallomásos pillanatában is töretlen a „Pandemonium” színvonala.
Az album végig kielégítően hullámzik a magas rezgésű hangulaton át, amelyet a kivételesen dinamikus eseményfejlődés fest meg. Köszönhetően a vezérmotívumaiban egymástól eltérő dalválasztéknak, a hangulati állapotok festői sorjázásának és a megbújó spontaneitásérzetnek, a „Pandemonium” újabb kiváló Pretty Maids-album. Vele a zenekar nem fogja elmozdítani a kontinenseket a bolygón, és nem cáfolja meg Einstein relativitáselméletét. De ez valami. A Pretty Maids nem mondta ki az utolsó szót, és teljes gőzzel tépi tovább! Az albumot két nagyon atmoszférikus, középtempós dal zárja: a Beautiful Madness, majd a Breathless, amely fertőzően megformált refrénjével nagyon közel kerül a Final Day Of Innocence AOR-érzetéhez.
Mit is mondjon az ember e sorok zárásaként? A „Pandemonium” újabb remek Pretty Maids-album, amely kissé meglep azzal, hogy a zenekar finomabb oldalát hangsúlyozza. Kevesebb benne az élesség és a metálos rombolás, mint vártuk, más oldalról viszont annál inkább szikrázik az album készítőinek veleszületett érzéke a fertőző, dallamokban bővelkedő refrének kifejezéséhez. A refrének atmoszférikus csúcspontjaival hálásan növekszik az albumon a nagyon is szükséges, magasra hangolt drámai színház érzete! Ez egy új és más Pretty Maids-album, de még mindig mindenben 100%-ban Pretty Maids-album, amely az idei év legjobb dallamos hard rock kiadványainak ligájába tartozik. Tegyetek magatoknak egy szívességet, és szakítsatok el a szátoktól néhány eurót, mert a „Pandemonium” kétségtelenül megjutalmazza a dallamos hard rock hagyományos alapelveinek szerelmeseit.
Felállás
Ronnie Atkins – ének
Ken Hammer – gitár
Morten Sandager – billentyűs hangszerek
Kenn Jackson – basszusgitár
Allan Tschicaja – dob
Produkció
Jacob Hansen
Dalok listája
1. Pandemonium (5:21)
2. I.N.V.U (4:56)
3. Little Drops Of Heaven (4:37)
4. One World One Truth (4:18)
5. Final Day Of Innocence (4:16)
6. Cielo Drive (3:52)
7. It Comes At Night (4:16)
8. Old Enough To Know (4:15)
9. Beautiful Madness (4:03)
10. Breathless (4:00)
11. It Comes At Night (Remix)*
*…. bónuszdal
