Kiadó: earMusic
Megjelenés: 2026. 7. 3.
Műfaj: Hard Rock / Art Rock
Producer: Bob Ezrin
Az album hossza: 50.24 perc
Értékelés: 8.0/10
A hard rock patriarchái, a Deep Purple ismét közöttünk vannak: megjött az új stúdióalbumuk, a „SPLAT!”. Ezzel folytatják az elmúlt húsz év többé-kevésbé bevett hagyományát, a bohókás címadást, amelyről nagyon reméljük, hogy nem a hosszú életű brit banda egyes tagjainak különféle „reggeli hangjait” jelenti. A indulatszavak és a digitális jelekből összeállított halandzsa (a 2024-es előző album címe „=1” volt) láthatóan a módjuk arra, hogy kigúnyolják a fiatalabb, „digitális” nemzedékek tipikus képviselőit, akik három másodpercnél tovább nem képesek összpontosítani, és már csak emotikonokkal tudnak kommunikálni. Az énekes méltóság, Ian Gillan szavai szerint a „SPLAT!” a „mélylilák” történetében először pszeudo-koncepcióalbum, amelyen a szokásos, végletesen komolytalan és cinikus módon játszadoznak a lehetséges forgatókönyvekkel arról, mi maradna vagy mi jönne létre a világunk vége után.
A szövegek ezúttal a tréfás bohóckodás új szintjére jutottak, ami viszont néha már komolyan fárasztó, és nem mindig szimpatikus vagy túlzottan vicces. Olykor tényleg nehéz megmondani, mikor vált át szándékosan a közel 81 éves Gillan a bolondos szövegekben a derék Svejk szerepére, aki az tekintélyek kigúnyolása közben szándékosan játssza a hülyét („The Lunatic” és „Scriblin’ Gib’rish”), illetve Benny Hillére, aki a dús idomú fiatal lányok után leskelődve épp most csöppent bele a harmadik pubertásba („Angry Boy” és „Jessica’s Bra”).
A gyakran hülyeségekkel teli szövegek ellenére sem rontják el az album nagyon szolid zenei arculatát, amelyen egyetlen régi rajongónak sem szabadna csalódnia. A régi cimborák még mindig igen sikeresen tartják életben a hard rock, a heavy metal és a progresszív rock sajátos keverékét, többé-kevésbé szembetűnő blues-árnyalatokkal. Zeneileg a Deep Purple történetének egyik legkeményebb és ritmikailag legfeszesebb albumáról van szó, ami már a korábban említett nyitódalon, az „Angry Boy”-on is érezhető, Gillan harmadik kamaszkori különleges kézikönyvéből. Rögtön hallani, hogy Simon McBride a „SPLAT!”-en, a Deep Purple tagjaként másodikon, jóval magabiztosabb gitáros lett, és a két híres elődje hatása alatt álló ikonoklaszta futamok „vadászata” mellett néhány igen fifikás szólót is megenged magának. Ezúttal is a legendás producer, Bob Ezrin felelt a produkcióért, aki viszont most nem nyújtott dalszerzői segítséget.
A „Diablo” szemléletes példa egy reprezentatív dalra, amely az elmúlt harminc év bármelyik Deep Purple-albumán otthon lenne: Gillan cinikus színezetű éneke, McBride „retró” fűszerezésű gitárfutamjai, Airey kedélyesen megbolondított orgonapasszázsai és a Glover–Paice ritmusszekció legendás, ismerős szikrázása. A „The Rider” könnyedebb, kedélyesebb hangulatú dal, míg a „The Lunatic”, amely bravúros orgonaszólót tartalmaz, sötétebb, ambient vizekre evez. Gillan itt vokális kísérletezéssel és különféle szerepek eljátszásával tölti ki a lelkét. Airey jellegzetes Hammond-hangzása „az előtérben” van a „The Only Horse in Town”-on is, míg a leginkább pozitív meglepetés McBride szólója a második részben, amellyel teljesen megváltozik a dal ambient jellege. A „Sacred Land” az enyhe közel-keleti ritmushatás és a viszonylag rövid hossza ellenére elég szórakoztató orgona- és gitárpasszázst tartalmaz ahhoz, hogy egészében kellemesen hasson.
A „The Beating of Wings” hangsúlyos blues-alapot és egészen klasszikus gitártémát tartalmaz, amely a gazdag történetük bármelyik korszakában megszülethetett volna. A „Guilt Trippin’” a „SPLAT!” szórakoztatóbb kísérletei közé tartozik, mert Gillan cinikus, szellemes vokális párbeszédét hallhatjuk benne Isten és Charles Darwin között arról, hogy „kettejük közül melyik a hibásabb azért, hogy az emberiség kutyaszorítóba került”, miközben a legendás énekesbajnok ezúttal hosszú idő óta a legmagasabbra tett lécet ugorja át énekben, még ha érthető módon messze is van a fiatalabb évek sikoltozós hőstetteinek mércéjétől. A központi motívum is rendkívül szerencsés, és kissé (szándékosan vagy véletlenül) a „Vissza a jövőbe” kultikus filmtrilógia főtémájára emlékeztet.
A „Scriblin’ Gib’rish”-ben Gillan ismét a bohóckodó, derék Svejk szerepébe bújik, Airey és McBride pedig ismét szórakoztató szólókkal mutatkozik meg. A ritmusszekció ezúttal is teljes gőzzel nyom, főleg ami Paice dobbetéteit illeti, ezért a „SPLAT!” egyik ütősebb darabja. A „Jessica’s Bra” általános szövegbeli ízetlenségét, amikor az ember arra gondol, „micsoda perverz vénasszony”, a központi, kissé kelta–ír színezetű motívum menti meg, amely nyilvánvalóan McBride főhajtása az észak-ír származása előtt.
A „Third Call”-on is bebizonyítják a mélylila nagypapák, hogy ha akarnak, még mindig szokatlanul ütősek és gyorsak lehetnek, és hogy még mindig van bennük annyi fiatalos szikra néhány agyafúrt szólóteljesítményhez. A „My New Movie” a „SPLAT!” kevésbé ihletett pillanatai közé tartozik, amikor érezni, hogy a bandának már kezdett kissé fogyni a dalszerzői ihlete. A címadó dal viszont valamivel szórakoztatóbbra sikerült, bár ez is egy meglehetősen „tipikus” és „óvatos” alkotás, vagyis nem tartozik a legjobb záró pillanatok közé e megsemmisíthetetlen csapat hosszú és viharos történetében.
A „SPLAT!” egészében nagyon tisztességes album, amely minőségét tekintve valahová az „aranyközépre” sorolható a Deep Purple terjedelmes diszkográfiájában, és ez minden régi rajongónak tetszeni fog, akit nem kizárólag az „aranykor” (az 1970-es évek első fele) foglalkoztat. Már az első hallgatáskor világos, hogy valamivel érettebb teljesítményről van szó, mint az elődje, a „=1”, főleg McBride újonnan szerzett magabiztossága és az a miatt, hogy kevésbé nyomasztja a két legendás előd hosszú árnyéka. Mellesleg épp e recenzió születésének idején járta be a világot a szenzációs hír, hogy a Deep Purple 2026. augusztus 12-i New York-i fellépésén 33 év után a színpadon csatlakozott hozzájuk Ritchie Blackmore, és közreműködött az örökzöld „Smoke On the Water” előadásában. Csodák láthatóan történnek, és reméljük, hogy Blackmore és Gillan a nyolcvanadik életévük után (mindketten 1945-ösök) végre észhez tértek, elásták a csatabárdot, és elfelejtették a régi sérelmeket és intrikákat.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. Arrogant Boy
2. Diablo
3. The Rider
4. The Lunatic
5. The Only Horse in Town
6. Sacred Land
7. The Beating of Wings
8. Guilt Trippin’
9. Scriblin’ Gib’rish
10. Jessica’s Bra
11. Third Call
12. My New Movie
13. Splat!
Felállás:
Ian Gillan – ének
Roger Glover – basszusgitár
Ian Paice – dob
Don Airey – billentyűs hangszerek
Simon McBride – gitár
Közreműködő zenészek:
Keith Urban – gitár a 2. dalon
Bob Ezrin – háttérvokál
