Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Intergalactic Touring Band
Kiadó: Voiceprint
Megjelenés: 1977
Értékelés: 4.5/5
Jóval azelőtt, hogy a hírhedt holland progresszív metál multiinstrumentalista, Arjen A. Lucassen (Ayreon, Star One) először eljutott volna a space rock opera ötletéig, amelyben nemzetközi sztárfelállásban működnének közre az énekesek és hangszeresek, már létezett egy beszédes nevű zenei formáció, az Intergalactic Touring Band, amely belevágott egy ilyen vállalkozásba. Ők nem a szó szoros értelmében vett zenekar voltak, hanem nemzetközi progresszív rock projekt, amely az azonos című sci-fi koncepcióalbumot hozta létre.
Az albumon számos sztárnév szerepelt, például Meat Loaf, Dave Cousins (Strawbs), Francis Rossi (Status Quo), Annie Haslam (Renaissance), Arthur Brown (ex-Crazy World of Arthur Brown, Kingdom Come, Hawkwind), Rod Argent (Argent), Anthony Phillips (ex-Genesis), Percy Jones (ex-Brand X, Soft Machine), Larry Fast (ex-Peter Gabriel, Nektar, Synergy) és Ben E. King (ex-The Drifters). A fenséges zenekari hangszereléseket nagyrészt David Bedford, Stephan Galfas és Will Malone vezényletével vették fel (az utóbbi a zenerajongók többségének valószínűleg a Black Sabbathhal való együttműködéséről, valamint az Iron Maiden első albumának producereként ismert).
Az egyes szerzemények egy viszonylag egyszerű, mégis epikus koncepció köré épülnek: több generációra szóló űrutazások és idegen bolygók emberi gyarmatosítása. A koncepció alapjában véve roppant egyszerű: a banda tíz évig utazott különféle galaxisokban, ahol a zenén keresztül a kölcsönös megértést és a békét hirdették. Hosszú idő után végül visszatértek a Földre, hogy az újonnan megnyitott Orbitális Koncertteremben adják első koncertjüket. Ennek a koncepciónak a naivitása és szent egyszerűsége valójában az egyetlen igazi hibája ennek az egyébként minden tekintetben zseniális albumnak.
Az album ma is élvezet az elejétől a végéig hallgatni, hiszen a sokféle énekesnek és hangszeresnek köszönhetően, akik mind behozzák a saját jellegzetes zenei erényeiket, egyszerűen szétfeszíti a változatosság, a dalok többsége pedig meglepően jól állta az idő próbáját. Bár progresszív rock projektről van szó, az összes szám rövidebb öt percnél. Az album stílusát leginkább a szimfonikus rock, a melodikus rock és a diszkó (két dalban) elemeinek keresztezéseként lehetne leírni.
Már a nyitó, zenekarilag megfűszerezett instrumentális „Approach” alapján egyértelmű, hogy csodálatos zenei utazásra indulunk a szimfonikus-melodikus rock galaxisaiban, a több mint meggyőző atmoszféra pedig a lemez végéig fenntartja a hallgató érdeklődését. Az energikus „Silver Lady” rögtön kivételesen ízléses melodikus rock- és szimfonikus fűszerezéssel szolgál, miközben Rod Argent fenomenális éneke könnyedén az album csúcspontjai közé tartozik. A refrént szándékosan vokóderen vezették át, hogy futurisztikus ízt adjon neki, a háttérben pedig nem nehéz felismerni Fast jellegzetes, melotronnal (ez a legtöbb számban fontos szerepet játszik) és szintetizátorokkal rakott szimfonikus textúráit. Ez a szerzemény könnyedén levesz a lábáról olyan zenekarok rajongóit, mint a Camel, az Electric Light Orchestra, a Renaissance, a Nektar, a Styx és a Yes.
A „Universal Zoo-Why” élén a különc, de mindig remek hangulatú Arthur Brown áll a főénekben. A teátrális felvezető rész néhány „űrbeli” szintetizátoreffekttel később szinte ünnepélyes, szimfonikus-balladisztikus szakaszba fordul át, többszólamú éneklésekkel és Joel Krantz főénekével, ami remek kontrasztot teremt. A „Starship Jingle” újabb fenomenális alkotás, amely energikus hard rock gitárriffre és elragadó beatles-es vokális harmóniákra épül, Peppi Marchello (The Good Rats) énekmegoldása pedig kétségkívül a még csak születőben lévő AOR-szcéna elitjébe tartozik. Az epikus „Heartbreaker” – amelyben a prog folk rock legendája, Dave Cousins uralkodik sajátos hangjával – ismét az album egyik csúcspontját hozza. Az éteri zenekari hangszerelések harmonikusan olvadnak össze a nagyszerű refrénnel, amelyet romantikus többszólamú éneklések gazdagítanak. A folk lehelletét John Zangrando fuvolaszólója adja.
A „Reaching Out” című zenekari ballada alkalom arra, hogy Annie Haslam, a (progresszív) rock történetének egyik legjobb énekesnője ismét megmutassa rendkívüli énekesi képességeit, miközben a háttérben fenséges szimfonikus hangszerelésekkel a londoni szimfonikus zenekar kíséri. A „First Landing” a pompázatos arénarock szép példája számos akusztikus hangszeréssel és Steve Barth remek énekével, miközben a háttérben szintetizátorral megalkotott, lelkesedő „népet” hallunk, amely vigasztalan örömmel fogadja a banda leszállását és hazatérését a Földre. A „Space Commando” enyhén pszichedelikus lüktetéssel bír, Mr. Snips hangja pedig egy kis soul-t visz bele. A „Robot Salesmen”-t szaftos szimfonikus hangszerelések és vokális teatralitás koronázza. Jim Cuomo énekmegoldása kissé a legendás Gordon Haskellre (ex-King Crimson) emlékeztet.
A „Love Station” szórakoztató soul–diszkó keverék Ben E. King főénekével és női többszólamú éneklésekkel, amelyben slágerpotenciált is lehet érezni. Az „A Planet Called Monday -Epilogue” két részre osztott szerzemény. Az első részben Francis Rossi, a Status Quo tagja villan meg énekével, aki remekül megoldja a szokatlan vendégénekesi szerepet, a domináns boogie-lüktetésű ritmus pedig neki is megfelel. A második rész teljesen balladisztikus és zenekari színezetű. A záró „Keeper Keep Us” az album utolsó csúcspontja Meat Loaf kiváló éneklésével, hatalmas vokális többszólamúsággal és királyi szimfonikus hangszerelésekkel. A hatalmas termetű férfi ezúttal is a szíve minden dobbanását és rengeteg meggyőző érzelmet beletesz az énekébe, ami örömteli hír rajongóinak légiói számára, akik talán még soha nem hallottak erről az albumról.
A zenekari hangszerelésekkel és sci-fi koncepcióval megkoronázott space rock opera ambiciózus projektje nemzetközi sztárfelállásban 1977-ben, amikor a punk mindent be akart szennyezni, ami csak egy kicsit is progresszív rockra emlékeztetett, rendkívül bátor húzás volt. A szupersztár zenészekből álló legénység a korabeli kritikusok ellenszenve ellenére remekül elvégezte a feladatát, és olyan klasszikust alkotott, amely az évek során afféle ritkasággá és elveszett gyönggyé vált a közreműködő zenészek és zenekaraik összes rajongója számára. Nem túl gyakori ugyanis, hogy ennyire különböző, gyakorlatilag teljesen eltérő műfajokból érkező zenészek, például Arthur Brown, Francis Rossi, Dave Cousins és Meat Loaf egy konceptuális progresszív rock projektben működjenek együtt. Mindazok a rajongók, akik a fent felsorolt rocklegendákat, valamint a szimfonikus rockot, a space rockot és a sci-fit (különösen a Galaxis útikalauz stopposoknak-at) szeretik, és most hallottak először erről a projektről, minél előbb szerezzék be, és készüljenek fel egy felejthetetlen zenei felszállásra!
Felállás
Rod Argent – ének
Arthur Brown – ének
Annie Haslam – ének
Steve Barth – ének
Dave Cousins – ének
Meat Loaf – ének
Francis Rossi – ének
Ben E. King – ének
Mr. Snips – ének
Peppi Marchello – ének
Jim Cuomo – ének
Joel Krantz – ének
Jeffrey Leynor – ének
David Scance – elektromos és akusztikus gitár
Anthony Phillips – akusztikus gitár
John Tropea – elektromos gitár
Peter Sobel – basszusgitár
Percy Jones – basszusgitár
Frank Prescod – basszusgitár
Larry Fast – billentyűs hangszerek
Brian Cuomo – billentyűs hangszerek
Paul Marchetti – dobok és ütőhangszerek
John Zagrando – fuvola
David Bedford- zenekari hangszerelés
Will Malone – zenekari hangszerelés
Stephan Galfas – zenekari hangszerelés
Danny Beckerman – zenekari hangszerelés
Produkció
Intergalactic Touring Band
Számlista
1. Approach
2. Silver Lady
3. Universal Zoo – Why
4. Starship Jingle
5. Heartbreaker
6. Reaching Out
7. First Landing
8. Space Commando
9. Robot Salesmen
10. Love Station
11. A Planet Called Monday – Epilogue
12. Keeper Keep Us
