Előadó: Heaven Shall Burn
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2010
Játékidő: 45:13
Értékelés: 3.5/5
A hiperaktív Heaven Shall Burn betartja az ígéretét. Eljutottunk tehát az „Iconoclast” trilógia végére: itt a harmadik, záró fejezet, az „Invictus”. Vagyis egy „legyőzhetetlen” hangvételű lezárása a történetnek.
A Heaven Shall Burn továbbra is történelmi alakokból, a második világháború csatáinak kalandjaiból merít ihletet, és vonzzák őket azok a pozitív történelmi figurák, akik a saját hitükhöz ragaszkodva dacoltak a világgal a céljaikért. Igazságtalanságokról, tömeges manipulációról prédikálnak, de az egyenlet végösszege általában mindkét oldalon ugyanannyi. Vagyis nulla. Harc a jó és a rossz, az őrület és az értelem között. Az üzenetek nem újak, de időnként jólesik meghallgatni őket, mert emlékeztetnek rá, hogy az egyén legyőzhetetlensége éppen abban rejlik, hogy megőrzöd a belső tisztaságodat a személyes egyéniséged kibontakozása közben, és a Nagy Testvér manipulációja nem mos el az időzített, korlátozott szavatosságú elemek emberi hegyei közé.
A zenekar jellegzetes hangzásvilága az „Invictus”-on is állandó marad. Ha egy kicsit visszatekerjük a filmet, ez a göteborgi death metal iskola összefoglalása, erős dallamos érzékkel, amit nagyjából az At The Gates határozott meg. A Heaven Shall Burn viszont a robbanékony sebességre tesz: ezt a dupla lábgép pusztítóan gyors diktálása, a riffek éles, pecsételő ritmusa szabja meg, a banda időnként kilép ebből a pozícióból, és a várakozásoknak megfelelően belevág a gyors, riffek feletti tremolózással megszólaló, tercekben futó harmóniákba, amelyek főleg a refréneket kísérik. A produkció ismét győzedelmes, és mindent elsöpör maga előtt. Olyan az érzés, mintha az ember a Föld legátkozottabb szegletében találná magát. Ha ez nem a mennyország, akkor égjen az ég, és legyen pokol! Merem állítani, hogy ezúttal olyan Heaven Shall Burn-albumról van szó, amelynek a produkciója még dinamikusabb, jobban elosztott és megformáltabb, mint valaha. A basszusgitárt ezúttal még a riffek, valamint a pergő és a dupla lábdob blast beat-kombinációja sem tudja teljesen elfedni. És ez pozitívum. Megadja azt a mélységet és eleven érzetet, amire az extrémekre építő, brutalitásra hajtó játéknak nagy szüksége van, hogy elkerülje a hang hermetikus sterilitását.
Az ének ismét az a nélkülözhetetlen láncszem, amely a zenekar védjegye és felismerhető emblémája. Sikeresen kerüli az egyfrekvenciás sorvagdalást, miközben a középmagas, a growl határát súroló (bár nem az!) megszólalástól a magasabb, sőt magas sikoltásig (core üvöltés) formálja az énekes hangját. Gyakran extra brutális vokálok támogatják, hogy a dalok agresszív hatása még erősebb legyen, és hogy tovább harmonizálják és kitöltsék a hangzásukat. Továbbra is a Heaven Shall Burn-féle metalcore-meghatározás aktív eleme, amely az egész albumon végighajtja a zenekar felismerhető arculatának kerekeit.
Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy az „Invictus” valószínűleg a zenekar pályafutásának legkeményebb albuma. Legalábbis ezt az érzetet kelti, mivel a banda főleg az album középső részét ízesítette rengeteg letámadó, elsöprő dallal, amelyek kérlelhetetlenül, extrém formában törekszenek a kompakt brutalitásra, teljes erőből játszva és énekelve, a szükséges dühvel. A dallamosság érzete tehát kissé háttérbe szorul a korábbi Heaven Shall Burn-lemezekhez képest, bár ez még mindig egy olyan album, amelyre a zenekar minden rajongója a legnagyobb étvággyal fog rávetni magát. Az agresszióra építés azt is eredményezi, hogy néhány dal összességében sokkal jobban hasonlít egymásra, mint azt a korábbi albumokon észlelni lehetett.
A fenti megjegyzések ellenére a nyitány az album legerősebb pillanata is. A klasszikus zeneszerzők nyomdokaiban járó nyitány ismét megmutatja, hogy minden németben ott lapul egy kis Wagner, ez pedig a Heaven Shall Burnre is igaz. A rendkívül találó bevezető egy kanna lángoló nitroglicerinné változik, amikor a zenekar rákezd a The Omenre. Ez voltaképpen az, ami a trilógia első részének legtöbb dalát megtestesíti. Merész kombinációja a dallamnak és az agressziónak, egy kompakt metalcore-pusztító, a zenekar magas alkotói színvonalán. Ebben a modorban folytatódik az album a Combattal, amelynek a nehéz átmeneti textúrákból időnként záporozó sorozatai tetszenek, és amelyeken át lenyűgözően tör át a dobolás. A Combat alatt a zenekar még rádob egy lapáttal, ugyanakkor megőrzi a gitárdíszítések dallamos komponensének nagyon hatásos frissességét, riffek feletti tremolózással. Innentől azonban a dolgok valahogy nem tudják tartani ezt a szintet. Főleg az egydimenziós dobolás, amelyben a zenekar mindenáron a dupla lábgépet tolja előtérbe, a dalok klónozásának érzetét kelti. Nincs nagy különbség a szerzemény tartalmában és hangulatában az Of Forsaken Poets, a Return To Sanity, az Against Bridge Burners, a Sevastopol vagy a Burried In Forgotten Grounds között.
Az album közepén a The Lie You Bleed For üdvözlendő kitérő, ahol a pergődob és a dupla lábdobos blast beatek együttélése ihletetten kommunikál a gyors, riffek feletti tremolózással és a vokális manipulációval, hatásosan baljós előadást nyújtva. Az album végén pedig a Given In Death című dalban üdvözlendő kísérletre bukkanunk. A zenekar úgy döntött, hogy vokális duettre hívja vendégként a Deadlock énekesnőjét, Sabine Wenigert. A dal kezdeti része eleinte szokatlan, sőt idegesítő, mert nehéz közös nevezőt találni a metalcore és a gothic metal megoldásai között, ám a folytatás hamar hatásosan megmenti. Itt a banda végre kiszáll a rohanásból, és hagyja kibontakozni a dallamot. Vele együtt a sajátos atmoszférát is, amely felépül, és egy magas drámaiságú színházi finálé felé viszi az albumot!
Az „Invictus” tehát tipikus Heaven Shall Burn-album. Nagyon jó, de megint nem olyan lenyűgözően friss, mint az „Iconoclast” trilógia első része. Talán a zenekar túl nagy igyekezettel akarta a stúdióban a maximumot kihozni az extrém és baljós hangzásból, és ezért egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy az egyes hangszerelési struktúrákat tovább színesítse. Kétlem, hogy a srácoknak sietős lett volna minél előbb túl lenni egy új kiadványon, ami a „slendriánság” kifejezésbeli hézagait hagyhatta volna maga után. A Heaven Shall Burn olyan zenekar, amely a magas minőség fogalmát hozza, ezért a kiadványaival szembeni elvárások is annál magasabbak. Egyszerűen a zenekar fejlődésének egy olyan pillanatáról van szó, amely nem mutatja meg az egyébként megszokott alkotói és hangszerelői erejét, mégis megtartja a kívánt és megkövetelt színvonalat. Ez pedig a Heaven Shall Burnt a mai zenei térkép forró, modern metalzenekarának tartja.
Felállás
Marcus Bischoff – ének
Alexander Dietz – gitár
Maik Weichert – gitár
Eric Bischoff – basszusgitár
Matthias Voigt – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Sabine Weniger – ének a 11. dalban
Sebastian Reichl – gitár a 11. dalban
Produkció
Tue Madsen
Dallista
01. Intro
02. The Omen
03. Combat
04. I Was, I Am, I Shall Be
05. Buried in Forgotten Grounds
06. Sevastopol
07. The Lie You Bleed For
08. Return to Sanity
09. Against Bridge Burners
10. Of Forsaken Poets
11. Given in Death
12. Outro
