Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Nikki Louder
Kiadó: ZARŠ Records
Megjelenés: 2009
Értékelés: 3/5
A Radio Študent kiadója mostanában komolyan bombáz minket a legkülönfélébb zenei szelek hozta alternatív lövedékekkel. Mindegyik projektben van valami közös pont: valami különlegesség, másság, szinte furcsaság, ahol a zenekarok már-már tudatosan igyekeznek minél messzebb kerülni a fülbarát megoldásoktól, és inkább az alternatív rángásaikkal lövöldöznek ránk. Ez alól a Nikki Louder sem kivétel, akik az Alain, I’m Sorry című lemezzel elkészítették első „egész estés” stúdióalbumukat. Akárcsak az autóversenyző, akiről a nevüket kapták, ezek a srácok is elsősorban hangosak, és ha egy kicsit pimasz akarnék lenni, azt mondanám, hogy ugyanúgy, mint ő, több szempontból is kiégnek.
Stílusát tekintve a Nikki Loudert be lehetne sorolni a grunge/noise rock kategóriába. Érződnek a grunge-keresztapák, például a Pearl Jam hatásai, különösen az énekdallamokban. Valójában azt is lehetne mondani, hogy a Nikki Louder valahol félúton jár a grunge és a zaj között, ahol a torzítás használata túlságosan előtérbe kerül. Ez eltakarhatja a zenekar több gyengeségét is – az használható ötletek hiányát, a zenei tudás hiányát –, vagy a srácok egyszerűen szeretnek hangosak lenni, és élvezik az idegesítő hangokkal való kísérletezést. Alternatív fingások és pukkanások – ez mind szép és jó, de mindennek megvan a maga határa, amit egyesek egyszerűen nem éreznek (ez a Nikki Loudernél sokkal híresebb nevekkel is megesett – például Frank Zappával).
Amikor a srácok egy kicsit hagyományosabb zenei fogásokra váltanak, az egész egészen jól sül el. Itt is nyilvánvaló az alapvető dallamos elemek hiánya, de a nyers csépelésük bizonyos fokig még elbűvölő is, mert szinte meggyőznek róla, hogy mindez valóban a mélyükből jön, és ez az ő művészi önkifejezésük. Ez különösen igaz az énekesre, akinek tényleg egészen egyedi stílusa van, amit nehéz lenne éneklésnek nevezni, de mindenképp érdekes, és a vonyítása még sokáig nem hagy aludni.
Hogy a helyzet ne legyen teljesen fekete, arról a szövegek gondoskodnak. Lírailag a Nikki Louder – legalábbis számomra – az angol szövegekre fókuszáló szlovén zenei színtér egyik csúcsa. Az emberen belüli harcokról éppúgy írnak, mint a külső tényezőkről. Mintha nem lenne elég bajunk a saját démonainkkal, még külső erők is támadnak ránk, amelyek újra és újra megnehezítik az életünket. Ezzel az aspektussal legalább némileg jóvá teszik a zene kétarcúságát, amely túlságosan gyakran téved az absztrakció tartományába.
A végére kiderül, hogy a Nikki Louder méltón viseli a nevét. Hangosak, az kétségtelen. Akárcsak a Forma–1-es futamok, hangzásban borzasztóan idegesítőek tudnak lenni, tartalmilag viszont időnként annyira őszinték, hogy a meghallgatásukba fektetett energia bizonyos mértékig még meg is térül. Az Alain, I’m Sorry nem fog bekerülni a történelemkönyvekbe a noise rock/grunge csúcsaként, vagy bárhová is szeretné a Nikki Louder besorolni magát, de jó ugródeszka egy fiatal zenekarnak, amely még keresi alkotói útjának csúcspontját. Előre az újabb győzelmek felé!
szerző: Rok Podgrajšek
Felállás
Blaž Sever – gitár, ének
Peter Cerar – basszusgitár, billentyűk
Luka Cerar – dob
Produkció
Nikki Louder
Számlista
1. Bond addict
2. This town is a wolf
3. A minnow in the web
4. Honey, Im OK
5. The air around
6. No disko (for you, silly dancers)
7. Mirrors, mirrors
8. Sweet are the girls in Beijing
9. Charity, people!
10. She rides the cows
11. Mermaids
