Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1981
Játékidő: 67:11
Pontszám: 5/5
A „You Are What You Is” Frank Zappa, a halhatatlan amerikai zeneszerző, gitáros, producer, rendező és társadalmi szatirikus legendás konceptalbuma. Az album, akárcsak fenomenális elődje, a „Joe’s Garage” (1979), koncepcióalbum, és könnyedén a legjobbak közé sorolható Frank rendkívül gazdag pályáján. Eredetileg dupla bakelitlemezként jelent meg, a CD-változathoz azonban egyetlen korong is elég volt, rajta pontosan húsz dallal. Mindegyik külön szatíra egy-egy társadalmi mintázatra, amely abból az életstílusból ered, amit leginkább tipikus amerikai életmódnak nevezhetnénk. Ezt a kísérőszövegben maga Zappa írta le a legjobban: a mentális egészség folyamatos romlásának folyamata, amely a Föld kerekségének legnagyobb hazugjaiból álló társadalmat termeli.
Valószínűleg a legtöbben egyetértenek abban, hogy nehéz a világon tájékozatlanabb és önimádóbb népet találni, mint az Atlanti-óceán túlpartján élő, magát „Isten választotta földnek” kikiáltó ország lakosainak többsége, ahol a demokrácia fenntartásának és terjesztésének nevében számtalan felfoghatatlan dolog történik. Természetesen az átlagamerikai profiljáról beszélünk, aki naponta szennyezi a levegőt olajfüsttel, szorgosan nézi a különféle tévéevangélistákat, elviselhetetlen mennyiségű egészségtelen gyorskaját tömköd magába, a fizetése jókora részét plasztikai műtétekre költi, nem válik meg a kedvenc pisztolyától, és az igazi jelöltre szavaz, akit egymással összefonódó lobbik és korporációk nevében a két egymás tükörképének tűnő párt valamelyike állít, közben pedig azt hiszi, hogy Elvis még él, és hogy a mai állatfajok az emberrel együtt egy „intelligens” isteni terv szerint keletkeztek, pár ezer évvel ezelőtt. Ha mindeközben véletlenül összekeveri Szlovéniát és Szlovákiát, és azt hiszi, nálunk még mindig dúl a háború, azt végképp nem lehet a szemére vetni, hiszen az amerikai tájékozatlanság és önelégültség régóta legendás.
Frank addigi pályáján már számos vidám, ám egyúttal kegyetlenül igaz zenei szatírát írt a (sok tekintetben mostoha) hazája rovására (például az felejthetetlen „We’re Only In It For The Money”, 1968), ám ez az album minden tekintetben a csúcspontja az általános társadalmi önelégültséggel, tudatlansággal, apátiával és korrupcióval való leszámolásának, amelyek fölött a hatalmas politikai-gazdasági lobbik határtalan kapzsisága uralkodik, ami sajnos mára általános szlovén problémává is vált. A „You Are What You Is” szatirikus szövegei aktuálisabbak, mint valaha, vagyis az album kiválóan kiállta az idők próbáját. Ugyanez igaz a zenei tartalomra és Frank fenomenális produkciójára is.
A lemez dalainak oroszlánrésze Zappa-mércével mérve dallamosságra, játékos hangszerelésre és jókora tömörségre épül, szinte semmilyen jazz-improvizáció vagy avantgárd kísérletezés nélkül, pedig ezek egyébként oly jellemzők Frank zeneszerzői nyelvezetére. A stílusbeli változatosság szokás szerint rendkívül színes. Bár a dalok többségét a dallamos refrének és a játékos hangszerelések miatt könnyen megfogja a pop-rockos báj, ami kétségkívül a szélesebb közönség számára legbarátságosabb albumai közé emeli, most is akad rajta jazzes, bluesos, kemény rockos, funkos, sőt country finomság, a hangszeresek szólómesterművei pedig mint mindig, igazi csemegék a zenei gourmand-oknak. Zappa ezúttal is élt a számára oly kedves, ám bonyolult overdub-technikával.
A hangszeresek közül mindenképp az akkor még viszonylag ismeretlen „kis olasz virtuóz”, Steve Vai emelkedik ki, aki épp akkoriban tudott valahogy kibújni Frank személyes gitártabulatúra-lejegyzőjének inasmunkájából, és lassan elkezdett feltörni a „magasabb ligába”. Jókora zöldfülűsége ellenére Steve már akkor fantasztikus virtuóz volt, ami jól hallatszik jellegzetes, „világűrös” szólóin. Lenyűgöző a vendégénekesek gazdag listája is. Az egykori The Mothers Of Invention-cimborák, az eredeti dobos Jimmy Carl Black, a tenorszaxofonos Motorhead Sherwood és a hosszú ideje Frank mellett játszó gitáros, Ike Willis mellett Frank az énekesi szerepre bevonta másik fiát, Ahmetet és lányát, Moon „Valley Girl” Unitot is, aki a következő stúdióprojektjének, a „Ship Arriving Too Late To Save A Drowning Witch” (1982) fő „sztárja” is lett.
Az album ugyan koncepciós, az egyes dalok között azonban nincs szigorú narratív folytonosság, bár a legtöbb szünet nélkül folyik át a következőbe. A szarkasztikus keverék, a „Teen-Age Wind” egy tipikus péntek estét ír le egy tinédzser „geek” életéből, aki a szobájában üldögél, és magát sajnálja, miközben a kortársai a Grateful Dead koncertjén szórakoznak. Olyan téma, amelyet az ostoba amerikai tinivígjátékok minden rajongója azonnal felismer. Sírás közben még az apja csípős beszólásait is végig kell hallgatnia. A szatíra éle (főleg a refrén) a kamaszlázadás általános impotenciájára irányul. A csibészes country-dallammal fűszerezett „Harder Than Your Husband” kíméletlenül megérinti a hamis erkölcs örök amerikai problémáját és az abból fakadó (házas)társi megcsalást. Olyan dal, amelyet a szájharmonikás, szikrázó country-dallam miatt gond nélkül lehetne játszani valamilyen texasi cowboy-szalonban is, persze csak ha előtte kivágnánk a budihumorral átitatott szöveget, amely irgalmatlanul támadja az amerikai módra felfogott szépség kétszínűségét.
A kemény rockos gyújtózsinór, a „Doreen”, amelyben a szenvedélyes Ike Willis a kísérővokálok segítségével remekül mutatja meg énektehetségét, és a pop-rock-reggae játék, a „Goblin Girl”, kiváló szöveggel azokról a lányokról, akik esténként szívesen öltöznek be mindenféle „goblinnak és hobgoblinnak”, szatírák a promiszkuitív tinilányok uralkodó mentalitására, akik a túlzó csillogást és a szépészeti műtéteket használják legerősebb fegyverükként a különféle szexuális manipulációkhoz, vagyis a műanyag szerelmet figurázzák ki. A „Theme from the Third Movement of Sinister Footwear” kiváló jazz-rock fúziós közjáték, ahol a mester és cimborái elképesztő érzékről tesznek tanúbizonyságot a szellemes és friss jazz-improvizációk terén. Ez az album egyetlen pillanata is, amikor Frank rövid időre ismét egyik eredeti szerelméhez, a jazz-fúzióhoz menekül. A gitárrajongók főleg Frank és Steve Vai remek szólójátékában gyönyörködhetnek, rengeteg mókás gitáreffekttel és sokféle ütőhangszerrel. A „Society Pages” burleszkszerű leszámolás a társadalom minden pórusába befészkelődött nepotizmussal. Előtérbe főleg a táncritmus és a csibészes refrén kerül.
Az „I’m a Beautiful Guy” a klasszikus amerikai nárcizmust, versengést és mások fölé helyezkedést figurázza ki, mind a külsővel, mind az anyagi javakkal. Itt főleg a férfi sovinizmusról van szó. A nonchalant dallamot számos szellemes ritmikai díszítés itatja át, miközben az egészet Ike szarkasztikus éneke kíséri. A „Beauty Knows No Pain” remek módon számol le az elhíresült amerikai plasztikai műtéti gyakorlattal, ezúttal főleg a női spektrumon át. A gúnyos refrén legendás, az idézett szöveg és a további vokális grimaszolás pedig még fokozza a tragikomikus hangulatot. A „Charlie’s Enormous Mouth” is a női plasztikai műtéteket figurázza ki, főleg az ajakfeltöltő botox túlzott használatát és az ebből következő műanyag, agyatlan, festett szőke bimbók gyártását. A háttérben szintetizátoros és gitáros grimaszoló effektek sora hallható, amelyekkel Frank az egész albumon egyáltalán nem fukarkodik.
Az „Any Downers” a feszült gitárfrázisoknak köszönhetően az album egy újabb keményebb rockos pillanata, a szöveg pedig az általános apátiát gúnyolja, amikor az elhunyt rokonai a temetés után azonnal megnézik a kedvenc tévésorozatukat. A „Conehead” újabb „himnusz” az amerikai butaságról. A dal címe az Egyesült Államokban rendkívül népszerű „Coneheads” című sorozatból ered, amely olyan hülye volt, hogy Franknek egyszerűen fel kellett használnia szatirikus húzásaihoz. A fiatal mester, Steve Vai remek gitárszólója és Frank csípős éneke az amerikai popkultúra különféle metaforáival ennek a szellemes kísérletnek a fő varázsa. A címadó dal főleg a refrénje, ritmusa és szövege miatt valószínűleg az album legismertebb darabja is. Alapvetően pop-rockos beszólás kiváló szöveggel, amelyet életében Michael Jacksonnak is hallania kellett volna, hiszen a komplexusokról szól, főleg a saját bőrszínnel való elégedetlenségről és arról a vágyról, hogy a külső és az életstílus megváltoztatásával bejussunk az „elitbe”, és így megfeleljünk a társadalmi „elvárásoknak”. A „The Mudd Club” a tipikus amerikai dekadenciát érinti, amely általában mindenféle „elit” klubban uralkodik, ahol titokban gyakran mindenféle különcség és perverzió zajlik.
A csibészes country-dallammal megkoronázott „The Meek Shall Inherit Nothing” brutális, de remek szatíra a számító vallási vezetőkről, akik könnyedén vezetik orránál fogva a tudatlan népet, egyúttal érinti az ebből fakadó elpuhultságot és irányíthatóságot, amely a felnőtt férfiakból tudatosan csinál fogatlan vénasszonyokat. A „Dumb All Over” – ahogy a címe is mondja – általános leszámolás az amerikai faragatlansággal, az egész album egyfajta összefoglalása, ahol Frank kimondja mindazt, ami (még mindig) rossz az amerikai társadalomban. Különösen élesen számol le, ahogy szokás, a politikusokkal és a papokkal. A legcsípősebb szatirikus tüske, amely minden amerikai konzervatívot szíven talált, mindenképp az a sor, hogy „ha Isten tényleg a saját képmására teremtett minket, akkor ő maga is teljesen hülye, ráadásul valószínűleg kissé csúnya is”.
A „Heavenly Bank Account” valószínűleg a mi korunkra legaktuálisabb dal, hiszen az amerikai eladósodásról és a képzelt hitel felvételéről szól, hogy aztán „légvárakat” építhessenek, vagyis arról, ami közel harminc évvel később kiváltotta a ma is tartó gazdasági válságot. A gúnyos szöveget szellemes, szalonszerű díszítések kísérik hammondon és zongorán, amelyek szándékosan fellengzős hangulatot teremtenek. A blues-rockos „Suicide Chump” szatíra az öngyilkos szokásokról és gondolatokról, amelyeket a társadalmi kudarc, illetve a társadalmi normák nem teljesítése hoz. A zamatos bluesgitár-frázisokat a lehető legcsípősebb ének kíséri: Franké. A „Jumbo Go Away”, szatíra az elkényeztetett gyerekekről, a kihegyezett gitárfrázisok ellenére újabb kifejezetten komikus pillanat remek vokális harmóniákkal és a háttérben megszólaló fiatal Ahmettel, miközben rövid időre fúziós, szinte már avantgárd díszítések is felbukkannak.
Az „If Only She Woulda” az átlagos amerikai tinirománc gyakran uralkodó pátoszát érinti, amely eleve a bukásra van ítélve, mert a fiatal „Rómeót” hirtelen besorozza a mindenható hadsereg. Itt Frank és csapata valamivel több teret enged a szólóknak, főleg gitárimprovizációknak, miközben a háttérben többnyire funkos ritmus kíséri őket. A nagy finálé, a „Drafted Again” pedig a világ legdrágább és legfelfegyverzettebb hadseregét és a leendő katonák toborzását veszi célba. A kis kommunistáról szóló „tábornoki” mondat legendás, az éneken pedig a kis Ahmet és Moon Unit brillíroz. A háttérben néhány fúvós hangszerelés is hallható, miközben a vokális grimaszolás és a különleges effektek (élen a felbosszantott, hirtelen megszakított horkolás hangjával (TM)) bőségesen megfűszerezik a hadseregről szóló fenomenális szatíra általános bolondozását.
A „You Are What You Is” egy újabb időtlen Zappa-mestermű, amelyen a legendás zeneszerző és szatirikus saját magát múlta felül, ahogy kíméletlenül kalapálja a modern amerikai társadalom minden pórusát. Az amerikai szokások (vagy inkább rossz szokások) legelhíresültebbjeivel való egész életen át tartó leszámolásában itt érte el pályája csúcsát, hiszen itt hagyta ránk legjobb szövegeinek többségét is, amelyek a legtöbb szlovénnek is adhatnak gondolkodnivalót, akik az utóbbi években sajnos egyre inkább igyekeznek hasonlítani az amerikaiakra (társadalmi deviációink közelmúltbeli példáit nincs értelme felsorolni, mert túl sok van belőlük, és túl jól ismertek). Egyúttal ismét teljesen felbosszantotta a konzervatív kongresszusi képviselőket, akik lassan megkezdték az ellentámadás kovácsolását egy három évvel később következő kongresszusi perrel, mert a szövegeket hallgatva teljesen leleplezve érezték magukat. A szinte brutális lírai aktualitás mellett az album némileg ironikus módon nagyon barátságos a szélesebb közönséggel, hiszen az általános dallamosság és tömörség jellemzi, minimális kísérletezéssel. Frank pályáján ritkán szólt ilyen rádióbarát módon, mint a „You Are What You Is”-en, amely a szokásos mércéjével mérve szinte pop-rock album, mégis ugyanolyan kíméletlenül csapott le az általános társadalmi képmutatásra, önelégültségre és tudatlanságra, amelyek ma sajnos nem csak az amerikai társadalmat terhelik, hiszen azóta a kapitalista világ többi részének nagy része is megfertőződött velük.
Felállás
Frank Zappa – ének, gitár, zeneszerző, hangszerelő
Arthur Barrow – basszusgitár
Jimmy Carl Black – ének
Bob Harris – trombita
David Logeman – dob
Ed Mann – ütőhangszerek
Tommy Mars – billentyűs hangszerek, ének
David Ocker – basszusklarinét, klarinét
Mark Pinske – ének
Motorhead Sherwood – tenorszaxofon, ének
Craig „Twister” Stewart – szájharmonika
Steve Vai – gitár
Denny Walley – ének, slide-gitár
Ray White – ritmusgitár, ének
Ike Willis – ritmusgitár, ének
Ahmet Zappa – ének
Moon Unit Zappa – ének
Produkció
Frank Zappa
Számlista
1. Teenage Wind
2. Harder Than Your Husband
3. Doreen
4. Goblin Girl
5. Third Movement Of Sinister Footwear
6. Society Pages
7. I’m A Beautiful Guy
8. Beauty Knows No Pain
9. Charlie’s Enormous Mouth
10. Any Downers
11. Conehead
12. You Are What You Is
13. Mudd Club
14. Meek Shall Inherit Nothing
15. Dumb All Over
16. Heavenly Bank Account
17. Suicide Chump
18. Jumbo Go Away
19. If Only She Woulda
20. Drafter Again
