Előadó: Ratt
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 42:14
Értékelés: 4.5/5
Ez tényleg egy csodálatos album. El tudod hinni, hogy létezik az esély arra, hogy olyan lemezt csinálj, amely tökéletes folytonosságban áll a kiváló életművel, amely egy egész korszakot, zenei mozgalmat, műfajt, trendet jellemzett? Egy érát. Glam metal? B? Hol van ez? És mi ez egyáltalán? A nagy, gondtalan rockbulik, az összetört ágyak, a teljes kicsapongásra és a nők hajkurászására buzdító jelszavak évei. A Ratt, akik kiváló kiadványaikkal örökre beírták magukat a történelembe, és gyakorlatilag a nyolcvanas évek második felének és a kilencvenes évek elejének egyik legjellegzetesebb glam metal bandájává váltak, újabb nagy visszatérők a mai, kreatív szempontból (el)szegényedett színtéren.
Hihetetlen ez a felismerés, hiszen idén nem a Ratt az egyetlen, amelyik hosszú szünet után teljesen új albumot adott ki, és ez az új lemez semmiben sem lóg ki az aranykorszak életművéből. Gondolj csak az új Y&T-albumra vagy az új FM-lemezre. A Ratt tehát nem nyelte le az új korszak stúdiós és stílusbeli vívmányainak terhe, amelynek mint a lehulló dominók, áldozatul estek (vagy esnek) az olyanok, mint az Europe, a Bon Jovi, a Def Leppard – á, az az érzésem, hogy ilyen sorokat idén már írtam valahol máshol… Röviden: amikor felteszed az „Infestation”t, egy dolog biztos. A glam sosem halt meg, a grunge-vírus pedig, amely „felfalta” a glamereket a kilencvenes években (és még valamit), soha nem is létezett!
Tekerjünk vissza egy kicsit, hogy könnyebben összeálljon az „Infestation” teljes képe. Előttünk a második Ratt-egyesülés (az első 1996-ban történt). A „munkanélküli” gitáros, Carlos Cavazo a elhunyt Robbin Crosby helyére kerül. DeMartini olyasvalakit keresett, aki egyenrangú félként kapcsolódik be a gitárpárbajok párbeszédébe. DeMartini az új albumon valamit keresett, ami az „Out Of The Cellar” és a következő, az „Invasion Of Your Privacy” közé helyezné a zenekart. Utópia persze, hogy a Ratttől valaha is kapunk még egy ilyen lemezt, mint a két említett, de mégis. Őszintén szólva a Rattnek 2010-ben nincs is rá szüksége. Ez csak afféle laza célkitűzés volt a gitáros részéről az „Infestation” megszületése előtti időszakban. Kevin DuBrow, a Quiet Riot énekesének halála odáig vezetett, hogy a zenekar dobosa, Frankie Banali hivatalosan kijelentette: soha többé nem szándékozik feltámasztani a Quiet Riotot. Kevin DuBrow nélkül ennek valójában nincs értelme, hiszen az énekes túlságosan felismerhető alakja volt a bandának, és ez Banalinak teljesen világos. Így a Quiet Riot addigi gitárosa, Carlos Cavazo állás nélkül maradt. Úgy volt megírva, mert ez a nagy tudású gitáros a Rattbe érkezésével rögtön bebizonyította, hogy többről van szó, mint hogy a zenekarra szabták. Gond nélkül belebújt a „Király” cipőjébe, a Ratt pedig teljes mértékben megvalósíthatta a víziót!
És az eredmény? Az „Infestation” egy kifaragott Ratt-album, amely megőrzi a klasszikus művek víziót. Stephen Pearcy megmarad a jellegzetes elemében: éles, kemény énekstílusban, a pimasz csibészség és a lázadó megzabolázhatatlanság mérgének dús adagjával! Annak ellenére, hogy a fickó már elérte az ötvenesek ligáját, a Ratt a szövegek világában ott tart, ahol 15 éve is tartott. Az éjszakai élet Los Angelesben? Régen és ma, ahogyan a hollywoodi sztárok élték és élik, és persze a mi szerencsésen „túlélt” glamerjeink!
A Ratt a klasszikus albumokról az újra átvitte az összes hangzásbeli erőt, a közvetlen vadságot, ami a riffekre és ritmusra épülő, vágtázó menetelést jelenti végig az albumon: „egyszerű”, de velős és rendkívül energikus megszólalást, amely semmit sem spórol meg a Ratt N’ Roll-feszültség egész töltetéből. A banda nem ismeri a vészféket! A balladákat figyelmen kívül hagyták! A lemezt a dühös, gúnyos és a lehető legközvetlenebb Eat Me Up Alive nyitja, amely rögtön jelzi, hogy a Ratt nem állt le, és nem is szándékozik. Azonnal felvonultatja mindazokat az erényeket, amelyeket ilyen hosszú szünet után tényleg nem vártunk, és ezért annál sikeresebben ragadja meg a hallgató figyelmét, és szögezi le a lemez folytatásához. A Best Of Me új menetet nyit a nőkkel, a dal kibontakozása pedig már-már Van Halen-üzenetet idéz, amiért Eddie legfeljebb hálás lehet a visszatérőknek. A mértéktelen pohárkoccintgatásról és a különféle eredetű opiátok fogyasztásáról A Little Too Much nem veszteget szót, felpörgetett rock n’roll driveval és potensen arrogáns zajjal. A Last Call a folytatásban átveszi ennek az energiáját, a lehető legpimaszabb módon, a megragadott vibráció pedig a nyitó „fejberúgás”, az Eat Me Up Alive energiáját idézi.
A produkció letisztult, nincs benne „eighties” hipervasalás, az egyes hangszerek hangzásának szándékos „arénásra” tekerése, és egy szemernyi nagyképűség sem. A Ratt az új lemezen a lehető legmeztelenebb és legélőbb. A basszus lök és vadul szaggat, mintha betont vágna, a két gitár pedig kegyetlenül hangsúlyosan él. Remekül kapcsolódnak egymáshoz a megosztott futamokban. DeMartini megőrizte a kiváló érzékét a hangok szólókban és átvezető díszítésekben való (mértékletes) elhelyezésének helyes mértékéhez. Megint nem tudunk „elmenekülni” a finom fűszerek elől, amelyeket a gitáros a tremolo ravasz használatával és remekül adagolt pull offokkal ad hozzá. A gitármunka az „Infestation”-ön egy igazi kis iskola kifejezésből, amely teljes mértékben hozzájárul a termék magas erejének és dallamosságának fokozásához. A Ratt megtartja ezt a remek középutat, amelyet a klasszikus művekből vittek át az új korba, a született dallamérzék és a közvetlen ütőerő között. Az élő produkcióban a hallgató végig rendkívüli kontrasztoknak van kitéve a hangszerek között. Blotzer dobjai „ölnek”. De nem a hipertúlprodukálás miatt, amit egykor a Ratt-stúdióból kaptunk. Az új lemezen ugyanis maximálisan kiemelkedik Blotzer „megállíthatatlan torpedóőrlésének” élő hatása! Kicsit nehéz volt nézni őt Lawless W.A.S.P.-jának légiósaként, valahányszor felidézted a Rattben végzett munkáját. Üdv itthon, Bobby!
Pearcy rendíthetetlenül mérgező és arrogáns marad, ahogy kell. Érezhető, hogy egy hajszállal mélyebben szól, amit az évek hoznak magukkal, de a hangja továbbra is a zenekar nélkülözhetetlen integritása, és gyakorlatilag továbbra is pótolhatatlan védjegye! A zenekar a stúdióban sehol sem használt semmilyen extra hangtorzító effektet, hogy közelebb kerüljön egy bizonyos hangulat megteremtéséhez az album pontjain. Semmilyen „fölösleges” reszelősséget vagy elhangolt húrok érzetét nem hallani, Pearcy éneke „torzítatlan” marad. Időnként viszont harmonizálják a refrénekben kiegészítő vokálokkal, ami mindig is a Ratt zenei kifejezésmódjának egyik építőeleme volt. Velünk van tehát egy album, amely remekül összegzi a produkciós hitelességet, a stúdiómunka kamatoztatását.
Ez az album tetőtől talpig gyúlékony, tökéletesen kompakt anyaggal van megtöltve, amelyek minőségben nem ingadoznak egymáshoz képest. Ez egy olyan lemez, ami egy szempillantás alatt lepörög a lejátszóban, az egész kifejezett erő és feszültség pedig annyira magabiztos, hogy az „Infestation” semmiképp sem akar és akar kikerülni a lejátszóból. Ha ez az album a „Detonator” után jelent volna meg, ma még egy Ratt-klasszikusnak számítana. És persze. Az 1999-es, azonos című kiadványukkal a fiúk kissé „keresgéltek”, az „Infestation” viszont most kijavít minden érzetet, ami a „világos vízió” hiányára vagy a kifejezésmód „ködében” való tévelygésre utalna. Az „Infestation” a szilárd fókusz manifesztuma, és a legjobb, amit a glam metal hagyományának folytonosságát követők ma egyáltalán elvárhatunk. Ma. Hiszen 2010-et írunk!
A Ratt tehát tehermentes albumot adott ki. Tehermentest a modern trendek hatókörétől, amelynek sok korosztálytársuk áldozatul esik az új korban. Miért képes egy olyan zenekar, mint a Ratt, megérteni, hogy olyan zenét kell játszani és alkotni, amely a szívből jön, hogy ez a zene következésképp mindenképp kielégíti a leghűségesebb rajongóikat, akik a mai napig kitartottak a zenekar mellett, és hogy az ilyen őszinteséggel lehet a legkönnyebben „megvásárolni” a glam metal hagyományáért rajongó fiatalabb zenehallgatók jóindulatát is. Az „Infestation” az új Ratt manifesztuma, amely rendkívüli integritást testesít meg, amilyet a zenekar az újraegyesülés után ma elér, a múltbeli „hajótörések” (Crosby halála, a kilencvenes évek névhasználat miatti bírósági pereskedései stb…) után. Csak albumot akart kiadni. Olyat, amilyet ő maga őszintén érez magában. A csatabárdokat elásták. A zenekar fiúi előtt ugyanaz az alkotói fókusz áll. A Ratt új formáját látva csak abban reménykedhetünk, hogy az „Infestation” nem az utolsó Ratt-album. Üdv itthon, fiúk, és találkozunk az első európai visszatérő turnétokon!
Felállás
Stephen Pearcy – ének
Warren DeMartini – gitár
Carlos Cavazo – gitár
Robbie Crane – basszusgitár
Bobby Blotzer – dob
Produkció
Michael Baskette
Számlista
1. Eat Me Up Alive (4:13)
2. Best Of Me (4:19)
3. A Little Too Much (4:05)
4. Look Out Below (3:44)
5. Last Call (3:55)
6. Lost Weekend (3:46)
7. As Good As It Gets (4:38)
8. Garden Of Eden (3:03)
9. Take A Big Bite (2:46)
10. Take Me Home (4:23)
11. Don’t Let Go (3:22)
