Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Asia
Kiadó: Universal Music Group
Megjelenés: 2001
Játékidő: 79:58
Értékelés: 5/5
Az új évezred beköszöntével az Asia a feltörekvő Geoff Downes (billentyűk) és John Payne (ének, basszusgitár és gitár) duó vezetésével olyasmit ért el, amit a rajongók többsége a legvadabb álmaiban sem mert volna remélni: megszületett a stúdiókarrierjük egyik csúcspontja, egy olyan album, amely minőségben teljesen egyenrangú az 1982-es legendás, azonos című bemutatkozóval, egyes szegmensekben pedig még túl is szárnyalja azt. Az „Aura” valószínűleg az utolsó olyan Asia-lemez volt, amely folytatta a hagyományt, hogy minden új kiadvány címe a-betűvel kezdődik. Kétségkívül a kultikus duó hosszú évekig tartó edzettségének csúcspontját jelentette: a kilencvenes években minden új lemezzel sikerült megőrizniük a zenekar csodálatos dallamos rockhagyományát, amely nemes progresszív rock gyökerekből táplálkozik, és amellyel az aranyévekben fogadásból hódították a stadionokat. Közben az egész hangzásvilágot is egyre gazdagították néhány innovatív ötlet ravasz és gyakran rendkívül finom bevezetésével, amelyeket könnyen progresszívnek lehetne nevezni.
Az „Aura” lemezen Downes és Payne láthatóan úgy döntött, hogy ismét megöntözi a zenekar progresszív rock gyökereit: az albumot számos többrétegű ritmus és érdekes, gyakran kiszámíthatatlan átvezetés jellemzi a kompozíciók szakaszai között, ráadásul itt található a címadó instrumentális is, amely a zenekar történetének egyik progresszív rock csúcspontja. Ahogy már oly sokszor korábban, Downesnak és Paynenek a felvételek előtt most is teljesen új hangszeres munkatársakat kellett keresnie, hiszen a régi motoros dobos, Michael Sturgis mellett ők ketten maradtak az előző kiváló album, az „Arena” (1995) csapatából, amelyre leginkább a világzenei elemekkel való érdekes kísérletezés miatt emlékezünk.
A külső zenészek toborzása ezúttal bőségesen megtérült. Hívásukra számos hízelgő név reagált, köztük a világ legnagyobb tiszteletnek örvendő vendégzenészei közül is többen. Közülük nem kevesebb, mint három vendéggitáros emelkedett ki teljesen eltérő játékstílussal, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mindegyikük felismerhető nyomot hagyott egy-egy számon a gitártrükkök gazdag tárházából. Az alapító tag Steve „gospoda sove” Howe (Yes) mellett, akinek ez volt az első újbóli közös munkája a zenekarral az „Aqua” (1992) megjelenése óta, Downes és Payne gitáros szívességet kapott Pat Thralltól, egy másik egykori Asia-gitárostól, valamint Ian Crichtontól, a legendás kanadai progresszív rock zenekar, a Saga gitárosától. Meg kell említeni a fiatal Guthrie Govant is, aki nagy felfedezésnek bizonyult, és később néhány évre a zenekar állandó tagja lett.
Mintha mindez nem lenne elég a sikertörténethez, sikerült összetett ritmusvonalakat is biztosítaniuk, amelyek a basszusgitáros nagymesterrel, Tony Levinnel (King Crimson, Peter Gabriel) való sikeres együttműködés gyümölcsei, a csúcsvendégdobosok sorát pedig szóra sem érdemes említeni. Mike Sturgis mellé a dobok mögé olyan nevek ültek be, mint Vinnie Colaiuta (ex-Frank Zappa, ex-Sting és egy halom alkalmi együttműködés), Simon Phillips (ex-Toto és számos alkalmi együttműködés) és Chris Slade (leginkább a Manfred Mann’s Eartband, az Uriah Heep és az AC/DC egykori tagjaként ismert). Utóbbi néhány évre állandó tagként is csatlakozott a zenekarhoz.
A zenekar és Simon Hanhart nevéhez fűződő produkció, akinek addigra gazdag tapasztalata volt a legkülönbözőbb neves előadókkal, a dallamos és a progresszív rocktól a popig (dolgozott többek között David Bowie-val, Bryan Adamsszel, a Marillionnal, az Arenával és a Saxonnal), fantasztikus, a zenekarnak rendkívül élő és gazdag hangzást biztosít, amitől sok finom ízlésű hallgató megnyalhatja a száját.
Az album minden száma külön fejezet, és megannyi felsőfokú jelzőt megérdemel, ami valódi, fenséges teljesítmény. A nyitó csemege, az „Awake” hatalmas energiával és éteri hangulattal van átitatva, ez egyébként végig jellemzi ezt a ragyogó albumot. Downes kifinomult szintetizátorvonalai remek hangkulisszát adnak Payne énekéhez, amely az ébresztő refrénben éri el a csúcspontját. A kísérővokálok elegáns bevezetése és a gazdag ritmikai díszítések csak fokozzák e fantasztikus szám varázsát, amely már pusztán az üzenetével is egy másik korban, egy másik kultúrában kétségkívül megahíjjá válhatott volna. A „Wherever You Are” című power ballada az Asia hagyományos hibridjét hozza: sajátos melankólia, epikus romantika és energikus ébresztő keveredik benne, amely a refrénnel, főleg pedig a fokozódó záró szakaszba való hirtelen átmenettel pokolian gyorsan hipnotizálja a hallgatót, miközben a központi sor epikus módon többször is megismétlődik.
A „Ready to Go Home” egy újabb kiváló AOR-ballada, amelyet a remek hangszerelés és Payne kitűnő énekteljesítménye emel ki. A „The Last Time” ébresztő, diadalmas refrénnel van átitatva, a háttérben pedig Howe jellegzetes „appalache-i” gitárfinomságai hallhatók, amelyek Downes billentyűs műveivel párosulva misztikus titokzatossággal vonják be a számot. A „Forgive Me” a hatalmas romantikus patosz mellett, amely ismét az epikus refrénben tetőzik, a világzenei alapú, sokféle ritmus bőségével tűnik ki. Érdemes megjegyezni, hogy a szövegek magas színvonalúak, helyenként még mély üzeneteket is hordoznak, vagyis nyomát sem találni bennük émelyítő érzelgősségnek vagy felesleges pátosznak, ami oly gyakran nyomasztja a hasonló AOR-zenekarokat.
A „Kings of the Day” és az „On the Coldest Day in Hell” a dallamos rock és az art rock szegmenseinek művészi egybeolvasztásának diadalmas példái a Payne-korszakos Asia legjobb hagyományában, csak éppen mindkét kompozíciót számos gitáros és ritmikai díszítéssel gazdagítják a neves vendégek, ami igen érdekes hangszeres szakaszokhoz vezet. A drámai „Free” hosszának, összetettségének és lírai üzenetének köszönhetően kétségkívül az album központi száma. A szaftos hangszerelés, a pompás hangulat, az elágazó hangszeres részek és a váratlan tempóváltások valódi art rock remekművé faragják. A „You Are the Stranger” újabb erőteljes AOR-gyújtogató, ahol különösen jólesnek a szintetizátorok finom textúrái, amelyek elegáns szimfonikus hullámzást teremtenek, valamint a színes etno ritmika. Payne hangterjedelme, főleg az érzelemkifejezés módja, a szokásos módon minden csodálatot megér. A „The Longest Night” kiemelkedő drámaisággal és dinamikával szólal meg az egyes hangszerelési egységek között, amelyek a hatalmas refrénben forrnak össze. Downes a szokásos módon hipnotikus romantikát nyújt a szubtilis szimfonika iránti finomra hangolt érzékével.
Az album csúcspontja a címadó instrumentális, amelyben a törzstagok és a vendég nagyságok minden legjobb hangszerelési és ritmikai eleme érzéki progresszív rock egységgé olvad. Nevéhez híven ez a remekmű hiteles keleti aurával van átitatva, amelyet pentatonikus ritmikus skálák és elegáns zongorahangszerelések művészi kombinációjából szív magába. Levin mozgalmas basszusvonalai és a sokszínű etno ütőhangszerek csodás táncba kezdenek, miközben a gitárvonalak szívszaggató melankóliát nyújtanak. Az elektromos zongora közbeékelt textúrái pont a megfelelő helyre kerültek, hogy kellemesen összehangolják az energikus ritmikus karneválot, amely minden progresszív rock gourmet lelkesedésének fő oka. Talán éppen ez az a pillanat a pályájukon, amikor az Asia a legnyilvánvalóbban és legmélyebben hajolt meg progresszív rock gyökerei előtt.
Az „Aura” minden tekintetben fantasztikus album és a John Payne-nel töltött időszak csúcspontja, amely akkor született, amikor a hosszú idők óta hűséges rajongók többsége, főleg az állandó tagcserék miatt, gyakorlatilag már leírta őket, noha a kilencvenes években minden új kiadvánnyal bizonyították, hogy lassan visszakapaszkodnak a régi formához, mint a dallamos rockromantika és a progresszív rock kalandvágy releváns összekötői. Ki tudja, talán az is segített valamit az egészben, hogy Roger Dean visszatért a borító szerzőjeként. A két rutinos veterán az „Aura” lemezen megtalálta azt a tökéletes receptet, amely egyaránt elégedetté teszi a régi és az újabb rajongókat, az Asiát pedig sikeresen újjászületteti, és felkészíti a 21. század kihívásaira. Talán a legmeggyőzőbb érv amellett, hogy az „Aura” miért olyan album, amely nem hiányozhat egyetlen széles zenei látókörű zenerajongó polcáról, az, hogy ez az egyetlen kiadványuk, amely minőségben jogosan méri össze magát a legendás debütalbummal, és a zenekar legjobb műve a Payne-korszakból.
Felállás
John Payne – ének, basszusgitár és gitár
Geoff Downes – billentyűk
VENDÉGZENÉSZEK:
Steve Howe – gitár (számok: 4,8)
Elliott Randall – gitár (számok: 9,11)
Pat Thrall – gitár (szám: 8)
Ian Crichton – gitár (számok: 4,8,12,13,14)
Guthrie Govan – gitár (számok: 1,2,3,5,6,7,9,10)
Tony Levin – basszusgitár (szám: 3)
Vinnie Colaiuta – dob (számok: 3,4,10)
Simon Phillips – dob (számok: 6,8)
Chris Slade – dob (számok: 2,12,13,14)
Michael Sturgis – dob (számok: 1,5,7,9,11)
Produkció
Simon Hanhart és az Asia
Számlista
1. Awake
2. Wherever You Are
3. Ready to Go Home
4. The Last Time
5. Forgive Me
6. Kings of the Day
7. On the Coldest Day in Hell
8. Free
9. You’re the Stranger
10. The Longest Night
11. Aura
Bónuszszámok a különleges kiadáson:
12. Under the Gun
13. Come Make My Day
14. Hands of Time
