Előadó: Gerald Gradwohl Trio
Kiadó: Gtone
Megjelenés: 2009
Játékidő: 67:43
Értékelés: 4.2/5
Ha lelkes gitárrajongó vagy, és még nem hallottál Gerald Gradwohlról, bizony joggal szégyellheted magad. A mai kor húrtépő hősei közül az egyik olyan sok neves előadóval dolgozott együtt, hogy felsorolni is nehéz: játszott a Tangerine Dreammel, az ismert német krautrock-zenekarral; a 2002-es ABQ című szólóalbumának felvételein a progresszív fusion-zenekar, a Tribal Tech teljes ritmusszekciója (Gary Willis és Kirk Covington) mellett maga Bob Berg is közreműködött (aki Miles Davis és Mike Stern zenekarában játszott, sőt a nagy Chick Coreával is dolgozott) … a lista csak hosszabbodik. Gradwohl ezzel biztosan az európai gitárosok élvonalában áll, akik tudatosan és sikeresen ötvözik a rock és a jazz elemeit. Az összehasonlításokban leggyakrabban Scott Henderson és Frank Gambale mellett kerül szóba (velük rendszeresen együtt is dolgozik), akik a mai jazz-rock fúzió szimbólumai.
A GG Trio, ahogy a neve is mutatja, három zenészből áll: Gerald Gradwohl gitáron, Jojo Lackner basszusgitáron és Farid Al-Shami dobon. A „Sally Beth Roe” a második albumuk, a címét Frank Peretti sikerkönyvének, a „Piercing the Darkness”-nek a kitalált hősnőjéről kapta. A regényben Sally Beth Roe egy fiatal lány, aki megpróbál megszökni a múltja elől, és megtalálni az „Igazságot”. Éppen ezért párhuzamot vonhatunk a történet és az album zenéje között – a GG Trio valami újat, frisset szeretne hozni a jazzfúzió piacára, és megmutatni, hogy a Corea- és Davis-féle fúzió nem az egyetlen „igazi”. A „Sally Beth Roe” koncepciója ennél is érdekesebb: tizenkét szám van rajta, amelyeket a borítón óralapként, körben, 1-től 12-ig rendeztek el.
Az első órát így a „Sally Beth Roe” ütögeti el, az album címadó dala. A GG3 rögtön egy friss zenei látásmódot mutat be, Gradwohl hozzáállása valóban lélegzetelállító. A szám erőteljes dobolástól és Gerald őrült, torzított szólóitól duzzad, amelyek tele vannak a igazi fúzió legjobb elemeivel. Kettőkor a „Tunnel Elevator” vár ránk, amely már kicsit dallamosabb az előzőnél, mert Gradwohl kissé visszafogja a lovakat, és átadja magát az érzelmeknek. Nehogy félreértsd, a szám még mindig tele van igazi „rock fusionnel” (a GG3-nál sokkal találóbb a rock fusion megjelölés, mint a jazz fusion). A „Joe’s Place” az album harmadik órája. Gradwohl ismét remek gitárpasszázsokkal szolgál, ezúttal kiváló funkos hangzással, amivel a GG3 bizonyítja, hogy tényleg nem kötik őket műfaji béklyók.
A palettán tehát ott a jazz, a rock és a funk, a „Blues for Ben” pedig, ahogy a címe is elárulja, még egy műfaji dimenziót ad a Gerald Gradwohl Trio zenéjéhez: a blues melankóliáját. A zenészek ismét csúcsminőségű fúziót kínálnak, ezúttal nagyobb átéléssel és bluesos nyugalommal. Az album ötödik száma, a „Maths” megint balzsam füleknek mindenkinek, aki szereti a gitárközpontú fusion zenét. Sajnos lassan kezdenek megjelenni az ismétlődés jelei, amitől maga a zene elveszíti eredeti frissességét és újszerűségét. A „Viper”, a hatodik dal, talán kiemelkedik valamennyire az előzőkétől eltérő felépítésével, de amikor Gradwohl szólózni kezd, az ismétlődés újra előbukkan.
A „Wayne II” ismét valamivel funkosabb szám. Épp ezért válik a zene hallgathatóbbá, mert a GG3 leváltja a már-már elcsépelt, a fúziós elemek adrenalinos zenéjén keresztül zajló szüntelen őrjöngést. Aztán a zenészek ismét meglepnek. A „Time To Play” ugyanis mindennél inkább rock’n’roll szám. A korábbi zenei látásmód és az ősi rock’n’roll elemek rendkívül érdekes keverése remekül sikerül, így a „Time To Play” az album egyik legjobb dala. A „Hope” című számmal a GG3 folytatja a meglepetéseket. A nyugodt jazzdal egy másik világba repít, Gradwohl pedig bebizonyítja, hogy nemcsak gyorsujjú skálázásra képes, hanem kifinomult gitáros „gentleman” is.
A „No Matter”, a „Sally Beth Roe” egyik utolsó száma az első dalok és a későbbiek zenei víziójét ötvözi – a gitáros fusion-őrületet és a jazzes nyugalmat. A szám erősen emlékeztet Mike Stern munkáira, akivel Gradwohl láthatóan gyakran azonosul. Kicsit kevésbé őrült és vidámabb hangulatú a „Stevie”, amely már-már popos, teljesen dúr hangnemű kompozíció. Mégis kiváló maga a szám, nincs telezsúfolva gitárral, a zenészek nem esnek túlzásba a tempóval, az eredmény pedig több mint kiváló. A GG3 ezzel még egyszer meglep. Amikor az óra tizenkettőt üt, felcsendül a „Joni”. Ez az első szám, a „Sally Beth Roe” szinte ellentéte. Az akusztikus jazzes ábrándozás az album remek „outrója”, a trió pedig megmutatja, hogy mesterien tudja a megfelelő pillanatban megfordítani a hangulatot.
A „Sally Beth Roe” tehát akkor vált hangot, amikor kell – amikor a hallgatónak egy pillanatra az az érzése támad, hogy az egész albumot az első három szám hangján fogja végighallgatni. A őrült fúzióból jazzes nyugalomba süllyed, a kettőt összekeveri, és teljes zenei ábrándozásban végződik. A Gerald Gradwohl Trio a jazz és a rock kemény, közvetlen fúziójára épít, amelyet kerülőutak, felvezetés és bevezető részek nélkül tálal – közvetlen megközelítést kapunk, amely lefújja az agyunkat. És amikor végre visszakapunk egy csipetnyi tudatot, és kezdünk azon töprengeni, hogy ez volt-e a végső adag, a zenészek még kifinomultabb módon mutatkoznak be, amitől újra „off” állásba kapcsolunk – ezúttal a vízió előadásának zseniális eleganciája miatt.
Gerald Gradwohlt teljesen joggal hasonlítják a mai kor gitárhőseihez, mint Stern, Henderson és Gambale. Nemcsak a gitározási készsége, hanem a számok kreativitása is abszolút csúcsminőségű. Az Ausztriában a legjobbnak járó legkülönfélébb díjak többszörös nyertese így csak most kezd úgy kibontakozni, ahogy az dukál. Nemcsak olyan nevek háttérében, mint a Tangerine Dream, hanem a saját zenészcsapatával, ahol megmutathatja minden dúskáló tudását.
Felállás
Gerald Gradwohl – gitár
Farid Al-Shami – dob
Jojo Lackner – basszusgitár
Produkció
Gerald Gradwohl
Számlista
1. Sally Beth Roe
2. Tunnel Elevator
3. Joe’s Place
4. Blues for Ben
5. Maths
6. Viper
7. Wayne II
8. Time to Play
9. Hope
10. No Matter
11. Stevie
12. Joni
