Előadó: Jupiter Society
Kiadó: Progrock Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 55:07
Értékelés: 4/5
A Jupiter Society a svéd Krux és Carptree billentyűsének, Carl Westholmnak a projektje. Koncepcióalbum, sci-fi köntösben. Az első lemezt, a „First Contact/Last Warning”-ot sajnos elkerülte a figyelmem. A „Terraform” tehát a folytatás, a második fejezet. A cím sok mindenre utalhat. A borítón egy leszálló űrhajó látható. Végre szilárd talajt talált, hogy a legénység a végtelen utazás után letelepedhessen? A szövegeken keresztül kicsit meg kell küzdeni vele, de a végére kirajzolódik, hogy a koncepció egy űrhajós utazó életét írja le, aki galaxisok tömegén gázol át, fekete lyukakon keresztül ugrál az időbeli akadályok fölött, miközben időszámítások és távolságszámítások temetik be. Amikor az idő és a távolság eltűnik. Valójában elveszti minden jelentését. A főhős, akibe beépített chip (implantátum) került, hogy küldetése során bátorságot és kitartást adjon neki, a színjáték végén láthatóan (a társaival együtt) megtalálja az ideális bolygót, ahol minden konfliktus megszűnik, a társadalomnak nincs szüksége Istenre, nem nyomasztják az ősök történelmi tévedései és így tovább… A záró tétel viszont teljesen nyitva hagyja a történet kapuját. Ez a Beyond These Walls You Are Not My Master, amely a versszakokban különösen sötét és reménytelen. Westholm nyilván így akarta rávenni a hallgatót, hogy saját képzelete hullámain lebegve maga alkossa meg a végső véleményét arról, mi is a „Terraform” üzenetének valódi háttere. Másfelől Westholm így nyitva hagyja az ajtót, hogy a koncepciót egy következő albumon tovább építse. A történetnek tehát nem feltétlenül van vége.
Aki követi a progresszív rock- és metalzenét, és figyelemmel kíséri a kilencvenes évek közepén feltűnt zenekarokat, amelyek főleg az új évezred első évtizedének első felében nyújtottak néhány igazán markáns albumot, az talán már sejti, merre mutat az orra a Jupiter Society esetében: a holland csodatevő, Arjen Lucassen Ayreon-kiadványai felé. Mivel azonban Carl Westholm elsősorban billentyűs és hangszerelő, figyelembe kell venni, hogy a számok hangszerelésében erősen hangsúlyos a szimfonikus elem. A szintetizátorok használata nagyon emlékeztet arra a zenei gondolkodásra, amely Finn Zierler billentyűs ízléséhez áll közel. Zierler egy hasonló, de régebbi projektről ismert, csak az nem svéd, hanem dán. Beyond Twilight. A dalok szerkezete a Beyond Twilight-hoz nagyon közel álló hangulatot teremt. A számok sötétek, közepes tempóban haladnak, súlyos, tömör gitárfrázisok támasztják alá őket, amelyek gazdag zenekari hangszerelés alatt gurulnak. A mozgalmas billentyűk ezúttal a zenekar másik nevét jelentik.
Ha addig nem, a Siren’s Song/Black Hole nyitó gitárfrázisa mindenképp eszedbe juttatja a Beyond Twilight-ot. Ebben a frázisban a hangnem szándékosan félhangos figurával van megvasalva. A lassan gördülő riffeket – amelyeket a tömör gitárhang erősen előretol – ráadásul Mats Leven (ehhez a számhoz különösen testhezálló) sötét, enyhén torokhangú éneke egészíti ki, amely az éneklési stílusát tekintve meglehetősen szokatlan apokaliptikus hangulatfátylat borít a dalra, olyat, amely például a Manilla Road-ból jól ismert. A refrén dallamában persze „tiszta” és könnyen énekelhető, az epikus-szimfonikus neoklasszicizmus fogásait követve. Amikor Leven a magasba emeli a hangját, Westholm zseniális billentyűs hangszerelései segítik szárnyalni. A hangulat a motívumokon át így többször váratlanul teljesen megfordul, és új minőségi szintet ér el.
Az albumon Westholm mellett fantasztikus zenészek sora működik közre, és Westholm, mint egy ügyes sakkozó, mesterien és veleszületett érzékkel osztja be őket aszerint, milyen érzéseket szeretne megidézni, és milyen hangulati állapotokat kíván elérni az album egy-egy pillanatában.
A személyes kedvenceket ezúttal magadnak kell megtalálnod. A „Terraform” lassan bújik a bőröd alá. A kiváló produkció koronázza meg, amely színházi hangulattal, ragadozóan hiteles drámaiságot áraszt, és amelyben az események végkimenetele mindvégig rejtve marad. Ez az az album, amibe mindenki beleharap, aki állandóan magas szintű atmoszférát, a vezérmotívumok szerkezetének nagy mozgékonyságát, és ebből következően kiszámíthatatlan cselekményfejlődést keres. Olyan lemez, amely egy pillanatra sem veszíti el a vörös fonalat. Ezt a magas dinamikai folyékonyság és a kiváló energiaelosztás testesíti meg. Zenei forradalmat nem érdemes keresni benne, hangulatában és stílusában viszont azokat a hasonló albumokat idézi, amelyek 7-10 évvel ezelőtt jelentek meg. Progresszív metal album, amely ugyanakkor semmilyen stílusbeli kapcsolatban nincs azokkal a zenekarokkal, ahol az egyéni játékosok kerülnek a középpontba, és áttekinthetetlen skálahegyeket szórnak. Westholm alapvető célja tehát a nagy feszültségű, kiszámíthatatlan eseményfejlődésű atmoszféra fenntartása. A „Terraform” zenei megközelítése így egy „elkésett” album, ami éppen ezért annál érdekesebb, hiszen a „elfeledett energia” sajátosságainak felidézése olyan időszakban, amikor a progresszív metal teljesen a föld alá szorult, annál vonzóbb és izgalmasabb. Ez az album meggyőzően, minőségben tetőtől talpig felszerelt. Ezért gond nélkül elvisz magával egy új, más világba. Mindössze annyit kell tenned, hogy teljesen átadod magad neki. Hagyd, hogy a zene vezessen.
Felállás
Mats Levén – ének
Nils Erikson – ének
Öivin Tronstad – ének
Carl Westholm – billentyűk, programozás, hangszerelés
Ulf Edelönn – gitár
Peter Söderström – gitár
Kulle – gitár
Markus Jidell – gitár
Sebastian Blyberg – basszusgitár
Stefan Fanden – basszusgitár
Leif Edling – basszusgitár
Lars Sköld – dob
Jonas Källsbäck – dob
Christer Jansson – dob
Produkció
Carl Westholm
Dallista
1. New Universe (9:01)
2. Rescue and Resurrection (Presumed Dying Part II) (9:55)
3. Cranial Implant (7:13)
4. Into the Dark (4:33)
5. Siren Song/Black Hole (8:19)
6. Terraforming (7:26)
7. Beyond These Walls You Are Not my Master (The Enemy Part II) (8:40)
