Előadó: Slash
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 60.29
Értékelés: 3/5
Érdekes, hogy valahányszor egy ex-Guns N’ Roses-tag legcsekélyebb életjelet ad magáról, a zenei világot rendre elárasztják a legkülönfélébb árnyalatú, felfokozott érzelmi kitörések. Pláne akkor, ha a sörényes, úriember módjára cilinderes jelenségről, vagyis Slashről van szó. Ebben persze nagy szerepe van a Velvet Revolver-cirkusz (végleges) hibernációjának, amelynek vállalkozó kedve az elmúlt pár évben nagyjából egy tűző napon kiterített dög vonzerejével egyenértékű. Mindegy, a „Slash” a gitáros egyszerűen elnevezett debütje, és az ismerős hangzásjegyek ellenére minden, csak nem nosztalgiaút. Egy tucatnyi válogatott szám jellegzetesen szaftos, súlyos rockos szövete itt-ott persze felidézi a rózsák között hempergést, természetesen revolverrel az övben, de egészében nézve az album igazi felfedezés, amely nyers hatékonysággal vegyít sokféle zenei elemet. Slash ehhez az egyetlen „egészséges” megoldást választotta: vendégzenészeket toborzott, elsősorban énekeseket, akiknek a kiválasztása a „hard core” rajongókból nemtetszés vagy rosszallás jeleként biztosan kiváltja egy-két szemöldök felhúzását.
Slash persze kiszámíthatóan hű marad az ismerős zenei jegyeihez is, ami a gitáros szólódebütjének összképéhez helyenként jókora adag agresszív retró zamatot ad. Van itt némi komoly nehézvas-csörgés, a glam metal csendes utódai mellett pedig a szaftos blues rockos lendületek sem hiányoznak. Ugyanabba a zsákba tehát különféle alműfaji növények hajtásai vannak begyömöszölve, és meglepő módon nem ütik egymást, ami azt bizonyítja, hogy kreatív szellemből nincs hiány az albumon. Ha ehhez hozzávesszük a híres gitáros kifejezetten egyéni hangzású értelmezését, a mulatság nem maradhat el. Slash még mindig a klasszikus hard rock formák körüli szimatolásban érzi magát a legjobban, ahogy azt a nyitó „Ghost” szemérmetlenül meg is mutatja, amely Ian Astbury hangjának köszönhetően a Cult egy-egy rohamának karakterjegyeit hordozza. Ezek persze változnak a vokális színpadi sakkjátszma menetével, és néhányuk nem tud teljesen meggyőzni. Érdekes például megfigyelni, milyen kiherélten szól Lemmy a Rickenbacker búgó torzításának hiányában a „Doctor Alibi”-n, hasonló árat fizet az erkölcsi „kirekesztettségért” Iggy Pop „We’re All Gonna Die”-ja is. A helyzet messze nem kritikus, de a fülednek mégis sokkal hamarabb kedves lesz az Ozzyval közös kiváló kollaboráció. Ő a „Crucify the Dead”-en fenomenális, félhomályos ambientet rendez, ami a „By the Sword” mellett kétségkívül az egész album egyik legmeggyőzőbb pillanatáért versenyez.
Slashnek időről időre láthatóan különleges kihívásokra van szüksége. Az egyiket a Fergie-vel közös, nagyon sikerült „kalandban” találta meg, aki egyébként a Black Eyed Peas hiphop-attrakció sztárocskája. A lány a „Beautiful Dangerous”-ban nyers énekstílusával lep meg, merném mondani, egy egészen tisztességes Wendy O’ Williams-klónnal. Az albumon a könnyebben emészthető húzások sem hiányoznak, amelyekkel a gitáros meglehetősen rádióbarát rocknak ad hangot. Irigylésre méltó hallgatóbarát fokot ölt például a „Gotten”, amelyben teljes édeskés lágyszívűségével a Maroon 5 csalogánya, Adam Levine kap szerepet. A „mainstream” figyelméért a „Starlight” és a „Back From Cali” küzd, mindkettő Myles Kennedy rokonszenves előadásában, egy lélegzetre pedig meg kell említeni Cornell szentimentális siklását a „Promise”-on, amely elől a következő hetekben a rádióhullámokon valószínűleg nehéz lesz megmenekülni.
Slash tehát végre szólódebütöt is letett az asztalra, ami végül több mint szolid alkotásnak bizonyult. A vendégzenészek nagy számában persze ott rejlik az album stílusbeli következetlenségének oka, ami azonban messze nem zavaró. Sőt, ez egy jókora adag kiszámíthatatlanságot hordoz, ami számról számra haladva folyamatosan tágítja a hallgató látókörét, és nem hagyja közömbösen. Ha a végén eszünkbe jut a bevezetőben már említett Velvet Revolver-féle tartós lebénulás, amiből végül mégsem született meg a várva várt Guns N’ Roses-„reunion”, világosan érthetővé válik az általános lelkesedés oka, amely már a lemez megjelenése óta özönlik ránk a médiából. Az igazat megvallva azonban ez afféle indulatból fakadó lelkesedés, mert a lemez egyébként magas színvonalához képest mégis túl sok a szenvedély.
Felállás
Slash – gitár
Chris Chaney – basszusgitár
Josh Freese – dob
Lenny Castro – ütőhangszerek
Producer
Eric Valentine
Számlista
1. Ghost (Ian Astbury)
2. Crucify the Dead (Ozzy Osbourne)
3. Beautiful Dangerous (Fergie)
4. Back from Cali (Myles Kennedy)
5. Promise (Chris Cornell)
6. By the Sword (Andrew Stockdale)
7. Gotten (Adam Levine)
8. Doctor Alibi (Lemmy Kilmister)
9. Watch This/Watch This Dave (Dave Grohl & Duff McKagan)
10. I Hold On (Kid Rock)
11. Nothing to Say (M. Shadows)
12. Starlight (Myles Kennedy)
13. Saint Is a Sinner Too (Rocco DeLuca)
14. We’re All Gonna Die (Iggy Pop)
