Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Ajalon
Kiadó: Progrock Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 59:32
Értékelés: 3.5/5
Az amerikai Ajalon egy nem túl gyakran emlegetett műfaj képviselője, amelyet általában keresztény progresszív rocknak neveznek. Ez a viszonylag homályos fogalom a nyolcvanas évek közepén került először használatba, amikor a legendás progrockerek, a Kansas „prédikátoros” korszakukba léptek, és ezzel sok zeneileg tehetséges honfitársukra hatottak. Éppen a Kansas az, amelyről – a szövegeket, de főleg a zenét tekintve – könnyen kijelenthető, hogy a seattle-i hitbuzgó trió fő hatása, még ha nem is használnak hegedűt, és a nagyotmondás is viszonylag idegen tőlük.
A „This Good Place”, amely sorrendben a harmadik albumuk, számos feldolgozása nemcsak egyes Kansas-szerzeményekre emlékeztet, hanem a Kansas modern „leágazásaira” is, például a Native Window-ra, a volt Kansas-gitáros Kerry Livgren néhány szólóalkotására, sőt a Proto-Kaw egyes darabjaira is. A további hatások között felfedezhető a Yes, a Genesis és a Marillion, vagyis az összes progrock-revival zenekar leggyakoribb példaképei. Az Ajalon pályafutása során már többször dolgozott együtt elismert keresztény progrockerekkel, például Rick Wakemannel, Neal Morse-szal és Phil Keaggyvel. Ezúttal a kiváló gitáros, Paul Bielatowicz vendégeskedik, akire a zenei gourmand-ok többsége a Carl Palmer Band tagjaként emlékszik a legjobban.
Az album nyitódarabja, a „Love Is a Dream” egyben a leggyengébb is, mert a zenekar rögtön a hallgatóra önt egy felesleges gallonnyi sztereotip amerikai pátoszt, amit valószínűleg Neal Morse is jóváhagyna, bár ő minden bizonnyal valamivel színvonalasabb zenei alapot tett volna alá. A közhelyes prédikátoros szövegnél is jobban zavar, hogy alapjában véve érzelgős balladáról van szó, amelynek több köze van a popzenéhez, mint a progresszív rockhoz, hiszen meglehetősen émelyítő, akusztikusan vezetett dallamra épül, miközben az „intellektus” fuvallatát csak a színes, szimfonikus progrockos billentyűs-hangszerelések hozzák be, főleg a Moog-szintetizátoron, amelyek a klasszikus Genesis-iskolából származnak. Probléma az is, hogy Will Henderson hangszíne eleve eléggé patetikus, olyan, amilyenre a bibliai üzenetek elmeséléséhez szükség van, de szerencsére a minőségi többszólamú vokálok gyakran a segítségére vannak.
A „Nickels and Dimes, Marbles and Stones” valamivel érdekesebb szerzemény, bár a Spock’s Beard sok rajongója túlságosan is sok hasonlóságot fog felfedezni a zenekar hagyatékának egyes darabjaival. Az Ajalon mindhárom tagja kiváló zenész, amit a remek szólók és a szép, komplex hangszerelések szövésének képessége egyaránt bizonyít, de a számaikban túl sok a már számtalanszor hallott progrevivalista elem, amely általában azt a helyet foglalja el, ahol valamilyen újszerűbb ötlet is elfért volna. Az album pozitívuma főként az, hogy minden következő szerzemény egy hajszállal érdekesebb az előzőnél, de aki azt várja, hogy az egyes dalok a kellemes dallamok és refrének ellenére hosszabb időre az emlékezetébe vésődnek, keservesen csalódni fog.
A „Not Man” arra emlékeztet, amit a Genesis hozhatott volna létre Ray Wilsonnal a zárókorszakában, vagyis egy kereskedelmi potenciállal bíró neoprogrockos csemege. Az „Abstract Malady” című hangszeres körhinta mindhárom tag szólisztikus erényeit kiemeli, valamint Bielatowiczét is, aki gitáros csínytevéseivel újra és újra bebizonyítja, miért hívta meg Carl Palmer a csapatába. A „Lullaby of Bedlam” című számban a zenekar meglepő módon a megszokottnál kissé sötétebb hangszíneket ölt magára a „mindig virágzó virágocskák és napocska az isteni ég alatt” helyett, és néhány homályos hangzást kínál szintetizátoron és gitáron, miközben Henderson bizonyítja, hogy a hangja nem feltétlenül cseng mindig patetikusan. Érdekes fűszerről gondoskodik egy rövid női vokálbetét is, a folytatásban pedig még néhány progmetálos elemet is bemutatnak, elsősorban az ütős gitárfrázisok sorozatával.
Természetesen, mint a legtöbb modern neoprogrockos projektnél, itt sem maradhat el a hosszú ep, amely csak egy hajszállal rövidebb a „standard” húsz percnél. Ez a háromtételes szvit, a „Redemption”, amely a hangszerelések tiszteletre méltó változatosságának, a váratlan ritmusváltásoknak és a komplex szólóbetéteknek köszönhetően az album legjobb szerzeménye, bár a vendégénekesnő, Robyn Dawn hangja, aki az ep első részében mutatkozik be, kétségkívül nem mindenki ízlése szerint való. Természetesen itt érezhető a legtöbb Genesis-, Yes- és Marillion-hatás is, bár szerencsére semmiképp sem lehet egyes hangszerelések másolásával vádolni őket, amit manapság szégyenérzet nélkül túl sok neoprogrockos zenekar megtesz. A címadó dal valószínűleg tetszeni fog a Phil Collins-féle Genesis rajongóinak többségének. Ha Hendersont Collinsra cserélnék az énekben, könnyen felkerülhetne a Genesis „And Then There Were Three” című albumára. Persze a produkciót is meg kellene változtatni. Az Ajalon esetében az általában nagyon puha, szinte selymes, nehogy a hallgató véletlenül valamilyen negatív, esetleg túl durva atmoszferikus erőt észleljen, amely traumatikusan eltávolíthatná az isteni jelenléttől.
A „This Good Place” bizonyítja, hogy az Ajalon nem ok nélkül kelte fel olyan kultikus zenészek figyelmét, mint Rick Wakeman és Neal Morse, és hogy ebben nem pusztán a kegyes szövegek játszottak szerepet, bár ez az elem kétségkívül kulcsszerepet töltött be abban, hogy a stílusrokon zenekarok tengerében könnyebben észrevették őket. Az album megmutatja, hogy kiváló zenészekről van szó, akikről könnyen érezni, hogy a progresszív rockon nőttek fel, és őszinte szeretettel ápolják, ez a szeretet azonban végül is alá van rendelve az „úr” iránti szeretetnek. Akit nem zavarnak a vallásos szövegek és az amerikai pátosz klasszikus adagjai a dalszövegekben, vagyis Neal Morse szólókarrierjének minden rajongója, az az albumot jó eséllyel könnyedén megszereti. Másfelől ez a kiadvány is azt mutatja, hogy alapvetően a zenéjük nem kínál semmi különösebben eredeti vagy túlzottan kísérletező dolgot, hiszen teljesen beleágyazódik a dallamos irányultságú szimfonikus progrock hagyományába, amelyet az elmúlt húsz évben számos amerikai és skandináv (neo)progrockos zenekar próbált feléleszteni.
Felállás
Wil Henderson – ének
Randy George – gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek
Dan Lile – dob és ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Paul Bielatowicz – gitár
Robyn Dawn – ének és vokál
Jonathan Sindleman – orgona és szintetizátor
Produkció
Randy George
Számlista
1. Love Is A Dream (7:17)
2. Nickels and Dimes, Marbles and Stones (4:52)
3. Not Man (6:43)
4. Abstract Malady (6:44)
5. Lullaby of Bedlam (8:40)
6. Redemption (19:06)
7. This Good Place (6:10)
