Előadó: Aerosmith
Kiadó: Geffen Records
Megjelenés: 1985
Játékidő: 35.50
Értékelés: 3/5
Az Aerosmith határozottan vágott bele abba, hogy visszakapaszkodjon a hard rock élére: először kiadót váltott, és miután 1985-ben véget ért a hosszú évekig tartó együttműködés a Columbia Records-szal, David Geffen szárnyai alá bújt, még abban az évben novemberben pedig a túlságosan is derűlátó hangulatban megszületett a „Done With Mirrors”, az első Aerosmith-lemez azután a bukás után, amely az 80-as évek elején az idők egyik legbefolyásosabb hard rock zenekarának dicstelen szétesését okozta. A médiában erősen reflektorfénybe állított visszatérés nem kevés kételyt és kérdést vetett fel, a válaszok pedig meglehetősen megfoghatatlanok maradtak. A „Done With Mirrors” esetében nem csupán arról van szó, hogyan tért vissza az amerikai rock titánjainak csapata, akik a leghűségesebb rajongók bizalmának visszaszerzését bizonyos fokig magától értetődőnek, normálisnak vették, hanem főként arról, hogy életképes-e még az a zenekar, amely izzó eltökéltséggel a szemében legalábbis látszólag szakítani akart a múlttal. Alkotói szempontból ez korántsem volt könnyű feladat, és bár az Aerosmith tapasztalattal és vasakarattal „megoldotta”, a keserű utóíz mégis megmaradt. A régen áhított, valamiféle nagy bumm stílusú visszatérés tervezésének baja, hogy hiányzik az igény az új kifejezési formák keresésére, így Tyler csapata az albumon bizonyos mértékig a múlt fogva tartja.
A Tyler–Perry páros alkalmankénti közös alkotói szikráinak, amelyeknek tanúi lehetünk a lemezen, éppen ezért annál jobban örülünk, főleg a „Shame On You” funkys kitérője vagy Perry slide-gitározása közben a „She’s On Fire”-ben, amely nagyon emlékeztet a „Chese Cake” alapmotívumára, ezúttal változatosság kedvéért akusztikus köntösben. Idáig minden rendben. Előtte Tyler és Perry telitalálatot ér el a „Let The Music Do The Talking” kissé újraaranzsált változatával, a magas oktánszámú rock & roll lángoló keverékével, amely minden várakozás ellenére végül az album egyetlen hiteles favoritjává válik. Tyler békülékeny főhajtása, Perry szólókarrierje csúcspontjának feldolgozása már a lemez elején jelzi, hogy kettejük alkotói viszonya újra rendbe jöhet. Mint mondtuk, a régóta várt visszatérés mégis vegyes érzésekkel zárul, főleg amiatt, hogy a lemez többi részén a megközelítés elavult és kifáradt, és ennek korrozív hatása az album minőségére a dalszerkesztéstől a végső produkció steril csomagolásáig érződik.
A „Done With Mirrors” nem kevés esetlen manővert hajt végre könnyelműen összerakott dalok körül, amelyeknek elsődleges feladata láthatóan a teljes zsírtartalmú unalom nyers demonstrálása. Az ötös merész menetelése egyébként gyorsan nosztalgiától bűzlik, egy másik korszak emlékeivel átitatva, ahogy azt szépen megmutatja a „The Hop”, a „Gypsy Boots” és a „The Reason a Dog”, de sajnos a régi tűz és meggyőző erő nélkül. A említett motívumok hangszerelése klasszikusan aerosmithes, benne vannak Tyler jellegzetes szájharmonikás trükkjei és kétértelmű szövegei, de hiányzik a felismerhető gitáros pökhendiség, és az erőteljes gitárszólók is. A záró, Steven-féle szigorúan dallamos alkotás, a „Darkness” sem jut tovább egy egyszerű zongoramotívum már hallott kínzásánál, amely a klisészerűség elől a későbbiekben bonyolultabb dallamszerkezetté fejlődve próbál kimenekülni.
Nem titok, hogy az Aerosmith többet várt a „Done With Mirrors”-tól, mint amennyit végül kapott. A kellemetlen földetérés egyébként karcolás és horzsolás nélkül múlt el a zenekar imázsán, az Aerosmith közmondásosan rugalmas egóját viszont kétségkívül kegyetlenül megtépázta. Mindenesetre jól megtanult lecke volt, amelynek tanulsága meghatározta a bostoni csapat későbbi, elkerülhetetlen művészi átalakulását.
Felállás
Steve Tyler: ének, szájharmonika
Joe Perry: gitár
Brad Whitford: gitár
Tom Hamilton: basszusgitár
Joey Kramer: dobok
Produkció
Ted Templeman
Számlista
1. Let The Music Do The Talking
2. My Fist Your Face
3. Shame On You
4. The Reason a Dog
5. Shela
6. Gypsy Boots
7. She’s On Fire
8. The Hop
9. Darkness
