Előadó: Taj Mahal
Kiadó: Columbia Records
Megjelenés: 1968
Játékidő: 32.55
Értékelés: 4.5/5
A blues rock soha nem virágzott még ilyen egyedi aromával és ennyire utánozhatatlanul gazdag ízvilággal, egészen addig, amíg meg nem jelent Henry Saint Clair Fredericks, a ma már elismert blueslegenda, művésznevén Taj Mahal. Taj Mahal már a bemutatkozó stúdióalbumával lehetetlen küldetésre vállalkozik. Legalábbis első pillantásra így tűnik: Taj ugyanis egy látszólag sebtében összeszedett, ismert és kevésbé neves zenészektől származó blues-sztenderdekből álló csokorral kísérti a szerencséjét. A szerencsejáték minden fronton diadalba fordul, amikor a „Taj Mahal” a végén egy színes palettát tár elénk érzelmileg erőteljesen hangsúlyozott, ugyanakkor eredeti módon hangszerelt motívumokból, amelyek a vitathatatlan minőség mellett a zenész kivételes víziójának is gyümölcsei.
Taj Mahal hihetetlen gyorsasággal összebarátkozik a rendíthetetlen blues-klasszikusokkal. Sikerének kulcsa a megközelítés egyedisége: szabad utat enged a fantáziának, és variálja, hogyan jelenítse meg a műfaj alapvető arcvonásait. Taj eközben egyaránt ügyesen bánik a hangjával és az alap felállású hangszeres falanx irányításával. A régi mechanizmusok, amelyekkel a régen elárvult blues-gyöngyszemeket szokás értelmezni, itt már lejárati idejük küszöbén állnak, de nem teljesen leírva váratlanul találkoznak a rockból, a funkból és a bluesszal rokon hatásokból érkező dagállyal. Mit tesz hát Taj? Biztosak lehettek benne, hogy a két világ között nem ül tétlenül, hanem inkább otthonosan összeegyesíti, összekeveri, és végül egzotikus, korántsem ártatlan főzetté erjeszti őket, csodás ópiummá, amelynek az a sorsa, hogy az eljövendő blues-rock rajongónemzedékek szellemi táplálékává váljon. Taj Mahal szívesen turkál a városias hangzású blues-sztenderdek között: ragyog például a „Checkin’ up on My Baby” (Sonny Boy Williamson) és Johnson „Dust My Broom” című számával, amely érthető módon a híresebb Elmore James-változat vonásait vette fel; máskor viszont visszatér a Mississippi mocsaraiba, ahol a civilizáció által elfelejtett Sleepy John Estes-művek, a „Leaving Trunk”, a „Diving Duck Blues” és az „Everybody’s Got to Change Sometime” lenyűgözően továbbfejlesztett értelmezéseiben izzad, a izgalmas vidéki expedíciót pedig egy árnyalatnyival otthonosabb Blind Willie McTell-klasszikussal, a „Statesboro Blues”-zal zárja.
Mahal régi blues-formákat lelkesen gyúró munkájának eredménye a kiválasztott dalok modern, szinte rockos szerkezetében mutatkozik meg, amelytől a sztenderdek hozzáférhetőbbek lesznek, sőt „csiszoltabbá” válnak, ugyanakkor megőrzik az alapüzenethez szükséges spontaneitást. A megkopott, megőszült blues-formák így egy kicsivel több (látszólagos) szelídséget vettek fel, és a hagyományostól (valószínűleg abból a szándékból, hogy ne ijesszék meg a rosszat nem sejtő közönséget) határozottabban a blues „urbanizálódása” felé mozdultak el. Az, hogy Taj Mahal első lemezén krónikusan kevés az saját szerzemény, teljesen lényegtelen. Egy lélegzetre még azzal is megkockáztathatjuk a merészséget, hogy Taj Mahal csendben egy igazi kis forradalmat írt, pontosabban evolúciós áramlatokat indított el, amelyek mellett a zenei kamaszkor gyötrelmeit nem sokkal később főleg a szigetországi blues-rockos hevületű, még tejfogas generációk enyhítették. Ma már jól tudjuk, mi következett ezután. Taj Mahal saját kezűleg vezette a bluest egy fényesebb jövő felé!
Felállás
Taj Mahal: ének, gitár, szájharmonika
Jesse Ed Davis: gitár
Ry Cooder: gitár
James Thomas: basszusgitár
Sanford Konikoff: dob
Produkció
Bob Irwin
Számlista
1. Leaving Trunk
2. Statesboro Blues
3. Checkin’ up on My Baby
4. Everybody’s Got to Change Sometime
5. EZ Rider
6. Dust My Broom
7. Diving Duck Blues
8. The Celebrated Walkin’ Blues
