Előadó: Lynott, Philip
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1980
Játékidő: 35:47
Értékelés: 4/5
A „Solo in Soho” bizonyítja, hogy egy tiszteletre méltó zenei személyiség művészi ere az előírt stíluskereteken túl is élénken lüktethet. Sőt, a Thin Lizzy atyjának szólóbemutatkozása, amelyet az eredeti lynotti retorika és a felismerhető előadói hangvétel ölel körül, és amely sokszínű műfaji árnyalatokból merészen összerakott mozaikba van ágyazva, valóságos kinyilatkoztatás. Ugyanakkor sajátos megkönnyebbülést is hoz, hiszen Lynott ezzel az albummal még ki tudta húzni a kreativitás szekerét annak a sárnak a közvetlen közeléből, amely a következő években kezdett felgyülemleni a „Chinatown” és a „Renegade” bokái körül.
Lynott a szólóbemutatkozón kissé más utat választ. A „Solo in Soho” mindenből egy kicsi: reggae-től a funkon át a Lizzy-pecsétes rockig kalandozik, közben pedig az ujjaival néhány elektropop szintirétegbe is belekenődik. A „műfaji egzotikum” szendvicsében bőségesen van felvágva a sonka: mesteri lírai táncolgatás ez, kanellónisan feltekerve a felismerhető énekes orrhangzás vastag rétegeibe, vagyis két egyszerű, de annál hatásosabb hangi jellemzőbe, amelyek Phil Lynott egyik legfelismerhetőbb zenei aláírásává olvadtak össze. A Thin Lizzy-függőknek azért itt kötelező az óvatosság. Hamar szembe kell nézniük azzal, hogy a „Solo in Soho” lényegesen eltér a „Johnny The Fox” vagy a „Jailbreak” kijelölte irányoktól, de valószínűleg gyorsan megbékélnek azzal is, hogy az album a Thin Lizzy frontemberének jogos művészi fejlődéséből született. Egzotikusan fűszerezett leves ez a régi, jól ismert lynotti fogásokból, megspékelve a jövőbe vetett bátor pillantással, amerre a brit zenei színtér gyökeres változásai szinte mindenkit magukkal sodortak. A változás szele ugyanis az évtizedforduló idején teljes erővel fújt.
Az album hangzásvilágában tehát színes műfajpaletta burjánzik, vele együtt pedig egy meglehetősen várható vendégzenészi névsor is felvonul, Mark Knopfler kivételével persze: a gitáros bőséges adag, közmondásosan merészen beleszőtt, finom gitárbetéttel tökéletesen gazdagítja a „King’s Call” melankolikus hangulatát, azt az ódát, amely az elhunyt Elvis Presleyt köszönti. Valami furcsa véletlen folytán a Thin Lizzy-személyzet sem hiányozhatott: Gorham és Downey is hozzátette a magáét, sőt Brian Robertson is jelentkezett a bájos, de meglehetősen hibás pop-szentimentális „Girls”-szel. A fent említett változások szelét a steril „zenei laboratóriumok” falai mögül néhány érdekes, bár elég suta felépítésű kísérlet segítette az albumra, például a szintetikus popinduló, a „Yellow Pearl” (amelynek elektrodobolása bizonyára egy cseppel túllőtt a célon a nehézrockos főzetek fogyasztóinál). De semmi pánik, az (besózott) sebekre az igazi tapaszt az „An Ode To A Black Man” ragasztja, ez az elveszett Thin Lizzy-gyöngyszem, egyben az album egyetlen technikai kiütése. A régi adósság egy régi cimbora visszatérését jelenti, amikor Huey Lewis belevág a jellegzetes szájharmonikás vágtába.
Az album nem túl látványos, mindenesetre jól fedezett hangszeres háttere előtt az események minden szálát határozottan Phil Lynott vezeti, természetesen a ragyogó szójongőr szerepében is. Lynott trükkje mint mindig a közérthetőségben rejlik, ami a hétköznapi emberhez szóló őszinte megszólítás benyomását kelti. Csak egy példa: a „Dear Miss Lonely Hearts”-nál őszintébb és hamisítatlanabb nem is lehet. Szokás szerint betalál a közvetlensége, a megfelelő helyeken bőséges humorral nyomatékosítva, amelyből időnként egy sötét szarkazmus körvonalai bukkannak elő, ahogy például a reggae-ihletésű címadó dalnál, amellyel Lynott a gazdag lírai kincstárban kutatva fedi el a szerzemény laza és gyorsan lebomló hangszeres potenciálját. A gyakorlatot az album legvégén radikális funky rockos fordulattal ismétli meg a „Talk in 79”, az éppen aktuális színtéri események ragyogóan karikírozott szöveges ábrázolása.
Phil Lynott a „Solo in Soho”-val fontos lépést tett a saját hitelességének megerősítése felé, méghozzá éppen akkor, amikor a Thin Lizzy kreatív kazánjában már lassan fogyni kezdett a gőz. Ma már tudjuk, hogy ez csupán egy felvillanás volt, amely sajnos nem tudta eltéríteni a zenészt attól az iránytól, amely később a tragikus végéhez vezetett, ez azonban semmit sem von le ennek a kiváló és túl gyakran figyelmen kívül hagyott albumnak az értékéből.
Felállás
Philip Lynott: ének, basszusgitár, mini moog,
Gary Moore: gitár
Scott Gorham: gitár
Snowy White: gitár
Mark Knopfler: gitár
Jerome Rimson: basszusgitár
Jimmy Bain: billentyűs hangszerek, mini moog
Billy Currie: billentyűs hangszerek
Midge Ure: billentyűs hangszerek, mini moog
Brian Downey: dob
Bob Benberg: dob
Tony Charles: dob
Andy Duncan: ütőhangszerek
Produkció
Philip Lynott & Kit Woolven
Számlista
1. Dear Miss Lonely Hearts
2. King’s Call
3. A Child’s Lullaby
4. Tattoo (Giving It All Up for Love)
5. Solo in Soho
6. Girls
7. Yellow Pearl
8. Ode to a Black Man
9. Jamaican Rum
10. Talk in 79
