Kiadó: AFM Records
Megjelenés dátuma: 2009. 10. 21.
Produkció: Achim Köler
Album hossza: 48.28 perc
Stílus: Thrash Metal
Értékelés: 9.0/10
Paradox! Újabb zenekar a német gyökerű európai thrash óriások nemzedékéből, amelynek gyökerei mélyen a nyolcvanas évekbe nyúlnak vissza. Hogy a Paradox nevét miért emlegetik ritkábban, mint a honfitárs Sodomét, Kreatorét vagy Destructionét, nem nehéz megmagyarázni. Egyszerűen nem adatott meg nekik, hogy annyi lemezt jelentessenek meg, és berögzüljenek a teuton eurothrash metal színterének részeként. Ez végső soron jó dolog, mert a Paradox hű maradt a gyökereihez, a hagyományaihoz, és sosem „zabálta túl” magát, hogy különféle kísérletekbe sodródjon, amelyek eltávolíthatták volna a saját, egyéni hagyományuk alapgondolatától.
A Paradox-féle thrash metalnak erre tényleg nincs szüksége. Manapság általában két eset van. Vagy olyan kiadványoknak lehetünk tanúi, amelyek többet ártanak, mint használnak – ilyen például a Metallica új albuma –, vagy újra összeállt Bay Area thrash metal történetek sokaságának, amelyek szerencsére igazolják azt a nagyságot, amelyet a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulójának legendás albumai hoztak nekik (például a Heathen és a Testament új lemezei). A Paradox is ez utóbbi kategóriába tartozik. A tipikusan német, kiélezett produkció mellett a „Riot Squad”-on sem titkolják a Bay Area mozgalom hatását, ehhez pedig egy csipet dallamosságot adnak, ami a nyugat-európai fülnek oly megszokott.
Érdekes, hogy a zenekar nem is olyan régen teljes felállásváltáson ment át. A Paradoxban az eredeti tagok közül ma már csak az énekes, Charly Steinhauer maradt. A Declaration Of Dependance-ből érkező gitáros, Kai Pasemann az egyetlen, akivel Steinhauer újraindította a Paradoxot az „Electrify” (2008) című albumra, nyolcéves szünet után, amióta 2000-ben megjelent a zenekar harmadik stúdióalbuma, a „Collision Course”. Az pedig elég volt ahhoz, hogy a csapat eredeti varázsa és energiája megmaradjon, átmenjen az „Electrify”-ból, és az új albummal még tovább fokozódjon. A „Riot Squad” minden erényével és megalkuvást nem ismerő hozzáállásával különösen azt igazolja, hogy az „Electrify” megjelenése előtti felállásváltás stabilitást és alkotói energiát hozott a csapatba. Ebből egyértelmű válasz adódik arra is, miért volt elég egyetlen év szünet ahhoz, hogy a zenekar két kiváló stúdióalbumot adjon ki.
A „Riot Squad” tíz erőteljes, robusztus pusztítót fog össze, amelyek egyenrangúan sorakoznak egymás mellett, és a minőségben egy pillanatra sem inognak meg. Az összes szám a megkívánt dühvel, vággyal és baljós harapósággal szól. Egyetlen lassú dal sincs, balladáról nem is beszélve. A Paradox csak egyetlen vezérfonalat ismer: a kíméletlen hangterrort!
Az album produkciója ismét optimalizált. Elsősorban a dobok kiváló hangzása nyűgöz le. Főleg a dupla lábgép taposása, amely különösen lelkesen mar bele az album játékidejébe. Megalkuvást nem ismerő dühvel gurul. Ez a hajtóereje annak az ultraszonikus sebességnek, amelyre a Paradox képes. Ilyen elsősorban a nyitó Suburban Riot Squad és rögtön utána a Hollow Peace, aztán a záró Psychofficial, vagy a Rise In Rank, a No Place To Survive és az Evolution Reset. Hogy a „Riot Squad” hallgatása közben kitörd a nyakcsigolyáidat, tényleg nem nagy művészet. A mérgesen felhúzott gitárriffelés kontrasztja – amelyről hihetetlen, hogy ez az extrém, térfogatnyi zajos dübörgés és sugárzás egyetlen gitárból jön – és a szellemes dobjáték a mesteri produkcióban remekül érvényesül. Emellett nem nehéz meghallani a kiváló basszusvonalakat sem, amelyek zörgése és tépése hatásosan adagolja a „Riot Squad” áruinak veszélyes és gyúlékony tartalmát. A Rise In Rank, ez a tökéletes thrash/speed metal őrjöngés, az egyik legjobban kiemeli ezt a kontrasztot. A nyitórésze magas dallamos hatásfokú. A Rise In Rank egyébként az egyik legpusztítóbb szám, amely után egy doboz aszpirint kell majd bevenned, hogy visszataláld magad a normális mindennapi működéshez.
Charly Steinhauer őrült énekes, aki nem fukarkodik a dühös ugatással, és semmiben sem fékezi magát. Főleg egy olyan szám, mint a Hollow Peace, a szemünk elé idézi a fiatalabb James Hetfieldet (Metallica), aki a tüdőkapacitását még jobban kihasználta a mikrofon mögött. Förtelmes! Pasemann gitárosként megfűszerezte az összes átvezetést, amelyek többnyire félhangokra épülő gitárfrázisokba ágyazódnak. Ezt ötletes gitárdíszítésekkel érte el. Gyakran él ízléses, gyors „pengetős” motívumokkal a gitárriffek fölött is. A fickó ezzel bizonyítja a tapasztaltságát. A gitárszólói pedig csak még egy újabb költemény az album tárházában.
Még azokban a pillanatokban is, amikor a zenekar egy kicsit lassít, mint a Riptide-on – egyfajta keresztezés a Painkiller-korszakos Judas Priest-riff és a Bay Area thrash metal mozgalom legjobb örökségei között –, a dobok gurulása nem szűnik meg követni a dupla lábgép romboló torpedózását. Itt van a Nothingness, amely a bevezető motívumával baljós hangulatot lehel az albumba. Ez a szám tartalmazza a legdallamosabb motívumot, amit az album refrénjei felkínálnak. A közel hét percnél valamivel rövidebb Planet Terror dicsekedhet a legtöbb motívummal és a legváltozatosabb felépítéssel, ahol elsősorban az instrumentális részek ragyognak (az elsőben a basszusgitár és a gitár igazi keresztlövései hallhatók). A szóló ismét a szám igazi gyöngyszeme, érdekes pedig főleg a gonoszkodva felépített átvezetés a versszakból az elő-refrénbe.
Az az érzés, amely a hallgatót elfogja, amikor a CD-lejátszóban pörög a „Riot Squad” album, a mindent átható extrém zajos intenzitás. Olyan hangterroristát, mint a Paradox, amely az agresszió felszabadult zaja mellett ennyi minőségi játékot kínál, szellemes gitárfrázisokkal és festői gitárdíszítésekkel, valamint a ritmusszekció tökéletes ütközésével a gitárfrázisok pecsételésének kontrasztos összhangjában, ma nagyon nehéz találni. Vagy a hasonló kaliberű zenekarok, amelyek egykor ezt fél kézzel csinálták, mára kreatívan kimerültek, vagy (főleg a fiatalabb zenekarok) nincs elég tudásuk, tehetségük, érzékük és tapasztalatuk (rátok mutatok, metalcore-üvöltözők!). A Paradox a „Riot Squad”-dal nemcsak azt bizonyítja, hogy a makacs kitartás a zenekarnak többszörösen megérte, hanem azt is, hogy a thrash metalban ma is ki lehet hozni egy olyan albumot, amely közel áll a zenei kifejezés tökéletességéhez. Se többet, se kevesebbet! A kitartás hitével és a thrash metal ó iskolája által hozott és trónra emelt legjobb hagyomány megőrzésével! Reméljük csak, hogy a srácok nekiállnak valamilyen turnénak, és a stúdióban megteremtett varázslatot egyszer élőben is megélhetjük.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Suburban Riot Squad
2. Hollow Peace
3. Riptide
4. Rise In Rank
5. Evolution Reset
6. Nothingness
7. No Place To Survive
8. Dream Hero
9. Planet Terror
10. Psychofficial
Felállás:
Charly Steinhauer – ének
Kai Pasemann – gitár
Olly Keller – basszusgitár
Roland Jahoda – dobok
