Előadó: Finntroll
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2010
Játékidő: 45:44
Értékelés: 3.5/5
A trollok azok a lények, akiktől az izlandi útépítők mindig tanácsot kérnek, hogy hol, hogyan és mikor vezessenek végig egy utat. Talán épp ezért Izland ennek a már rég elpárolgott bolygónak az érintetlen természeti gyöngyszeme. A Finntroll pedig az a zenekar, amely a „trollizmust” bevezette a heavy metalba. A trollok incifinci, bolondos lények, de ha a farkukra lépsz, szívesen eljátszanak egy-egy „nevelő hatású” és „kereszténységellenes” csínyt is. Ők látnak téged, te viszont őket nem. Akkor hát csak kitalációk volnának? A keresztény hit követőinek többsége szerint biztosan.
A Finntroll az új albummal is tovább mélyíti azt a barázdát, amelyet az elődjükkel, az „Ur Jordens Djup”-pal húztak meg. Ahogy a derék RockLine-os kolléga, Rok Klemše az előd, az „Ur Jordens Djup” (2007) kritikájához írt merész soraiban megállapította ITT, az új Finntroll egyre inkább az extrém metal (black metal) kellékeit építi be, és olyan tartalmat is, amely egyre többször fordul a változatos szimfonikus hangszerelések felé (billentyűs szárnyakon). Ennek érdekében a Finntroll a felállásába egy további billentyűst is beépített. Ő Aleksi „Virta” Virta, aki 2005 óta eddig kizárólag koncerteken segítette a zenekart. A banda egyre inkább épít klasszikus riffekre és ritmusokra is, amilyenek például a honfitársaik, az Ensiferum jellemzői. A „Nifelvind” (a kifejezést „pokolbeli szélnek” vagy „pokoli szélnek” fordíthatnánk) tovább mélyíti az elődje által kezdett barázdát. Egyre inkább elvész a bolondos incifincizés, az őszinte bohóckodás eleme, ami még olyan frissítően hatott egy igazi „trollmetal” lemezen, mint a „Jalktens Tid” (2001). A Finntroll megteremtette a maga igazi zenei keverékét, amelyet a hagyományos folk dallamok, a szigorúan odavágó metalriffek és a hagyományos humppa ritmusok („humppa” a finn polka) erős jelenléte jellemez, és az egészet őszinte mulatságba csomagolta, amelyben olykor a tántorgó szereplők szájából áradó alkoholgőz is felforrt. Az utolsó két lemezen ebből egyre kevesebb van.
Hiába a Solsagan extrém folk metal roham, amelyet ebben az irányban alig tart meg más, mint a pokoli ritmustempó, az előrefrén extrém rángatása a black metal nyelvéről ismerős baljós fuvallatot hoz. A refrén viszont leveszi a lábáról a folk metal igazi rajongóját. Ez az igazi, őszinte, bolondos skandálás, törzsi buli, amely a finn fenyőerdők legmélyebb zugában rejtőzik, ott, ahol a tajga a tundrába megy át, és amelyet a római katolikus söpredék büdös és ragályos lába soha nem volt képes elérni. Ennél jobb, bombasztikus epikától és extrém metalagresszióstól duzzadó lemezkezdést az ember nem is kívánhatna. Ez a szám annyira bravúrosan működik, ahogy a „sörözős buli” hangulat és a támadó ütőerő összeér, hogy mostantól akár minden koncertet ez nyithatna. Sőt, minden jövőbeli turné összes koncertjét is (ahogy az Iron Maidennél kötelezően az Aces High teszi). Az I Tradens Sang olyan, mint egy földrengés, ahol a zenekar szó szerint a pokoli üstben főzi az áldozatait, hiszen az agresszív hagyományban, amelyet kínál, az extrém metalműfajok (black metal) széléhez kerül közel. A közepes tempó győztes kombinációja a folytatásban, a dupla lábdobbal alátámasztva, igazán pusztító hangulatot teremt, és a Finntroll régebbi arcára emlékeztet.
Sokszor, amikor burjánzanak a szimfonikus billentyűs hangszerelések, a riffelés kissé meghúzza magát a (amúgy kiváló) produkcióban, mint például a Tiden Utan Tid című számban. A Galgasang akusztikus, bendzsós hangszerelésű szám folk dallamokkal, amelyek inkább siratóénekként hatnak, mint hagyományos Finntroll-bohóckodásként. A funkciója különösen hatásos tehermentesítés a mi jó trollbarátaink „menetelő nyomulása” alól az album második felében. A Mot Skuggornas Varld ismét kifeszíti a híres Finntroll-vitorlákat. Táncos humppa ritmust tartalmaz, amitől másodpercenként nagyobb átáramlással lüktet majd a véred az ereidben. Finntroll-klasszicizmus. A zenekar keresett és elvárt színvonala. Kiváló keveréke a gúnyos mulatságnak és a lopakodó gonoszságnak. Az Under Bergets Rot ezzel szemben az Ensiferum pogány testvérek metaljellemzői felé mozdul el, csak a Finntroll nem nyomja annyira a gázpedált – távoli párhuzamok találhatók a Children Of Bodommal. Ők az egyik fő bűnösök, akik elsőként mutatták meg, hogy az extrém dallamos metalelv milyen jól elbírja a growl éneket. Még ihletettebben és izgalmasabban viszi persze a folk metalban továbbfejlesztett és kibővített megközelítés, amilyennel a Finntroll zenéjében találkozunk.
Bárhogy forgatom és elemzem ezt az albumot nagyító alatt, a kiélezett gúnyos gonoszság és a szigorú metalnyomulás egyedi ütközése marad a zenekar védjegye, és ez a „Nifelvind” albumot is különleges helyre teszi az egyre erősebb folk metal színterén, amely az egy jó évtizednyi fennállás alatt már világos körvonalakat kapott. A Drap ebből a szempontból valószínűleg az a szám, amelyre az új albumon mindannyian vártunk. Ha addig nem törsz ki nevetésben, akkor biztosan a motívumnál fog sikerülni, amikor a zenekar a kiválasztott átmenetet (a szám lecsendesedését) békakuruttyolással tölti ki, majd az album kicsit tréfás záró motívumával, amelyben a szám lényegét a kürtön játszott vezérmotívum viszi.
A Finntroll az új albummal egyre szimfonikusabb, gonoszabb, atmoszférikusabb, a billentyűsök egyre nagyobb szerepet kapnak a zenei összképben. Már nem annyira fontos nekik a vicc és a részeg trollbandák otromba botladozása. A tréfásság persze jelen van, de nem tolakszik előtérbe az albumon. Az elsőbbséget tőle a komolyság mértéke veszi át, vagy ha használhatom a kifejezést, a hangszerelés érettsége, amely merészségével és kísérletezésével ugyan néhány más zenekarral, például az Ensiferummal vagy a Moonsorrow-val (Fornfamnad című szám) von párhuzamot az új Finntrollnál, ennek ellenére a zenekar a „Nifelvind”-del is egyedi tényező marad a folk metal színterén. A még magasabb fokú hallgathatóság beépítésével, a gazdag billentyűs hangszerelések rovására az extrém ének is több dallamos hangsúlyt kap. Summa summarum: a „Nifelvind” kiváló új folk metal Finntroll-album. Nem olyan mulatságos és izgalmas, de remekül hangszerelt, a vezérdallamokban és az élő hangulatban pedig igencsak ügyesen csiszolt. A zenekar vele új fejlődési lépést tesz meg a kifejezésmód átalakulásában és a művészi érésben, ami nem annyira megrázó. Elég kiszámítható, ugyanakkor nagyon jó.
Felállás
Vreth – ének
Skrymer – gitár, vokál
Routa – gitár
Trollhorn – billentyűs hangszerek, akusztikus gitár, bendzsó, szájharmonika, vokál
Virta – billentyűs hangszerek, vokál
Tundra – basszusgitár, vokál
Beast Dominator – dobok, ütőhangszerek, vokál
Produkció
Finntroll
Számlista
1. Blodmarsch (Intro) (2:11)
2. Solsagan (4:31)
3. Den frusna munnen (4:04)
4. Ett norrskensdåd (3:34)
5. I trädens sång (3:43)
6. Tiden utan tid (4:55)
7. Galgasång (3:44)
8. Mot skuggornas värld (4:43)
9. Under bergets rot (3:28)
10. Fornfamnad (3:42)
11. Dråp (7:00)
