Előadó: Guilty Brothers Experiment, The
Kiadó: Still
Megjelenés: 2010
Játékidő: 57.00
Értékelés: 3.5/5
Ha valaki be akar kerülni a diliházba, vagy féktelenül arra vágyik, hogy monumentálisan őrültnek nyilvánítsák, az tegye fel minél előbb ezt az albumot. Ennyi zenei káoszt egy kupacban már régen nem hallottam! Egyszerre retro, divatos és avantgárd? Egy rendes zagyvaság, annyi szent. És mégsem üres tartalommal.
Egyfajta kísérleti indie rock debütről beszélünk, erős vággyal a saját művészi kifejezésmód, vagyis a zenei információ saját értelmezése iránt. A srácok láthatóan másmilyen albumot akartak készíteni. Olyat, amely különlegesként és felismerhetőként mutatja be őket a zenei térképen. Bizonyos mértékig ez tényleg sikerül is nekik. De milyen áron?
Az album rendkívül nehezen emészthető falat. Néhány „töpörtyű” a kelleténél tovább is megülhet az emésztőcsatornában. Az album tehát kísérleti szagú, és csak a legigényesebb hallgatóknak fog tetszeni. Azoknak, akik valami különlegeset, másmilyet, kiemelkedőt keresnek. Frisset mindenképp. És persze ezzel együtt eszelősen kattant is.
Képzeld el, hogy Robert Smith (The Cure) belép egy független, avantgárd felfogású zenei közlésmódba. Sikoltozóan lázas, nyöszörögve magas ének tehát garantált. Közel áll Robert Smith színéhez, ami bizonyos sajátosságokat jelent, ezek viszont egyúttal az első szitát is jelentik, amelyen a lehetséges hallgatók zenei karaktere átszűrődik, és amely őket rajongókra, illetve azokra osztja, akik nagy ívben elkerülik a zenekart. Az éneklési stílussal együtt megvan az alternatív rockfigura konnotációja is. Az ének gyakran szándékos diszszonanciához menekül, ami megerősíti a The Guilty Brothers Experiment alternatív előjelét. A deviáns üvöltésen túl az ének sokszor kiegészítő hangszer szerepét tölti be. Sikoltozó vonalai a hangkép hátterének kitöltésére is szolgálhatnak.
A hangszeresek a múltbéli zenei tettek lendületeit hozzák felszínre, főleg a hetvenes években albumokat kiadó zenekarokét. Abból az időből, amikor szinte minden album új zenei dimenziót tárt fel. Így tanúi lehetünk a félhanggal lehúzott Sabbath-féle riffek és a floydos pszichedélia némi eszkalációjának (Musical Chairs II) szerencsés kombinálásának, amely a modern produkció szemszögéből az Oceansize-tól a The Mars Voltáig terjedő zenekarok hangulatát idézi (főleg az énekes néhány megoldása). Az említett csapattal viszont a motívumok terén semmi hasonlóság nincs. És a nyitó Overture? Akár a Gongtól a Hawkwindig terjedő, korszakuk kísérleti úttörőinek zenei „csínytevéseiből” is származhatna. Már az első másodperctől eszméletlenül kattant. Gyanítom, hogy eddigre már teljesen összezavarodtál, de hogy a zavarban meg is maradj, hozzáteszem: egyes részek alatt egészen egyszerű ritmikai megoldások húzódnak. A lomha dobolás fölött mindössze egy-két hangon ringatózás hallatszik, amit a gitár csal elő. Amikor ehhez a kombinációhoz még a kiabáló ének is csatlakozik, a srácok beleütköznek abba, ami a nyolcvanas évek második felében jelent meg a bolygón, és post punk rocknak hívták. Az újabb korszakban a post punkból való kölcsönzés pedig csak ennyit jelent: az A Song Of Hate And Hope, az Entracte és az As Guilty As Possible című dalok által megtestesített hangzás közelít a The Dandy Warhols, az Interpol, az Editors és a Killers típusú indie rockerek hangvilágához.
Az átmenetek egyik zenei szférából a másikba váratlanok, a dolog spontán bontakozik ki, a hangulatváltások pedig teljesen kiszámíthatatlanok. Az album előnye, hogy ez az (szinte) zenei műfajok közötti ugrálás nem „levágott”, és nem híján minden komponálási értelemnek. A dolog tehát megőrzi a kompaktságot, és nem kell tartani az inkompatibilis komponálás oktalan húzásaitól, amelyek a hallgathatatlan zenei széttöredezettség végállapotába vezetnének. A dolgok összeillően vannak összerakva. Ugyanakkor szemérmetlenül utalnak arra, hogy a lemezen előttünk álló tartalom igényes. A dalokban a ritmus gyakran megtörik, a számok pedig eruptív záró „crescendóvá” is átfordulhatnak, amely a hallgatót az elfogadhatóság határára hajtja, ahogy azt az Overskies Telegram című dalban átélhetjük. Ez messze az album legkísérletibb pillanata is. Ha „normálisan” (értsd: agykárosodás nélkül) átvergődsz rajta, a kitartásod próbáját rendkívül sikeresen kiállod majd!
Az album tehát többrétegű. Ehhez hozzájárul a vendégzenészek sora is, akiknek láthatóan többet is megengedtek annál, hogy teljes alkotói szabadságot vegyenek maguknak, és így az album üzenetét tovább gazdagítsák és kiszélesítsék. Tulajdonképpen az album egyetlen kevésbé izgalmas húzása a lezárása. A Musical Chairs II című dal elnyújtott progresszív kísérlete után két rövidebb szám következik. Az első az Ôde à Lou című instrumentális, a második a Fermeture. Az elnyújtott Musical Chairs II-től semmiben sem térnek el, így gond nélkül benne maradhattak volna az említett, több mint 10 perces zenei spagettiben.
A „TGBE!” kísérleti műfaj. Be lehet sorolni a progresszív rockba, de tartalmaz alternatív rock elemet is. Vagyis a régi zenekarok hagyatékának elemeit ötvözi a modern rockzene vívmányaival, ez pedig főleg a produkcióra igaz. Az album erőssége, hogy sikerült valami másmilyet, frisset, és ezért érdekeset bemutatnia. Ehhez azonban a srácoknak a múlt példáihoz kellett nyúlniuk. Ez nem hoz zenei forradalmat, és az „avantgárd” jelzőt sem tarthatja meg, hiába igyekszik úgy tűnni. A „TGBE!” tehát album a legvastagabb bőrűeknek. Mindenkinek, aki egy ilyen bőrrel még egy atomháborút is túlélsz! A sokrétűség viszont rengeteg kiindulópontot ad a zenekarnak a jövőbeli zenei irány és kifejezésmód kialakításához. És ez mindenképp az egyik előny, főleg, ha gyorsan kell alkalmazkodni, és színt váltani. Ezért érdekes lesz követni, mi lesz a jövőben a The Guilty Brothers Experience sorsa! A zenekar tagjai ugyanis nagyon igényes zenészek, és remekül felkészültek egy új kihívásra!
Felállás
Joly – dob
Bob Litter – basszusgitár
Anton Chagrin – gitár, háttérének
Sal Jean Satin – gitár
Jason Gé – ének, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Toma Venegoni – orgona, billentyűs hangszerek, zongora (1., 4. és 9. dal)
Manu Hermia – szaxofon, bansuri (7. és 8. dal)
Jeuc Dietrich – tekerőlant, brácsa (1. és 10. dal)
Jennifer El Gammal – harsona (6. és 8. dal)
Julien Vanderstichelen Rogier – ének (2., 3. és 6. dal)
Jimmy Pierrot & Justin Wansart (Voltvoice) – gitárok (9. dal)
François Vincent – billentyűs hangszerek (2. és 5. dal)
Valentine & Charlotte – ének (9. dal)
Lou – narráció (11. dal)
Produkció
The Guilty Brothers Experiment & Rudy Coclet
Számlista
1. Ouverture
2. A Strange Valley of Exile
3. Hesitation of Icarus
4. Roses & Rue (Part. I)
5. Roses & Rue (Part. II)
6. A Song of Hate & Hope
7. Entracte
8. Overskies Telegram (Including the March of Death)
9. As Guilty As Possible
10. Musical Chairs II (After the Rain)
11. Ôde à Lou
12. Fermeture
