Kiadó: Insideout Music
Megjelenés dátuma: 2026. 6. 12.
Produkció: Yes
Hossz: 59.47 perc
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 7.0/10
Van néhány legendás zenekar ezen a világon, amelyeknek jobb lett volna soha többé nem belépniük a stúdió ajtaján, hanem inkább kizárólag a koncertezésnek szentelni magukat, ahelyett hogy egyre jobban nevetségessé teszik a nevüket. Ehhez a nem túl dicsőséges társasághoz, amelynek tagjai (legalábbis stúdióban) lejárt szavatossággal bírnak, sajnos egyre inkább a progrock titánjai, a Yes is csatlakoznak, és ez a legújabb stúdiómunkájukon, az „Aurorán” is egyértelműen látszik.
Az alapító énekes, Jon Anderson távozása és a jelenlegi pótlása, Jon Davison érkezése óta (a Benoit Daviddel töltött rövid, dicstelen időszakot a legtöbben már elfelejtették), különösen pedig az alapító basszusgitáros, Chris Squire halála után, aki a halálos ágyán zöld utat adott nekik, hogy ma is létezhessenek, a Yes albumról albumra egyre tébolyultabban bolyong kreatívan, csak ritkán akad igazán lelkesítő, hosszabb távon is érdekes szerzemény. Persze senki nem vár (már) új progrockos mesterműveket a „Close to the Edge” (1972) vagy a „Relayer” (1974) stílusában, ahogy a kereskedelmileg nagyon sikeres nyolcvanas évek hangzásához való visszatérést sem a „90125” (1983) módján, de azért nyilvánvaló, hogy a szokásos Yes-szerzői mérce az elmúlt évtizedben érzékelhetően leesett.
A hosszú ideje a zenekarban dobolő Alan White halála után a nagyon átlagos előző albumon, a 2023-as „Mirror to the Sky”-on a stafétát a zenekar fejeként és alkotói vezetőjeként végleg a gitárzseni Steve Howe vette át, aki legjobb tudása szerint azon fáradozik, hogy az új felvételeken legalább egy részét visszaidézze annak a varázslatnak, amelytől a Yes a progrock egyik kulcsfontosságú és legsikeresebb zenekarává vált.
Az eredmények az „Aurorán” is nagyon vegyesek, és gyakran nem túl lelkesítők. A fő gond az, hogy Steve Howe minden tekintetben egészen más ember, mint a fiatal Steve Howe, aki 1971-ben friss gitártechnikájával teljesen újjászülte a Yest, és segített a legnagyobbak közé lőni. Manapság Howe – akinek senki sem meri hangosan megmondani, hogy szólóénekesként borzalmas (mégis ő viszi a főhangot nem kevesebb, mint két új dalban) – gyakran menekül a gitáros ismétlésekbe és a százszor hallott közhelyekbe, amelyek miatt egyes új szerzemények erőltetettnek és üresnek hatnak. Mivel a produkcióban is övé a döntő szó, gyakran gitárjával elnyomja a többi hangszert.
A fent felsorolt hiányosságok és a stúdióbeli relevancia megőrzésének egyre nehezebb volta ellenére a Yes az „Aurorán” azért néhány dicséretet is megérdemel. Az előző két albummal ellentétben az „Aurora” igazi zenekarral készült (a Cseh Nemzeti Szimfonikus Zenekar), amely két dalban működött közre. Dicséret illeti a régi motoros billentyűst, Geoff Downest is, aki természetesen sosem lesz olyan szinten, mint a híres elődje, Rick Wakeman, de mióta visszatért a Yeshez, azért sokat fejlődött, és az „Aurorán” megérdemelten kapott valamivel nagyobb szerepet, mint az előző két albumon. Davison továbbra is kiváló vokális másolata Andersonnak, bár a Yes számára nélkülözhetetlen „újkori” szövegek az ő előadásában messze nem szólnak olyan őszintén, mint az előző Jon idején. Davison sajnos örökre az árnyékában marad.
Időnként Howe-nak és társainak sikerül az „Aurorán” néhány jó, ihletett pillanatot teremteniük, ide tartozik biztosan a nyitó és egyben címadó szerzemény is, amely folytatja a Davison-éra Yes meggyőző nyitódalainak hagyományát. A fenséges zenekari hangszerelés szép összhangban van a központi dallammal és a hatásos refrénnel, amely nem megy el egykönnyen az ember fejéből. Dicséretes. A hossza is pont megfelelő, így egészében nem hat üresnek, nagyképűnek és erőltetettnek, ahogy az a progrock-legendák újabb műveivel gyakran megesik. A „Turnaround Situation” egész tisztességes, de sajnos gyorsan feledhető dal. Valamivel ihletettebb a „Love Lies Dreaming”, amely ugyan tartalmaz néhány már ezerszer lerágott, regresszív howe-i gitárkicsapongást, de a jó hangulata miatt némileg el lehet nézni neki.
A „Countermovement”, egy (mini) prog rock eposz sikertelen megalkotási kísérlete, megtestesíti a modern Yes minden fent említett problémáját, amikor a regresszív rock jelző illik jobban, mint a progresszív rock. Nemcsak hogy az egész túlságosan elnyújtott, rengeteg közhellyel, de ezúttal Howe áll a mikrofon mögé, és ebben a szerepben (várhatóan) siralmasan megbukik. Az egész úgy hat, mint rövidebb dalok erőszakkal összedobott és összeragasztott, lélektelen kollázsa, amelyeket eredetileg Steve szólóalbumára szántak. A záró hangszeres rész gyenge, erőltetett kísérletnek tűnik arra, hogy feltámasszák a melankolikus szuperepikus „The Gates of Delirium” varázsát.
Hogy mi köze van a kifejezetten barokkos zenekari hangszerelésnek az ókori görög hercegnőhöz, Ariadnéhoz az „Ariadne” című kompozícióban, azt csak az alkotói tudják, vagyis Davison, Downes és a basszusgitáros Billy Sherwood. A nagyon lassú kezdés után mégis szolid szerzeménnyé válik, amelyben Howe gitáros egója nem áll az előtérben, a zenekari hangszerelés pedig ismét hitelesen és természetesen szól. Az „All Hands On Deck” Howe nyilvánvaló, kissé erőltetett kísérlete, hogy élesebb gitárfutamokkal ütősen és fiatalosan szóljon. Valószínűleg egész tisztességes lenne, ha nem lennének hozzá a mester idegesítő vokális harmóniái. Minden dal, amely „la-la-la”-val kezdődik, semmi jót nem ígér, semmi ihletettet, ami az „Outside the Box”-ra is igaz, amely inkább demófelvételre emlékeztet, amikor a főhang szövege még meg sem született, mint komoly, kész kompozícióra. A rossz benyomást kissé javítja a szolid záró akusztikus ballada, az „Emotional Intelligence”.
Igazán kellemes meglepetés várja a hallgatót az album legvégén, a záró bónuszdal, a „Watching the River Roll” képében, amelyet Sherwood szerzett, és kétségkívül a Davison-korszak legjobb teljesítményei közé tartozik: minden harmónia éppen megfelelően kiegyensúlyozott, főleg a gitár és a billentyűk aránya. Különösen jól sikerült a romantikus központi hangszerelés a többszólamú éneklésekkel. Sherwood kísérő éneke is jól szól. Kár, hogy nem (már) képesek hasonló stílusban és hasonló ihlettel több dalt is létrehozni. A „Jambustin’”, a két bónuszdal közül az első, ezzel szemben említésre sem méltó. Van némi irónia abban, hogy az „Aurora” két legjobb dala az első és az utolsó.
Az „Aurora” abba a kategóriába tartozik, hogy „megkérdeztük a rajongókat, aztán mégis olyan albumot csináltunk, amelyre senkinek nem volt igazán szüksége”. A mai Yesből Anderson, Squire és White távozása után egyszerűen hiányzik a lélek, az alkotói kémia és mindenekelőtt az igazi vízió, amely lehetővé tenné számukra, hogy valami többet hozzanak létre pusztán átlagos teljesítménynél. Az „Aurora” közel sem rossz album, és néhány meglepő, ihletett pillanatával kicsit jobb az elődjénél, de azért semmi komoly kár nem érne minket, ha a Yes a megjelenése után lezárná stúdiómunkáját.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. Aurora (7:27)
2. Turnaround Situation (5:50)
3. Love Lies Dreaming (6:24)
4. Countermovement (13:48)
5. Ariadne (6:18)
6. All Hands on Deck (3:04)
7. Outside the Box (4:20)
8. Emotional Intelligence (3:30)
9. Jambustin’ (bonus track) (4:24)
10. Watching the River Roll (bonus track) (4:42)
Felállás:
Steve Howe / guitar, vocals
– Geoff Downes / keyboards, vocals
– Billy Sherwood / bass, vocals
– Jon Davison / vocals, guitar, keyboards, percussion
– Jay Schellen / drums
Közreműködők:
A Cseh Nemzeti Szimfonikus Zenekar Vladimir Martinka vezényletével
