Előadó: Fonderia
Kiadó: Saját kiadás
Megjelenés: 2010
Játékidő: 53:12
Értékelés: 4.4/5
Az olasz progresszív rock még él! És nemcsak az a hagyományos RPI-alműfaj (Rock Progressivo Italiano), amelyet a konzervatív Delirium, a Premiata Forneria Marconi, a La Maschera Di Cera, a New Trolls és persze a Le Orme őriz tovább, hanem az a kicsit mozgalmasabb, korlátok nélküli, megalkuvást nem ismerő eklektikus progresszív rock is. Ezen a terepen kevés zenekart találni, mert az olasz prog-jelenségek többnyire a fent említett konzervatív ösvényeken járnak, de azért akadnak ilyen szereplők is. A Fonderia, egy kvartett (sőt, tulajdonképpen kvintett, mert két basszusgitárosuk van: az egyik a stúdiómunkákra, a másik az élő fellépésekre) Olaszország fővárosából pontosan ezt kutatja: a progresszív rock gondtalan, eklektikus irányát, hiszen a zenekar gyökerei a rockban, a funkban, az elektronikus zenében, a jazzben és a pszichedéliában keresendők, de a világzene, azaz az etno hatásai sem hagyják érintetlenül őket.
A név is sokat elárul a zenekar irányvonaláról, hiszen a Fonderia szlovénul „livarna”-t jelent (foundry, azaz öntöde). És ahogy az öntödében, a zenekar is a legkülönfélébb anyagokból gyúr valamilyen keveréket, valami újat, ami teljesen más, és más tulajdonságokkal bír, mint az eredeti alapanyag. Az öntödei technikához hasonlóan maga a zenekar is fejlődött. A Fonderia ugyanis az 1990-es évek elején indult triónak, amelynek tagjai főleg a próbákon improvizáltak. A banda zeneileg és létszámban is növekedett, és csaknem 10 évvel később kiadták az első, azonos című albumukat. Már az elsővel nagy feltűnést keltettek, Olaszországban minden elképzelhető díjat besöpörtek, lendületet pedig a gyorsan növekvő rajongótábor is adott nekik. A zenekar számtalan projektben részt vesz az olasz kulturális színtéren, filmekhez is írnak zenét, és így tovább. Mindez mindenképpen olyan zenekarrá teszi a Fonderiát, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Hiszen ha a zenekar felkeltette Marco Migliari figyelmét, aki a legendás Real World Studios producere (a stúdió Peter Gabriel tulajdona), akkor logikus a következtetés, hogy nem szabad figyelmen kívül hagyni.
A harmadik lemez, a „My Grandmother’s space suit” tehát egy igazi mester vezényletével készült, aki egyebek mellett a világ legnagyobb zenekarainak és világhírű előadóinak albumait és DVD-it is jegyezte producerként (Genesis, Deep Purple, Van Morrison és Sigur Ros, valamint Peter Gabriel, Robert Plant, Loreena McKennit …). A Fonderiának így nem kellett aggódnia, hogy a zenéjük erősen ambientre épülő hangzásbeli esszenciája nem kerül fel a lemezre (mindent „élőben” vettek fel, éppen azért, hogy a zenekar játékának energiája a lehető legjobban megmaradjon). A Fonderia tagjai maguk is elismerik, hogy a lemez és úgy általában az egész élmény sokat lendített rajtuk a zenei úton, ugyanakkor némileg újra is definiálta a zenéjüket. Az első újdonság az ének megjelenése, amely a „My Grandmother’s space suit” albumon rögtön kétszer is felbukkan („Loaded Gun”, amely kislemezként is megjelent, és „I can’t believe this is just another pop(e) song”). De az „öntödések” ennél is több újdonságot akartak. A múltbeli zene lenyomatának modernizálására törekedtek, az előző évszázad hangzásvilágának „jövősítésére”, amiről maga az album címe is árulkodik. Röviden: a zenéjükön, amelynek legtöbb példaképe az előző században keresendő, ki akarták használni a zeneipar mai technológiai fejlődését. És ez több mint jól sikerült nekik.
A „My Grandmother’s space suit” kilenc számot tartalmaz, amelyek együtt nagyjából egy jó háromnegyed órát… pontosabban egy alig egyórás eklektikus progresszív jazz-rock utazást adnak. Az albumot remekül indítja a „Moebius Onion Rings”, egy nyugodt jazzdarab, amely megteremti a hangulatot a következő számoknak. A zenészek itt többnyire a „kevesebb több” elvét követik; ez a szólókban éppúgy jelen van, mint a refrénben és a versszakban. Éppen ez teremti meg az ideális ambientet és a hallgató tökéletes megnyugvását, aki az első falat, egyelőre kiváló lemez után mohón kapkodna a Fonderia következő szelete után. Az „Istanbul” viszont már az a szám, amely mindent a feje tetejére állít. A teljesen kísérletező free-jazzes intró és a kissé nehezebb gitárriffek szétzúzzák a kezdeti hangulatot, és fokozott figyelemre ösztönzik a hallgatót. A szám később némileg zornos vizekre evez, etnikus gitárdallammal és ütőhangszeres ritmussal, amelyek erősen a zsidó népzene klezmer műfajával határosak. A rézfúvósok is hasonló manőverben szerepelnek, a fokozással újabb hangszerek csatlakoznak, és idővel megkapjuk a várt eredményt: egy eklektikus prog jazz-rock rohamot, amely nem tűri a rövid címkéket, de nem is foglalkozik velük. A harmadik dal, a „Loaded gun”, eleinte nyugodt szerzemény (legalábbis hangszeres oldalról), énekkel szolgál. És milyennel! A dalt a vendég Barbara Eramo énekli. Önmagában a szám nem különösebb, egy nyugodt pop-jazz ária, ahol azért Eramo a hangterjedelmével igazán kibontakozik. Hangszeresen is vannak szép pillanatai, de ezekből kevés van, illetve túl egyenetlenül oszlanak el (csak a szám második fele „kel igazán életre”), hogy a dal valamiféle kiemelkedő teljesítménnyé váljon, amilyenhez az első két szám már közel járt.
A „Gravity Wave” újabb hangszeres darab, amely a fokozásra és a hangulatépítésre épül. Az elektronikus zene hatása több mint érezhető, és az elején azt hisszük, egy (egyébként nagyon igényes) IDM (Intelligent Drum’n’Bass) számot hallgatunk. De amikor Bultrini belecsap a gitárba, minden álom (vagy rémálom?) a bármilyen D’n’B-ről szertefoszlik. Fúziós csemegét kapunk, amely szinte mindent az ambientnek rendel alá. A post-rockos dobolás, a trombita halk visszhangjai, a dallamos gitárjáték és a már-már zongorás klasszika ismét megerősíti a Fonderia eklektikus jelzőjét. Lehet, hogy a „Gravity Wave” kissé korszerűbb, a mai többségi közönségre hangolt, amelynek az elektronikus szám a vallása, de a zene minősége és a mégis domináns progresszív elemek túl szembetűnők ahhoz, hogy a szám bármilyen módon eltévedjen diszkóklubokba vagy kommercializálódott DJ-k szettjeibe, ami persze a maga módján kár. A modern zene hatásai a „Liquid”-ra elhalványulnak, ahol a progresszív rock és a jazzfúzió ragyog fel. A rockos gitárriffek, az egyes fúziós billentyűszólók és a háttérben szóló trombita ennek a zenének az alapkövei, amelyben a Fonderia egyszerűen uralkodik. És mivel maguk a zenészek is rájöttek, hogy az ambient megteremtése az erősségük, és a „kevesebb több” zónájában remekül mozognak, most is kitartanak mellette, de ez az egyetlen hasonlóság, amit a „Liquid” néhány elődjével mutat. Az „A billion electric sheep” is hasonló adottságokkal büszkélkedik, azzal a különbséggel, hogy a „Liquid” erényeihez hozzáadhatjuk a remek spacy hangzást, amely tovább erősíti az álmodozó hangulatot és a hang lágyságát. Az alkalmankénti kísérletező, keményebb riffek mégis átmetszik az álmodozást, és bölcsen további koncentrációra kényszerítik a hallgatót.
Amikor azt hisszük, hogy a Fonderia, most, hogy megtalálta a saját terepét, kitart a jazzesen álmodozó ambient mellett, jön egy igazi „King Crimson-os” szám, a „Gojira”. És érdekes, hogy bár a Fonderia mesterien manipulálja a hallgató hangulatát a nyugodt zenéjével, a „Gojira” könnyedén megszerzi a lemez csúcspontjának irigylésre méltó címét. Tomboló basszusriffek, ismét fenomenális gitár dallamos szólói, szaggatott free-jazzes trombitahangok, spacerockos billentyűk, hihetetlen breakek a fokozás során … Mindezt megint okosan becsomagolták a modern technológiai világ csodáiba. Egyszerűen hihetetlen, lélegzetelállító szám, amely az elejétől a végéig egyetlen nagy kiemelkedés. És igazán mulatságos, hogy a következő dal, az „I can’t believe this is just another pop(e) song” mennyire a „Gojira” teljes ellentéte. A zappás humor és a dúros vidámkodás igazi pop-komédiát eredményez, ahol természetesen, ahogy a cím is mondja, a pápa és hívei vannak terítéken. A szám önmagában kiváló, de kissé zavaró, ahogy a fenyegető hangulat, amely a sötét „Gojira”-ban tetőzik, átcsap valódi komikumba. Persze ez egyúttal a zenekar egy újabb arca, amely mindenképp érdemes a felfedezésre. A záró „Doctor’s hill” pontosan olyan, amilyenre számítunk, és amilyet az album megérdemel: kiváló progresszív fúziós hangszeres szám, amelynek nem kell építenie az ambientet, hiszen az már teljesen felfokozott, és az egész idő alatt a csúcson van. Egészen a végéig, amikor édesen elhal.
A „My Grandmother’s space suit” olyan album, amely nélkül egyetlen gyűjtemény sem teljes. Olyan album, amely annyira finoman nyűgöz le, hogy muszáj lesz még egyszer meghallgatnod, még ha nem is vagy teljesen biztos benne, miért. Annyira más, mint a progresszív rock definíciója, ugyanakkor kéz a kézben jár annak eklektikusságával és minden elemével. Miért? Éppen azért, mert a Fonderia szándéka, az a szándék, amelyet az album címe kifejez, sikerült. Valami újat hallani: a hatvanas évek jazz-rockjának és a hetvenes évek progresszív rockjának (sikeres) modernizálási kísérletét a mai kor technológiájával. Az előítéletek ugyanis olyan erősek, hogy a mai progresszív zenekarok közül csak kevesen mernek egyáltalán ilyesmivel próbálkozni. Ezt a trendet követik az idősebb hallgatók is, akik a lemezt csak nehezen fogják meghallgatni először, másodszor, talán még harmadszor is – bevallom, én is többször nekifutottam, mire megértettem a Fonderia erőfeszítéseinek és végső soron céljainak teljes értékét. De itt van: egy album, amely méltó a mai korhoz, amelyet a hetvenes évek progresszív zenéje régimódi hangzásának másolgatása csúcsának is nevezhetünk, és ezzel a progresszív műfaj új irányának kezdetére ültethetjük. Mert a „My grandmother’s space suit” egyszerűen fejlődés a zenében. És nyilvánvaló fejlődés.
Felállás
Emanuele Bultrini – gitárok
Stefano Vicarelli – billentyűk
Federico Nespola – dobok
Luca Pietropaoli – trombita
Claudio Mosconi – basszusgitár
Vendégzenészek:
Barbara Eramo – ének
Emmanuel Louis – ének és gitár
Cristiano De Fabritiis – vibrafon
Produkció
Marco Migliari és Fonderia
Számlista
1. Moebius Onion Rings (4:33)
2. Istanbul (6:43)
3. Loaded Gun (6:24)
4. Gravity Wave (5:44)
5. Liquid (6:42)
6. A Billion Electric Sheep (6:49)
7. Gojira (6:52)
8. I Can’t Believe This Is Just a pop(e) Song (3:28)
9. Doctor’s Hill (5:57)
