Előadó: Last Embrace, The
Kiadó: Longfellow Deeds Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 62:07
Értékelés: 4/5
A The Last Embrace francia prog rock együttes, amely 2006-ban jelentette meg „Inside” című stúdiódebütjét. Az első lemez hallgatása közben ezt jegyeztem fel:
„A jövőben érdemes megtartani az »Inside«-on megjelenő hangzásbeli kifinomultság időnkénti kitöréseinek kijelölt kontrasztját, ugyanakkor elengedhetetlen, hogy a vezérmotívumok jobban előtérbe kerüljenek: ezeknek kellene beleragadniuk a hallgató fülébe, és ezáltal megteremteniük az együttes kifejezésmódjának koherenciáját, következésképp még korrektebb zenei produktumot. Vagyis egy csipetnyivel kevesebb kísérletezést, másfelől több közvetlen rock- és metalütőerőt. Az »Inside« néhány már bevált zenei forma ellenére jelzi, hogy a The Last Embrace határozottan hangsúlyos szerzői felismerhetőségű együttessé fejlődhet.”
És lám, érdekes. Az új albumon közel 20 perccel több anyagot kapunk, mint az elsőn. Mégis olyan az érzés, mintha az együttes előbb elolvasta volna a fenti bekezdést, aztán nekiállt volna az új lemez megkomponálásának. A nyitó Complete City már rögtön elképesztően szerencsés kompaktsággal szolgál. Ragadós és dallamilag kiérlelt versszak–refrén kombináció ez, amelyben megvan a kötelező hangulati ugrás is a versszakból a refrénbe. Az alap egy csavaros, a The Last Embrace viszonylatában már-már metálosan felerősített gitárriff, gördülékeny ritmikai váz, és erre fektetve egy nagyon tetszetős női ének, amely a szűziesség érzetét kelti, mérhetetlenül vonzó színezettel, és ami a legfontosabb, remekül illeszkedik a dal hangszeres alapjához. Mindezek mellett „ravaszul” beúsznak a Hammond-billentyűk, hogy emlékeztessenek: a progresszív rock háza táján maradunk.
Az Impending Down már megerősíti ezt az érzést. Az album hirtelen természetesen hangzó hangkollázsok kombinációjává változik, amelyek továbbra is rendkívül sikeresen és kellemesen ölelik, kísérik és terelik a női éneket. Itt mutatják meg a franciák az egyik legnagyobb erősségüket. A gitár és a zongora összjátéka egyenesen optimális, ahogy a két hangszer vonalai egymásba áradnak. Ugyanakkor a szólók sem tolakodóak, nem elnyújtottak, és nem kísérleti hatásra vágynak. A motívumokban egyébként változatos dal egyszerre őrzi meg a vezérfonalat és a kompaktságot.
Ez az érzés az album folytatásában is végig megmarad. Persze vannak pillanatok, amikor nagyobb teret kap a zenei ihlet szabadsága, ennek megtestesítője az Into Vortex fejlődése, amely a már-már jellegzetesnek mondható The Last Embrace-féle zenei kombinálás ártatlan szövögetésén át „crescendóvá” nő a torzított riffkíséretben. Ezt tovább fokozzák a sziklaszilárd Hammond-akkordbetétek, a dal pedig atmoszferikus értelemben több mint merész dinamikát ér el az így megteremtett, eltérő hangulati állapotokon keresztül.
A The Last Embrace sokkal több figyelmet szentelt az új albumra kerülő anyagnak, amikor új szerzeményeit végleges formába öntötte. Így a vezérmotívumokat sokkal világosabban sikerült kiemelniük, mint a stúdiódebütön. A nagyobb motívumbeli lazaság pillanatai (főleg a hosszabb számokban) sem rombolják a kompaktság érzetét. Az együttesnek az is sikerült, hogy egymástól változatos dalokat fűzzön sorba. Így például a progresszíven kovácsolt részek közé balladásan megnyugtató pillanatokat is beiktatnak (Gravitiy, Alone), amelyek kisütik a korábban felépített feszült hangulatot, és egy teljesen új szférába röpítik. Emellett rövid hangszeres előjátékokat is használnak (Saffon’s Theatre, Playground), amelyekkel világosan elválasztják egymástól az album igényesebb, hosszabb dalait.
Azok a pillanatok, amelyek nem titkolják a hangszeresek jazzes jártasságát, kitűnően kalibráltak és beépülnek a kompaktságba: vagy teljesen a vezető énekvonalakhoz igazodnak, vagy óvatosan, a tökéletes összeegyeztethetőség jegyében kerülnek be a vezető zenei frázisok vázába. Ennek gyümölcse egy mozgalmas progresszív rock album, amely zenei megvalósításában végig jól hallgatható marad. Ugyanakkor a The Last Embrace pályafutása során először mutatja meg a világos zenei profilalkotás első vonásait, amelyekkel tovább szilárdítja zenei felismerhetőségét, hiteles platformját. Az együttes az „Aerial”-lal azt is jelzi, hogy még érettebb, új felismerésekben és tapasztalatokban gazdagabb, és hogy még világosabb víziót és fókuszt vitt a stúdióba, amikor az új albumot rögzítette. A The Last Embrace így kamatoztatta nagy zenei tehetségét, amelyet az „Inside” debüttel mutatott be! Az „Aerial”-lal sikeresen lépett a saját evolúciója, zenei művészete egy új, magasabb minőségi szintjére. A The Last Embrace nem zenei forradalom. De friss és ihletett formáció, amely megőrzi a lágyan elcsábító szabad improvizáció és a motívumbeli kompaktság jellegzetes keverékét. Az egészet pedig kiváló női ének tartja egyben, amelyen keresztül az együttes lelke és ritmusa teljességében kitárulkozik. Nagyon ajánlott mindenkinek, aki szereti a francia megközelítést a progresszív rockban.
Felállás
Sandy – ének
Coco – billentyűs hangszerek
Olivier – gitár
Laurent – gitár
Anthony – basszusgitár
Alexis – dob
Produkció
The Last Embrace & Benjamin Joubert
Számlista
1. Complete City
2. Impending Dawn
3. Among Them
4. Into the Vortex
5. Gravity
6. Aerial
7. Whirltime
8. Alone
9. Saffron’s Theatre
10. Nomad Wave
11. Playground
12. Serotonine
13. Precious Pond
