Blood Of The Nations
Előadó: Accept
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2010
Játékidő: 72:57
Értékelés: 4.5/5
Az új Accept-album kiemelkedő nyeresége a metalvilágnak 2010-ben. Már maga a zenekar újraegyesülése is nagy esemény a metalvilág számára. Megkaptuk hát az együttes első igazi stúdióalbumát 1996 óta, amely a „Predator” utódja! És mindez Udo Dirkschneider nélkül. Halló? Igen. Jól olvasod. Nehéz elképzelni az Acceptet nélküle, ha egyáltalán lehet. A zenekar megrögzött rajongóinak meg pláne. De mivel megrögzöttek, el kell fogadniuk mindent. Na, az utolsó mondattal talán kicsit túlmentem a határon. Az egészséges ész néha mégiscsak hasznos. Főleg amikor időnként le kell hűteni a felforrósodott fejeket és az érzelmi töltetet. Az új Accept-album pedig most tényleg felkavarja az emberi „fantáziát”, vagy ami még rosszabb, az elemző skatulyázás logikus empirizmusát.
Ha az Iron Maiden és a Judas Priest megtette, miért ne tehetné meg az Accept? Dirkschneider hibázott, amikor visszautasította az együttműködést a régi cimborákkal. Lehet, hogy most minden szuper neki, de középtávon a jövőben biztosan meg fogja bánni a döntését. Az Acceptnek tehát új üvöltözője van.
Az új énekes, Mark Tornillo, aki az amerikai TT Quick soraiból érkezett (a név egy celofánba csomagolt szójáték a forró női keblekre), nem Udo Dirkschneider. A hangszíne mindenesetre elfogadható: van benne egy kis Dirkschneider, egy kis Bon Scott (például a New World Comin’-ban). Viszont nem olyan kifejezetten torokhangú, mint Dirkschneideré. Ebből rögtön arra következtethetünk, hogy Tornillo ebben a tekintetben több dallamosságot visz az új Acceptbe. A balladisztikus Kill The Pain, ahol Tornillo tiszta hangon énekel, hangszínben közelebb áll Ralf Scheppershez (Primal Fear), mint Dirkschneiderhez, akinek a tiszta éneke egészen egyedi. És ez ebben a megvilágításban kevésbé ajánlatos az új Accept számára. Tornillo hangja tehát nem Udo Dirkschneider hangja, ugyanakkor nincs is benne annyira felismerhető karizma, ezért könnyebb másokhoz hasonlítani. Sőt. A torokhangú zárásoknál időnként a Savatage főnökének, Jon Oliva énekére emlékeztet (például a címadó dal elején). Más oldalról viszont Tornillónak nagyobb a hangi változatossága, és a hangjával extrém magasságokba is fel tud szállni, ahol gond nélkül megtartja a kifejlett énekerőt. Sokkal meggyőzőbb is, amikor ezt az erőt a középső fekvésekből a magasabbakba és a legmagasabbakba kell átvinni, ha Dirkschneiderrel hasonlítjuk össze. Technikailag tehát kiérettebb, de kevesebb a karizmája, bár ettől nem feltétlenül kevésbé vonzó (ez az egyes hallgatók szempontjaitól és érzékelésétől függ).
Mindazon jó dolog mellett, amit Tornillo a „Blood Of The Nations” lemezen hoz, kegyetlen tény marad, hogy Udo az Udo. Mindezt már átéltük 1996-ban, amikor a Priest segítségül hívta Tim „Ripper” Owenst, aztán hálásak voltak, hogy újra Halford állt a soraikban, pedig Ripper hangját még ma is a heavy metal egyik legjobb énekhangjaként tartják számon.
Annak ellenére, hogy az albumon tehát nem Dirkschneider énekel, az Accept Tornilloval megőrizte a zenei felismerhetőséget, amelyet a múltbeli tettek védjegyei határoznak meg, úgyhogy ne aggódjatok. A „Balls To The Wall” energiája nagyon otthonos lesz nektek a „Blood Of The Nations” lemezen! Az olyan dalok, mint a nyitó Beat The Bastards, a Time Machine vagy a Rolling Thunder az album második felében, első hallásra magával ragadóan, ősi Accept-módra hatnak, és Tornillo hangja az ilyen pillanatokban kiválóan megtalálja a helyét.
Ami Tornillót illeti, egy újabb énekes-kaméleonról beszélünk, aki a „megrendelésre” – a főnökök igényei szerint – viszi az énekdallamokat és eleveníti meg a kívánt hangulatokat. Az ilyen kaméleonok általában a hálátlan légiós szerepébe szorulnak, pedig az újraegyesülések mostani korában óriási rájuk a kereslet. A legismertebb közülük természetesen a verhetetlen Tim „Ripper” Owens, de a zenei pályák hasonló alakulását könnyű megtalálni olyan figuráknál is, mint Joe Comeau (ex Liege Lord, ex Overkill, ex Annihilator) vagy Steve „Zetro” Souza (ex Exodus). Ha már az új Accept-album énekeseinél tartunk, egy szemernyi tréfa nélkül hozzáteszem, hogy ez az anyag kiválóan állna Milan „Dr. Evil” Krušič énekstílusának – ő a újra dübörgő szlovén metal dinoszauruszok, a Lene kosti énekese.
A dalok mind egy szálig mérgesen felhúzott hangzásúak a produkcióban. Andy Sneap a bűnös! A riffek izzását a borotvaéles élesség aláhúzásával a hangképben szaggató basszusvonal és a megszelídíthetetlenül gördülő dobos gőzmozdony teszi kontrasztosabbá (a Shades Of Death a fekete hangulat és az epikus fűszerezés egyedülálló keverékének példája). Tornillót nem emelték ki annyira a mixben, mint ahogy várnánk (a korábbi Accept-albumokkal szerzett tapasztalatok alapján), de ezek új idők az új Acceptnek. Az éneke jól illeszkedik a Frank/Hoffman páros intenzív riffmenetébe, a végeredmény pedig rendkívül magával ragadó, mert az album ördögien kemény, ahogy a heavy metaltól 2010-ben elvárható, ugyanakkor nem rejti el az erős élőérzetet!
Annak ellenére, hogy a „Blood Of The Nations” lemezen „elvesztettük” Udót, cserébe visszakaptuk az Accept fedélzetére Herman Frank gitárost. Abból, amit az új Accept kínál, megerősíthetem: ez főnyeremény a lottón. A mágia a két gitáros között úgy működik, mint a klasszikus Accept-albumok közös munkájának legjobb idején. A srácok ihletetten kapcsolódnak egymáshoz. A gitárosok párbeszéde nem szakad meg, sőt, mindketten rendkívüli ötletfüzért fűznek, amely összeillésével, a szerzés kerek kompaktságával, a dallamosság átadásával és az ütőerő kiemelésével azt bizonyítja, hogy a két férfi remek munkakémiát talált a stúdióban, és hogy ezúttal különösen kreatív hangulatban voltak. Ezt igazolják a középrészek, ahol a kiváló szólózást sokféle futammal fűszerezik. Ezek a futamok természetesen az epikus-himnikus védjegyet viselik. Az első daltól, a Beat The Bastards-tól az utolsóig, a Buckett Full Of Hate-ig ott van az az ismert érzés, amelyet a „véletlenül” átvett (de az Accept szókincséhez elengedhetetlen) oroszosan melankolikus dísztémák dallamvilága ad (tercekben is). Emellett ott van a „bandás kiáltások” beillesztésének jellegzetessége, valamint az alacsonyabban zengő, harmonizált férfidallamoké, amelyek helyenként hálásan mélyítik ezt az orosz melosz-pillanatot. Ezt Dirkschenider már réges-rég átvitte minden U.D.O.-s kiadványára. Egyszóval újabb tipikus Accept-jellemző, amely semmiképp sem hiányozhat. A „Blood Of The Nations” lemezen pedig bőségesen hangsúlyos.
A srácok a riffekben egyszerűek, a legkézenfekvőbb megoldásra mennek, és egy pillanatra sem bonyolítják túl. Az Accept-metal írására jellemző ilyen egyszerű megközelítéshez képest „első ránézésre” messze túl sok a dal az albumon. Ugyanígy az első felületes pillantásra ijesztő lehet a megfigyelés, hogy a dalok túl hosszúak. De nagy meglepetésre ez az album, amely az Accepttől szokatlanul vaskos 73 percnyi zenét tartalmaz, kivételes folyékonysággal pörög le. A dalok a határozottan megmutatkozó Accept-sablonban – a kreatív ihletnek és ebből következően a két gitáros veleszületett tehetsége több mint sikeres kamatoztatásának köszönhetően – eléggé változatosak ahhoz, hogy rendkívül dinamikusak legyenek, a hangulatteremtés fertőző drámaszínházával, amely nem „hűti le” a hallgatót az album során, nem kelti benne azt az érzést, hogy az új Accept „már elhangzott frázisok ismételgetésével” lopja az idejét, így ez a 73 perc nagy örömünkre cseppet sem unalmas!
A dalok németesen hatnak! Megalkuvást nem ismerők, egyenesen harapnak, taktikázás nélkül. Mindent egy lapra tesznek fel. Hitelesebb megközelítés a Németországban fogant heavy metalban nincs. Három évtized után sem. Hihetetlen. Persze a ilyen ihletett albumhoz hozzájárult a hosszú szünet is, amely alatt rengeteg kihasználatlan, ám kiváló riff gyűlt össze. Ugyanakkor szem előtt kell tartani, hogy a zenekar újraegyesülése a verhetetlen Herman Frank nélkül megkérdőjelezte volna az Accept kultikus örökségének új korszakra szóló parancsolatai „következetes teljesítését”! Az album címe, a borítója és a szövegek Accept-szerűek. Persze esztétikai érzék nélkül. Az Accept-metalnak erre nincs szüksége, és nem is keresi. A cím alapján háborúellenes üzenetet hordoz.
A metalpionírok szent régi iskolája és az eurós heavy metal történetének legjobb pillanatai tehát az új időkben élnek tovább, rozsdafoltok nélkül, az „önismétlés” érzése nélkül, a kifáradás legkisebb jele nélkül. Ihletetten, egyedien, acélosan megvadulva, minden határon túl és új vérre, győzelmekre éhesen mutatkozik meg. Ami a srácokat illeti, új szerzői kifejezésoptimumot értek el, ami pedig a kritikus közvéleményt illeti, ez volt az alapvető elvárás a zenekarral szemben. A „Blood Of The Nations” olyan album, amelyet mindannyian megértetek, akik szeretitek az egyszerűen megfogalmazott, eredeti szellemben megalkotott heavy metalt, a legnagyobb hálával pedig az Accept-rajongók fogadják majd (még ha mélyen legbelül mindig Dirkschneidert is szeretnék az éneknél hallani), mert az Accept Dirkschneider nélkül az új stúdiómanifesztumával újra előhúzta a saját Accept-szintjét, amely szőrszálhasogatás nélkül, büszkén áll a nyolcvanas évek aranykorszakának életműve mellett.
Felállás
Mark Tornillo – ének
Wolf Hoffmann – gitár
Herman Frank – gitár
Peter Baltes – basszusgitár
Stefan Schwarzmann – dob
Produkció
Andy Sneap
Dallista
1. Beat The Bastards
2. Teutonic Terror
3. The Abyss
4. Blood Of The Nations
5. Shades Of Death
6. Locked And Loaded
7. Time Machine*
8. Kill The Pain
9. Rollin’ Thunder
10. Pandemic
11. New World Comin’
12. No Shelter
13. Bucketful Of Hate
*… bónuszdal