Előadó: Last Embrace, The
Kiadó: Longfellow Deeds Records
Megjelenés: 2006
Játékidő: 45:30
Értékelés: 3/5
A The Last Embrace francia formáció, amely 1998 óta működik, első stúdióalbumát, az „Inside”-ot azonban csak 2006-ban sikerült kiadnia. A riffelésben az ember nem tagadhatja a metal jelenlétét, a produkcióban viszont ez végül mégis háttérbe szorul a billentyűk erőteljes jelenléte mellett, amelyekkel a zenekar az összhangzatok szerkezetét mozgalmasabbá teszi. Gyakori, hogy „lágyabbra” formált átvezető részeket építenek be, ahol a zenekar a billentyűk és a gitár párbeszédével teremt hangulatot, mindkettő szívesen marad szerves hangzásnál (akusztikus hangszerelés). Ezek az átmenetek a felgyorsított (ütősebb) és a megnyugtatóbb részek között állandóan jelen vannak a lemezen. Az album ezért dinamikájában, illetve a hangulatok egymásutánjában hullámzik. Igen. Progresszív jellegű anyagról van szó.
A zenekar nem titkolja tehetségét. Különösen érdekes és nagyon szerethető Sandy női éneke. Rugalmasan alkalmazkodik az adott helyzethez, amikor egy-egy érzést kell kiemelni. Az énekesnő veleszületett hangszíne és vokális megközelítése sem nem terhes, sem nem tolakodó, sőt akár azt is mondhatjuk, hogy a női ének az album egyik legvonzóbb pontja.
Az akusztikába tett alkalmankénti kitérők üdvözlendők, még ha semmi forradalmit nem is kínálnak. Beléjük neoklasszikus zenei elemek is épülnek, és a kísérletező megoldások elől sem térhetünk ki, amelyek az ilyen pillanatokat a jazz elemeihez közelítik. A billentyűk és a gitár sem ragadnak le egyetlen dimenziónál. Az alapmotívumhoz hamar újabb hangzáskollázsok csatlakoznak (szintetizátorvonalak, kiegészítő gitárminták és díszítések), amelyek sűrítik az album hangzásvilágának összképét. Ez rendkívül jólesik, mert a váratlan és vonzó elem erősödik és mélyül, amely a zenekar fantáziájának és bátor kutatásának gyümölcse lehetne.
A torzított és az akusztikus (természetesen csengő) elv kontrasztja már nem új találmány. Kiszámítható húzás, amellyel a zenekar időnként sikeresen idézi fel az álmodozó bolyongás érzetét, amely hallgatás közben arra kényszerít, hogy engedjünk a tudatos logikának. Persze nem jutunk el addig a végletig, hogy az „Inside” hallgatása közben post rockról beszélhetnénk, de ha már itt tartunk, az Eclipse című számban a gitár és a billentyűk hosszabb, ismétlődő felvezető szövése nem rejti véka alá ezt a műfaji ízt. Ez az instrumentális szerzemény rendkívül szerencsés választás a lemezre, mert erősíti az album hangulati hullámzásának dinamikáját.
A címadó számban éri el a zenekar a legmagasabb fokú türelmet az „ének – gitár – billentyűk” hármasának együttélésében , ami egyúttal a legkompaktabb működést is hozza, amikor a zenekar a hibátlanul törékeny női éneket a természetesen elhelyezett billentyű- és gitárkollázsok párbeszédéből szőtt kísérettel öltözteti fel.
Mondhatjuk, hogy a csendes, természetesen csengő passzusok jóval érdekesebbek, mint a torzított sírás általánosan összefoglalt riffjei. Érezni ugyanis, hogy a zenekar még keresi az igazi irányt, hiszen nehezen választja ki a kompaktan formált vezérmotívumok definícióját. Ez azt jelenti, hogy az „Inside” olyan album, amely lassan mászik a bőr alá, és a progresszív elvet a rock- és metalzenében igénylőbb fogyasztók számára lehet vonzó. Mégis akaratlanul is szúrja a fület, hogy a lemezen túlzottan sokat ismétlődik bizonyos motívumos megoldások kipróbálása, amelyektől a számok már túlságosan hasonlítanak egymásra, az albumon pedig a merevség és az egydimenziósság ellenhatása növekszik. Ezért az „Inside” sem tud különösebb nyomot hagyni. Többszöri hallgatásra sem. A zenekar által kialakított stílus nem hoz forradalmat, és ugyanígy a hangzás produkciós képe sem, ahol a lemez felpörgetett pillanataiban a riffek sürgés-forgása csak nehezen veszi át az uralkodó szerepet, ha egyáltalán. A zenekar az elsőlemezes arculattal több kiindulópontot nyitott meg, amelyekkel a jövőben számos hasznos (használható) fejlődési irányt dolgozhat ki a hangzás és a stílus határozottabbá tételéhez.
A jövőben hasznos lesz megőrizni az „Inside”-on megadott kontrasztot, a hangzás kifinomultságába tett alkalmankénti kitéréseket, ugyanakkor elengedhetetlen, hogy a vezérmotívumok jobban előtérbe kerüljenek, hogy szorosan megkapaszkodjanak a hallgató fülében, és ezzel meghozzák a zenekar kifejezésbeli koherenciáját, következésképp még korrektebb zenei terméket eredményezzenek. Tehát egy csipetnyivel kevesebb kísérletezés, másrészt több közvetlen rock- és metalütőerő. De van benne valami. Az „Inside” néhány már bevált zenei forma ellenére is jelzi, hogy a The Last Embrace egy határozottan hangsúlyos, saját szerzői felismerhetőséggel bíró zenekarrá fejlődhet. Meglátjuk, mit hoz a jövő a zenekarnak.
Felállás
Sandy – ének
Coco – billentyűk
Olivier – gitár
Laurent – gitár
Vik – basszusgitár
Alexis – dob
Produkció
The Last Embrace & Stephan May
Számok listája
1. Introspection
2. Mother
3. Somewhere In The Dark Rain
4. Inside
5. Can You?
6. Broken
7. It Says
8. Eclipse
9. To Dispel Inner Fears
