Előadó: True
Kiadó: Geenger Records
Megjelenés: 2010
Hossz: 38:20
Értékelés: 3.5/5
A True – a samobori metálosok, akik érdekes színfoltként tamburát használnak, azt az autentikus hangzást, amelyet a horvátországi Brač szigetéről örököltek – a harmadik albumukkal eddigi legambiciózusabb alkotásukat tették le az asztalra. Mármint egyelőre. A srácok itt jutottak el zenei irányvonaluk eddigi legvilágosabb megformálásához, és meggyőzően adták azt, amire a leginkább vágyik az ember: egy friss, izgalmas és felismerhető zenei kalandot.
A fiúk egy olyan zenei irány hírnökei, amely abban lubickol, hogy egy olyan világban él, ahová egy sugár fény vagy remény sem jut el. A Föld Isten háta mögötti, utolsó zuga. A Sátán klasszikus „menedéke”, ahol a gazfickó a legvadabb ötleteket kölcsönzi, amelyekből csöpög a gonosz magva.
Mondhatnánk, hogy a True-nak sikerült a legextrémebb elemek konkrét és határozott ütköztetése, amelyek a grind (blast beatek, a tambura vezérdallamai), a black metal, a death metal (ének, gitárriffek hangzása) és a folk (a nyitó Intro, amelyből egy pillanatig sem sejted, mi vár rád a folytatásban) alapjairól erednek, és kialakították a saját zenei nyomvonalukat. A számok változatosan vannak összerakva, a srácok egymás után fűzik fel vezérmotívumaikat kiszámíthatatlan fordulatokkal. Igen. Jól sejtitek. A dalok változó ritmikai szövetekből állnak, amelyek megőrzik a spontaneitás vonzerejét. Elég gördülékeny és képszerű a szakaszok összekapcsolása is, így a számok végig megtartják a vezérfonalat, az egyedi hangzás felismerhetőségét, és változatos tartalmukkal végig ébren tartják a hallgatót, aki végig a témánál marad. A ritmusokat gyakran sűrűn lövik át a blast beatek. A produkcióban a blast beatek aprítását gyakran a tambura előtérbe kerülő motívumai egészítik ki. Érdekes, hogy a zenekar a hangzásképet nem úgy építi fel, hogy a gitárriffeket kiemelné és felhúzná. Azok kissé elfedve a háttérben maradnak, bár „zsírosított” hangzással, „a második vonalból” ropogtatva, amelyet túlharsognak a dobok gépies zajongásai, ami grindosan hat. Talán éppen ebben a döntésben van némi balszerencse, mert a kiemelt pergő a hangzásban időnként elég „dobozosnak” hat. Az ember a metalban fordítottját várná. A gitárok riffekkel való esztergálását mértéken felül, a második gitár bevonásával együtt. A True esetében viszont a zenekar fontos szerepet adott a tamburának, amelyet teljesen a produkció előterébe tolt. A pusztítóan „legrowlolt” ének olyasmi, amiért nem szégyenkezne egyetlen komoly death metal banda sem.
Az ember e megközelítés mellett objektív következtetéseket sem igazán tud levonni arról, mit kellett volna még kiépíteni. Mindenesetre a zenekar láthatóan nem akart black metalos produkciót, ezért a gitárok kissé hátrébb kerültek, és nincsenek alájuk téve további, gyorsan pengetett riffek. A blast beatek bőséges használata és a gitárpengetés tamburával való helyettesítése viszont ebben az esetben nagyon üdvözlendő atmoszferikus pótlék. Főleg annak fényében, hogy a tambura jellegzetes dallamokon „kering”, amelyek a szél borzolását és a farkasok üvöltését keltik életre (a black metal dallamvilága) a maga legvészjóslóbb feketeségében. A Who Am I? a zenei kísérletezés és az extrém vérzés kifejezésében, az egyedi hangulat elérésében az egyik legérdekesebb szerzői csíny, amelyet a zenekar az albumon elsüt.
A „Still Life” album szigorúan a hallgatóság legszűkebb körének szól. A zenekar által teremtett jellegzetes atmoszféra a legmeggyőzőbb súly, amelyre rátapad a hallgató füle, és követi azt. A tambura organikus hangja ellentétben áll a growl ének „darálásával”, afféle tehermentesítőként az album vokális péppé zúzott, elviselhetetlen vérhányása mellett, ezért a True-t nem is sorolhatjuk az ortodoxul extrém zenekarok közé. A srácok nemcsak a grind és a black metal rajongóinak lehetnek érdekesek, hanem mindazoknak is, akik olyan atmoszférát keresnek, amely az emberi lélek sötét oldalának legrejtettebb zugaiból születik. Emellett közel kell állnia hozzátok a szabad, megkötések nélküli szerzői kifejezés érzésének is, amelyet a zenekar bátor próbálkozásai és kísérletezései kínálnak. A True a „Still Life”-fal kivételes ütközetet tudott felmutatni a pusztító erő, a tömörség, a kiszámíthatatlanság és a valóságosság között. A zenekar nem rejti véka alá tehetségét, és ha kitart a kijelölt úton, még sok izgalmasat kicsiszolhat alkotói víziójából. Az „avantgárd” jelző azért már kicsit túlzás volna. Mindenesetre még rengeteg kihasználatlan tér marad a struktúrák hangszerelésében, valamint a hangzás produkciós oldalán is.
Ha kitartanak az olyan irány mellett, amilyet a „Still Life” album kijelöl, a zenekar a jövőben biztosan még egy-két nagyon szép zenei meglepetést tartogat nekünk. De vigyázat! Ez a zene azoknak szól, akik már egész életükben élvezettel nyalogatjátok örökké vérző sebeiteket, és hisztek abban, hogy csak a teljes pusztulás szülhet új életet.
Felállás
Rtz666 – ének
Nikola Radovanić – tambura
Mitja Greifhoner – gitár, ének
Filip Fabek – basszusgitár
Luka Kovač – dob
Produkció
Ivan Jakić
Számlista
1. Intro
2. Once
3. Massacre
4. The End
5. Okus Crnila
6. Who Am I?
7. I Kill For Nothing
