Előadó: Rae, Corinne Bailey
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 42:49
Értékelés: 4/5
A leedsi születésű brit zenész, Corinne Bailey Rae második stúdióalbuma másmilyen lemez, mint amire az ember számított. Leginkább az érződik rajta, hogy az énekesnő az album készülése előtti időszakban elvesztette élete társát, Jason Rae-t, aki hivatalosan egy túl nagy adag drog miatt hunyt el.
A lány érző, törékeny, szinte gyermeki, szűzies hangszínével továbbra is megtartja azt a nehezen megnyerhető, örökké szenvedő női szív érzetét, amely energiáját tekintve szívesen talál párhuzamot az olyan énekesnőkkel, mint Nina Simone (hallgasd meg az I Would Like To Call It Beauty című dalt) vagy Joni Mitchell. Corinne sajátosan színezett hangja és éneklési stílusa egy pókerkézben a négy ász, amelyet még a bölcsőjébe tettek, és az énekesnő ezt a tehetséget finom érzékkel és szenvedéllyel, végig meggyőzően igazolja. A lány látszólag bármilyen talányos helyzetet megold a kiválasztott motívumok szerkezetében, és ügyesen fordít mindent a maga javára.
A 11 új dalból álló, változatos és színesen hangszerelt kínálat mindent felvonultat. Ez az album egyértelműen a megszállt zenei mainstreamhez tartozik, amely a fülnek mindig kellemes, ugyanakkor gazdag tapasztalattal és tudással sikeresen visszaver minden támadást azok részéről, akik szívesen találnának rajta valami kifogásolnivalót. A mainstreambe tehát nem tör be mindenáron. Corinne inkább művészi kifejezésmódjának ad elsőbbséget, hogy megmutassa saját, egyedi szerzői hangját. És ez a lényeg.
Bár a smooth jazz-kozmetika éppen a megfelelő adagban van jelen, és a fúvós-vonós szekció természetesen csengő hangkollázsokat kísérő játéka sokszor banálisan kiszámítható, mégis az énekesnő vokális megközelítése az az elem, amely „The Sea” esetében is határozottan kiemeli az anyagot az átlag szürkeségéből.
Az album az Are You Here-rel nyit, az akusztikus gitár „lomha”, de természetes hullámzásával, a dobseprűk simogatásával és természetesen a középpontban álló, mérgesen fertőző női vokállal. Teljesen szolid és visszafogott. Hozzá képest a Paris Nights/New York Mornings, amely hasonló hangszerelési alapra épül, a refrén kidolgozottan csábító dallamával, a slágerkeresésben jóval sikeresebb. Ez igaz az I’d Do It All Again-re is, amely az album második száma. Dallamosan sokkal markánsabb és tömörebb refrénjével az album sláger-várományosai közé írja be magát. De ahogy említettük: ez egy gyászalbum egy elvesztett emberért. Az olyan dalok, mint a Closer vagy a Love’s on Its Way, kiszámíthatatlanságot hordoznak magukban. Az ilyen pillanatokban Corinne különösen meggyőző, amikor vokális soul-improvizációinak kifejezőerejére támaszkodik.
Vannak dalok, ahol a rockos akcentus is hangsúlyos! A Paper Dolls és a The Blackest Lilly igazi blues-rockos díszítést hordoz, utóbbi a középső hangszeres részben még egy alaposan felcsavart szólódíszítést is. Mindez természetesen megfelelően kiegyensúlyozott a soulos hangvételű dalok alapszerkezetében. Ezek könnyedebb számok, amelyekkel az albumon a Closer is jól megfér, enyhén funkos ritmikai akcentussal kísérve. Az ilyen pontok sikeresen elejét veszik annak, hogy az album – a hosszabb, finomabb részeken keresztül, amelyeken a drámai vibrációkat egyáltalán nem rejti el – patetikusan zokogó nyöszörgéssé torzuljon.
A produkció kiváló. A hangkép egyes építőelemei jól elkülönülnek, így a hangkép spektruma optimálisan telített. Hangsúlyozza a természetesen megválasztott hangkollázs-átmenetek eleven érzetét, ugyanakkor eléri azt is, hogy Corinne vezető vokáljának felismerhető karakteres kifejezőereje meggyőzően keltse életre a kívánt hangulati állapotokat (az érzelmek élők) az album egyes pontjain.
A „The Sea” bepillantást enged Corinne Bailey Rae művészi fejlődésébe. Megvan benne a megfelelő adag feketeség, belemártva a hangja édes csábításába, a „The Sea” által sugárzott komolyság és művészi érettség érzetéhez pedig sokat hozzátesz a dalok vezérdallamainak melankolikus alapja. Ahol a blues és a jazz kezet fog, nehéz különösebb örömre akadni. Ez egy olyan album, amelyben nincs vidám ugrálás és érzelmi gondtalanság, és nem is nyomul slágerekkel a kereskedelmi siker csúcsára, ahogy azt a stúdiós debütálás tette. Jóval finomabb, és később kúszik a bőröd alá. De ha egyszer odakúszott, szabadon lebegsz vele, elborít az érzelmek tengere, amelynek hitelessége az embert aligha hagyja közömbösen. A gazdag tartalom alapján joggal várható, hogy Corinne Bailey Rae a későbbi stúdiómunkáin is tovább építi művészi oldalát.
Felállás
Corinne Bailey Rae – ének, vokál, gitár, zongora, billentyűk, basszusgitár, ütőhangszerek
Steve Chrisanthou – orgona, gitár, kürt, ütőhangszerek
Paul Herman – gitár, ritmusminták
Paul Siddal – billentyűk
Rod Bowkett – basszusgitár, akusztikus gitár
John Beck – billentyűk
Joe Tatton – Hammond
Cara Robinson – vokál
Jason Rae – altszaxofon
Jim Corry – tenorszaxofon
Malcolm Strachan – trombita
Sam Dixon – basszusgitár
Audrey Nunn – basszusgitár
Jess Bailey – Hammond, Wurlitzer piano
Justin Broad – ritmusminták
Kenny Higgins – basszusgitár
Steve Bush – basszusgitár, elektromos gitár
Andy Platts – gitár
Pete Lewinson – dob
Kenji Jammer – gitár
Colin Waterman – dob
Paul McKendrick – vokál
Livingston Brown – basszusgitár
Tommy D. – billentyűk, ritmusminták
Steve Brown – zongora, szintetizátor, vokál
Mikey Lawerson – dob, ütőhangszerek
John Ellis – vokál
Produkció
Steve Brown, Steve Chrisanthou & Corinne Bailey Rae
Dallista
1. Are You Here
2. I’d Do It All Again
3. Feels Like the First Time
4. The Blackest Lily
5. Closer
6. Love’s on Its Way
7. I Would Like to Call It Beauty
8. Paris Nights/New York Mornings
9. Paper Dolls
10. Diving for Hearts
11. The Sea
