Lemezkritikák

A Contact gyorsan befészkeli magát a hallgató bőre alá, és hosszan ott is marad – minden szám hoz valami újat.

A Schelmish a nyolcadik stúdióalbumával is rejtély marad, amelyet csak részegen lehet követni, vagy ha valaki a német nyelvű országok szülötte. Punk német hagyományos hangszerekkel megtámogatva, brrrr!

A Can't Slow Down a megrögzött rajongóknak készült lemez: a régi dicsőséget ugyan nem hozza vissza, de kétlem, hogy az valaha is elhalványult volna.

A „Wer Wind Saet” győzedelmesen halad tovább a kijelölt úton. Új, kiváló, mindenízében hiteles stúdióalbum a rutinos öreg rókáktól. Középkori folk metal, amely az In Extremo rajongóinak is bátran ajánlható.

Dandelion Children, pitypanggyermekek, trió! Garázstrió. Dobsz bele egy kis bluest, punkot, a régi rock klasszikus iskoláját, sőt némi post brit pop dallamosságot is (Halló, Kaiser Chiefs?) – egyszóval, mit mondjon erre az ember?

Progresszív, előremutató rockfúzió, anélkül hogy bárki azon görcsölne, ki mit, hol, miért és hogyan csinál a zenei világban. Sokarcú zenei szemlélet, született art-szabadságérzettel.

A brežicei Sagaris első demóján változatos, jól kidolgozott epikus, melodikus death/power metalt játszik.

Magával ragadó post rock debütalbum egy horvát zenekartól, kiváló produkcióval, sűrű motívumvilággal, sokszor váltakozó hangulatokkal és egyéni karakterrel, amely a jövőben még szépen kiteljesedhet

A „King Bee” távolról sem mintapéldája annak a zenei utánozhatatlanságnak, amelyet Muddy Waters alakja önmagában megtestesít, ami viszont nem jelenti azt, hogy az albumról hiányozna a „megjegyezni való” anyag.

Július 17-én volt az a nap, amikor a Djabe fellépését hirdették Slovenj Gradecben. A színpadon hosszú évek óta barátjuk, Steve Hackett is csatlakozott hozzájuk.

A Get Lucky finom betekintést nyújt a mai pop-rock egyik legnagyobb alakjának alkotói világába. Meggyőző mesélőként nyúlt vissza a régi időkbe, és a jelenbe is.

A norvég Röyksopp duó, amely 1998-as megalakulása óta Torbjørn Brundtland és Svein Berge felállásban dolgozik, harmadik lemezével, a „Junior”ral nem találja fel a spanyolviaszt, hanem a bevált formulához tartja magát.

Tinkara Kovač állandó csillag a szlovén zenei életben. Az énekesnő novemberben, 7 megjelent album után tért vissza egy válogatással, amely az eddigi zenei útja diadalait gyűjti egybe.

A „Till Death Do Us Party” egy ördöggel kötött szerződés, négy svéd lány jóvoltából. Bizonyítja, hogy a zenekar a debütalbum óta eltelt négy évben még pimaszabb és még botrányosabb lett a rock n' roll zajában.

A „Visionary” cseppet sem látnoki album, amelyből krónikusan hiányoznak a friss ötletek, ugyanakkor megvan benne minden felismerhető elem, amiért az Eloy kiérdemelte helyét a progresszív rock legjobbjainak panteonjában.

Az első négy felvétel, az első Turbo-felállással, 1988 augusztusában rögzítve, megjelölte Szlovénia leggyorsabb és leghangosabb heavy metal zenekarának első lépéseit. Szigorúan limitált kiadás, mindössze 60 példányban.

2009 más, új történetet hozott, amely a Val 202 rádió történelmét írja. Műfaji szempontból talán kevésbé mozgalmas, ihletett és kihívó év volt a 2009-es, de rendkívül minőségi és eléggé biztató.

A Surprise-zal a Spaltklang nemcsak az Alpenglühenen megismert stílusban folytatja, hanem egy lépést is előre tesz az együttes fejlődésében.

A Vatrene ulice olyan zenekar, amely a saját hangjának magjában végigfut a rockzene egyes korszakait meghatározó műfaji formákon (punk, post punk, grunge). Friss, energiától és érzelmektől duzzadó rocklemez.

Motörhead az „Overkill”-lel végleg kijelölte a rock & roll egyedülálló ágának terjeszkedését, amelyre a modern orvostudomány 30 év után sem talált ellenszert.

Az In-Sane szlovén érdekesség: az éppen divatos, alternatív vizekre evező, de az MTV Adria műsorában is helyet kaphatnának műfajt műveli. Vidám emo punk, ami megtévesztő lehet.

Doldinger úr és kísérői feltűnően sikeresen léptek be a nyolcvanas évekbe, amivel – kéz a szívre – a jazz rock fúziós zenekaroknak csak elenyésző hányada dicsekedhet.

Visszatérés a régi dicsőséghez, vagy csak a pénztárcák tömése?

A szarajevóiak a Muzej revolucije-val persze nem csináltak forradalmat a zene világában, de kellemesen meglepett minket a lemez, és ismét rockosabb vizekre vitt bennünket, ahol valaha már nagyon jól éreztük magunkat velük

Gyönyörű folytatása a „We Must Obey” (2007) c. album történetének, amely bizonyítja, hogy a kaliforniai stoner rockerek a 11. stúdióalbumuk megjelenésekor sem veszítették el híres bájukat, sem lendületüket, sem tüzüket.

A „Ride Your Life” agyonrágott hard rock, olyan produkcióval, amivel még egy AC/DC-féle banda sem érte volna be 1983-ban. Egy album, amelyről az az érzésed, hogy inkább a személyes imázs kedvéért jelent meg.

A „Saga” nem az a lemez, amely olyan gyorsan a bőr alá kúszik, mint ahogy az ember az ismerős, vagy elvárt dolgok alapján gondolná. Nem slágereket hajszol, és nem pusztán a kötelező rock n' roll „nyomás” lemeze. Nincsenek zenészek, fúvósok,…

A Hail to the Thief-fel a Radiohead visszatért az alapokhoz, és hosszú idő után egy olyan albumot tett le az asztalra, amely nem tele van zenei kísérletezéssel, hanem egy inkább hétköznapi indie rock produkció.

Az „An Old Coat Won't Ever Let You Down” a rock, a blues és a helyenként még a folk ízeinek ingerlő keveréke, amellyel Rod Stewart felismerhető zenei aláírást alkotott.

Az egyes részek lehetnek kiválóak, de összeállításuk nem a legügyesebb.

Steve Hackett új mesterművel lépett ki az alagút torkából, amelynek a hosszú évek óta hű rajongók sok örömüket lelhetik, hiszen mindent kínál, amiről a múltban híressé vált, ugyanakkor néhány meglehetősen friss ötletet is hoz.

A Barbaro (ma non troppo) fantasztikus album. Az egyetlen igazi kritika, hogy nincs rajta elég új zene – mindössze 28 perc.

A „First Step” a legendás brit blues rock kvintett, a Faces debütáló albuma, amely a 60-as évek egyik legvonzóbb r & b formációja, a Small Faces hamvaiból született.

A „The Whirlwind” című albummal a nemzetközi szupercsapat – ahogy várható volt – nem emelt új mérföldkövet a progresszív rock végtelen világában, de eddigi legjobb és legérettebb lemezét tette le az asztalra.

Az „Inconstantinopolis” lázadóan elborult, kíváncsi eszű avantgárd lemez, amely az Analenát az alternatív rockszíntér különleges pontjára helyezi, ahol nehéz kifejezésbeli párhuzamot találni.

A „Right Place, Wrong Time” éppen akkor erősítette meg Otis Rusht a chicagói blues-nemzedék egyik vezető zászlóvivőjeként, amikor a műfaj feltámasztásához erre volt a legnagyobb szükség.

A Black Gives Way to Blue sötét és koszos lemez, a vele szembeállított akusztikus részek pedig emlékeztetnek rá, miért tartozott az Alice in Chains egykor korának legkiemelkedőbb zenekarai közé.

Az „Up”-pal a legendás progresszív rockos művész ismét felülmúlta önmagát, és újabb időtlen remekművet alkotott, amely mellett zenei örökségének számos követője csak tehetetlenül elpirulhat.

A From The Cradle tizenhat blues-sztenderd feldolgozásának mesterien kiegyensúlyozott kollázsa, amely a hithű blues-előadó számos arcát és megnyilvánulási formáját megmutatja.

Az Amnesiac mindenképpen újabb nagy tett a zenekar történetében.

A Verjnuarmu bizonyítja, hogy egy ritka nyelv használata önmagában még nem elég ahhoz, hogy egy zenekar frissen és egyedien szóljon.

Ha a Bon Jovi az elmúlt több mint egy évtized termékeivel még képes volt tisztességes dallamokat gyártani tizenhét évesek szülinapi bulijaihoz, a The Circle-lel ez az „adottság” végleg cserbenhagyta őket!

Ilyen elborult alter rockot már rég hallottál! A Cripple And Casino egy garázsnyomulásra esküdött csapat, sok agyalás nélkül, az első ötletre építkező dalszerzéssel. Nehéz párhuzamot találni hozzájuk.

A Stryper a „Murder By Pride” albummal is hiteles, ihletett letéteményese marad aranykora örökségének. Más album ez, nyersebb hangzással, de még mindig a csapat hűséges rajongóira szabva.

A „Regeneration” a Tide számára érett előrelépés, amely minden fontos kelléket megad a zenekarnak ahhoz, hogy komoly áttörést érjen el külföldön is. Világosan körvonalazott indie pop rock dalok kiváló produkcióval!

„Digital Ghost” a Shadow Gallery új, remek albuma, amely minőségben teljesen felzárkózik a zenekar főművéhez, a „Tyranny”-hez (1998). Kevésbé kísérletező, mint a „Legacy” (2001), és kevésbé durva, mint a „Room V.” (2005)!

A népzene szellemében a „Živa pićka” DVD-t, ennek az egykor kemény és jó zenekarnak a lemezét a legszemléletesebben egy verssor foglalja össze: „uzalud vam trud svirači” („hiába fáradoztok, zenészek!”)...

A Shoulda Been Home a régi Cray-recept szerint folytatja a karakterében igénytelen, soul felé kacsingató zenei célozgatások felszolgálását, ezzel azonban sajnos túl gyakran fordít hátat a bluesnak.

Bratko még jobb zeneszerzővé vált: semmit nem veszített, rengeteget nyert, főleg kompozíciós téren. Előre figyelmeztetek: ez az album mindenkit padlóra küld.

A Vlado Poredoš, az együttes szellemi vezére körül összegyűlt sokszínű zenészgárda a fennállásuk huszadik évfordulójára friss albummal rukkolt elő, amely azonban nem lép ki az Orlek-normákból.

A „Live At Madison Square Garden” hallgatása közben különösen izgatottan hegyezik majd a fülüket az erdőszélek és a frissen kaszált mezők lakói, hiszen az egész felvétel könnyedén bekerül a legjobb Tull-koncertdokumentumok közé.

Az Eternal Tears of Sorrow a hatodik lemezén szolid szimfonikus/melodikus death metalt kínál, de semmi olyat, amit ne hallottál volna már.

A Torture Killer egy sötét, koszos csatornába vezet le minket, ahol gonosz riffek visszhangoznak, és brutális vokálok visszhangja üldöz.

A Kurai olyan, mint egy horrorfilm valódi borzalom nélkül. Csak utalásokat hallasz arra, mi történhetne bármelyik pillanatban, de sosem jön el a nagy pillanat. Az ötlet nagyon eredeti, hiszen a hallgató folyamatosan feszülten, kötéltáncon…

A Jaded Heart eddigi legkeményebb albuma? A Jaded Heart? Még mindig 100%. Más album, élesre fent, de megőrizte azt az érzéket, amellyel a nagy dallamok bombasztikája és az agresszív rúgás között a középső sávban halad.

A „Ground Zero” lenyűgöző kiáltvány a progresszív metal aranykora mellett. Skandináv iskola a javából! Régen hallottunk olyan albumot, amely ennyire hibátlanul ötvözte a lélegzetelállítóan komplex szerkezetet és a dallamos kompaktságot.

Ami a Wingernek 2006-ban a visszatérést jelentő „IV.” albummal nem sikerült, az a „Karma” lemezzel összejön. A retro indíttatás és a modern hangzásvilág magas atmoszferikussága érett egyesülésben, kiegyensúlyozott arányban. Karmikusan…

A „Less Is More” című első akusztikus albumukkal a Marillion mindenekelőtt megerősítette, hogy továbbra is a hangzásbeli újraértelmezés fő mesterei közé tartozik. Abban, hogy a zenekar rendkívül jól szórakozott a készítése közben,…

A „Backspacer” helyenként csípősen hangos Pearl Jam-lemez. A melankólia és a nosztalgia kontrasztos bélyegei mégsem szorulnak háttérbe. Mindössze jó 36 perc rockzene, ami tömören pörög le!

A Winds of Plague a vállukra veti a bárdot, felköti a kardocskát, és kis lovacskáin útnak indul a Nagy Kőháborúba.

A „Burn” a belga gitárhős, Wim Roelants szólóalbuma. 56 percnyi kiváló gitáros rallye került rá, rendkívül jól hallgatható, sokrétű zenei anyaggal.

Egy zenész személyes hangú albuma, aki a jazz-rock fusion hangjain nőtt fel: végig laza, játékos, áramló és könnyen hallgatható. Könnyed, mégis gazdagon hangszerelt lemez organikus hangzásvilággal!

A „Dictum Factum” más album. Messze áll az „alternatív SLO-bumm” üres mondanivalójú hasmenésétől. A srácok vele sikeresen letették az alapkövet, amelyre a jövőben építhetik az ismertségüket.

A The Scourge az első demójával bizonyítja, hogy a garázs nem mentség a rossz produkcióra, és hogy tele vannak friss ötletekkel egy derék adag death/thrash metalhoz.

A Kansas nem új anyaggal tér vissza, hanem egy meglehetősen szokványos válogatással próbál meglepni minket a legismertebb dalaiból.

A Porcupine Tree a The Incident című lemezzel „összehozott” még egy remekművet a modern progresszív rockból, amely minden egyes újrahallgatással egyre jobban a fülünkbe mászik, és újabb meglepetésekkel jutalmazza a hallgatót.

Kiadó: Roadrunner RecordsMegjelenés dátuma: 2009. június 23.Producer: Mike Portnoy & John PetrucciAz album hossza: 75.22 percMűfaj: progresszív metal Amikor az ember az új évezredben először pörget be egy új Dream…

A Black Clouds And Silver Linings kiemelkedő pillanatok nélküli album. Kontrolláltabb, mint az elődje, a Systematic Chaos. Csak egy jó lemez. Az ihlethiányt ismét szólómutatványok mögé rejtik. Fárasztó.

A „Sonic Boom”, a Kiss első albuma 11 év után, kendőzetlenül mutatja meg a dalszerzői középszerűséget, amit már az első hallgatásra fennakadás nélkül le fogsz nyelni.

A „Live At Moles Club” kultikus koncertfelvétel, amely rendkívüli történelmi jelentőséggel bír a progresszív rock óriásának számító King Crimson minden rajongója számára, hiszen ezen hallható a legendás csapat első fellépése az 1981-es…

A Kid A folytatja a Radiohead hagyományát: minden új lemezükön kipróbálnak valami újat.

A House Of Dreams a Sunstorm-debütalbum történetének folytatása. Joe Lynn Turner ugyanis ismét átfésülte a nyolcvanas évekbeli pályafutásának archívumát, Dennis Ward és társasága pedig újabb remek AOR-albumot hozott össze!

A „Celebration” a legendás rockzenekar 40. születésnapját ünnepli a lehető legszebb módon. Kultikus klasszikusok újrahasznosítva, izgalmas új köntösben, az album mégis erősebben árasztja a retró nosztalgia illatát, mint valaha.

A német Caliban a „Say Hello To Tragedy” című lemezzel is hű marad a saját nyelvéhez. Megőrzi a metalcore-prédikáció hagyományos agresszióját, a gazdagon hangszerelt dallamok pedig érdekessé és egyedivé teszik.

A Death... the Brutal Way fantasztikus „comeback” album a holland death/doom metal óriásoktól.

Az „Indelibly Stamped” a megjelenésekor szerzett szerény kereskedelmi sikere ellenére érdekes lemez, amely jól megmutatja egy fiatal zenekar alkotói keresztmetszetét, mielőtt a nagy művészi áttörés előtt még a saját hangzását kereste.

A „Tinseltown Rebellion” Frank egyik legjobb koncertdokumentuma, amely érzékletesen tükrözi azt a határtalan energiát, megszelídíthetetlen szemtelenséget és technikai tökéletességet, amellyel koncertzenekarai 1979 és 1980 között…

Az Angel's Perfect Dream, a Škofja Loka-i zenekar elsőlemeze sokrétű album, természetesen a grunge alapkereteinek szemüvegén át nézve.

A Sanctuary a Forever In Time, a Nowhere To Hide és a The Journey Goes On szintjén tartja a magasra tett lécet. Új, friss és dinamikus album, bravúros dallamokkal. A favoritokat ezúttal ti választjátok.

Napvilágot látták a slovenski heavy metal keresztapjainak számító Lene kosti első stúdiófelvételei. 21 év távlatából is büszkén dacolnak az idő vasfogával féktelen rombolóerejükkel és a sajátos karizmájukból áradó egyedi bűvölettel.

A „White Lunar” a két zenész által 2005 és 2009 között jegyzett filmzenék legfényesebb pillanatainak válogatása és gyűjteménye. Komoly zene komoly hallgatóknak.

Az első stúdióalbum 9 év várakozás után, amely a visszatérő Ted Poleynak köszönhetően az első két lemez „party time” energiáját hozza. A Danger Danger új alkotói csúcsponttal bizonyította kreatív érettségét.

A Tough megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy John Mayall a legendás The Bluesbreakers 2008-as feloszlatásával – sokak meglepetésére – nem a nyugdíjba vonulásra gondolt.

A „From The Beginning” meglehetősen kesernyés példája a modern jazz kompromisszumának: egyfelől steril, akadémikus szabályok, amelyek leginkább a jazzklasszikusok megcsontosodott felidézésében érződnek, másfelől csak elvétve felbukkanó,…

Az „Eye in the Sky” még ma is a művészrock sajátos klasszikusa, amely az örök zenei romantikusok fülében semmivel sem cseng kevésbé nosztalgikusan, mint megjelenésekor.

A „Guitar Gansgsters And Cadillac Blood” egy színvonalas Volbeat-album, de már nem olyan ütős: a produceri vezérlőpultnál több a kontroll, kevesebb viszont az agresszió és a merészség, mint amit az első két lemez kínált.

A The Chair In The Doorway oldott, erőltetettségtől mentes album, a Living Colour utánozhatatlan zenei extravaganciájával megspékelve. A Living Colour továbbra is ihletetten friss és izgalmas.

A Need To Believe újabb bizonyíték arra, hogy a svájci hard rock első hegedűse remek formában van: a Domino Effect megjelenése után alig telt el idő, a zenekarnak mégis sikerült összehoznia egy újabb, kiváló stúdióalbumot!

A Truelove's Gutter hű marad Hawley jellegzetes folkjához, vagyis a melankolikus tájakban való csendes elmerüléshez, amely azonban még soha nem ijesztgetett ekkora adag sötét töltettel.

James Christian a társaságával azokon a vizeken marad, amelyeket a legjobban ismer és ural. A „Cartesian Dreams” új, mindenben kiváló album, olyan, amilyet mai formájában csak a House Of Lords tud letenni az asztalra.

Az Unstoppable az amerikai country rock ikonok, a Rascal Flatts hatodik stúdióalbuma, amely a kereskedelmi sikerek terén semmit sem lassult. De hogy mennyi szerzői éleslátást kínál, az már egy másik fejezet.

Két korábbi (és később visszatért) Saga-tag rövid életű formációjának egyetlen terméke remek melodikus rock lemez fantasztikus produkcióval, amely mellett egyetlen monumentális himnuszokat és függőséget okozó dallamokat kedvelő rajongó sem…

A „To Our Children's Children's Children” azon kulcsfontosságú albumok közé tartozik, amelyek kifaragták a szimfonikus progresszív rockot, és jelentősen hatottak a hetvenes évek kísérleti és populáris zenei színterének fejlődésére.

A „Kicking Against The Pricks” feldolgozásainak hatására a „Your Funeral... My Trial” kijelölte azt a zenei irányt, amelyhez Cave később is hű maradt.

A See The Light-tal Jeff Healey bátran beállt a blues rock új nemzedékének zászlóvivői mellé, akik már a 80-as évek elején sikerrel újraélesztették ezt a műfaji párosítást.

A „The Chicago Transit Authority” azon „örök” albumok egyike, amelyet mindenkinek meg kellene hallgatnia legalább egyszer az életében, mielőtt végleg lehunyja a szemét.

Az Iwrestledabearonce, ez a kissé kattant kísérleti core banda az It's All Happening című bemutatkozó lemezével azt üzeni, hogy az összeegyeztethetetlen összeházasítása izgalmas dolog. Határozott karakterű album, de nem mindenki füleinek…

Rengeteg megfoghatatlanság és önparódia jellemzi a Jetet, miközben végigmegyünk az új album számain. A She's A Genious slágert leszámítva ezúttal igazi művészet megtalálni a zenekar zenei találékonyságának nyomait.

A „16.6.” a Primal Fear pályafutásának legszínesebb és legváltozatosabb albuma. A srácoknak kiválóan sikerült összeegyeztetniük hagyományos megközelítésüket az új gitáros, Magnus Karlsson ötleteivel, és egy nagyon érett lemezt hoztak össze.

A „Dominator” Udo Dirkschneider és bandája egy újabb ihletettebb pillanata, amelynek a tradicionális metal mesterségének csiszolásában a régi iskola hívei közül aligha fog bárki is ellenállni.