Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1982
Játékidő: 34:18
Pontszám: 5/5
A legendás amerikai zeneszerző, Frank Zappa egy személyben volt őrült zenei tudós és javíthatatlan társadalmi szatirikus, aki az elérhető legújabb hangtechnika szüntelen kísérletezésén és kipróbálásán keresztül fáradhatatlanul kutatta és fedezte fel az új szerzői fogásokat, amelyekkel közvetve tükröt tartott az amerikai társadalmi berendezkedés elé. Amikor kigúnyolta az „Isten akaratából kiválasztott” ország tévhiteit és lakóinak szociológiai mintázatait, nem válogatott az eszközökben, így a nyolcvanas évek elejére befolyásos ellenségek egész sorát szerezte, az amerikai kongresszusban is, ahol bármi áron meg akarták akadályozni zenei üzeneteinek terjedését.
Azon lemezei közé, amelyek a legjobban felbőszítették az amerikai lelkek önjelölt gondozóit, tartozik a „Ship Arriving Too Late to Save a Drowning Witch” is, amely afféle logikus folytatása volt a fenomenális elődnek, a „You Are What You Is”-nek (1981), bár az utóbbival ellentétben nem volt mögötte semmilyen társadalomkritikai koncepció. Az album tele van szórva szellemes szatírákkal bizonyos, a nyolcvanas évek elejére jellemző amerikai társadalmi trendek rovására. Ezek közül a legbutábbak sajnos minden ízléstelen pompájukkal és kitschükkel együtt ma is uralkodnak, és sajnos időközben átterjedtek a „nagy tócsa” európai oldalára is.
Stílusát tekintve ezt a Frank-féle stúdióereklyét egy komplex egyvelegnek lehetne nevezni a progresszív rock, az art rock, a kemény rock, az avantgárd és a jazz fusion között, vagyis azokban a műfajokban, amelyekkel Frank pályája során a legszívesebben kísérletezett. Néhány szerzemény egy átlagos zappai avantgárd mércével mérve érezhetően kommersz töltetű, ami azt jelenti, hogy az album, főleg az első fele, viszonylag „könnyű falat”, a kevésbé igényes hallgatóknak is, nevezzük így. Franknek a felvételek alatt nagy támaszt jelentettek a kivételes hangszeresek, élükön a fiatal gitárvarázslóval, Steve Vaijal, aki éppen ekkoriban kezdett egyre nagyobb szerepet kapni a szólók mennyiségében is, miközben a hosszú ideje a zenekarban játszó billentyűs, Tommy Mars (valódi nevén Tommy Mariano) egy egész kisebb zenekart testesített meg. Nem szabad megfeledkezni a kiváló dobos, Chad Wackerman hozzájárulásáról sem, aki nagyon sikeresen vitte tovább nagyszerű elődei, élükön Terry Bozzióval és Vinnie Colaiutával hagyatékát.
Az album első fele három szerzeményből áll, amelyek Frank pályájának legrádióbarátabb alkotásai közé tartoznak, és jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a lemez a mester rajongói körében 1982 egyik központi stúdióremekművévé (és a kongresszusi képviselők számára az egyik legnagyobb provokációvá) vált. Az energikus, mégis csodásan szórakoztató és szokatlanul dallamos „No, Not Now” éppen megfelelő nyitány: Frank énekel, a falsettóban gügyögő kísérővokálok pedig bőséges adag humorról gondoskodnak. A mozgalmas ritmusszakaszok a megvastagított basszusvonal segítségével folyton kacérkodnak a kemény rockos gitárfrázisokkal. A szöveg maga egy újabb példány a csípős vécéhumorból, amely az amerikai Közép-Nyugat kispolgári viszonyait célozza (Utah és környéke).
Az album leghírhedtebb szerzeménye vitathatatlanul a kultikus „Valley Girl”, amelyben Franknek a beszélt betétekkel idősebb lánya, Moon Unit segített. Frank az ötletet erre az örökzöldre akkor kapta, amikor egy nap meghallotta, ahogy a lánya az osztálytársait csúfolja a „kaliforniai” szlengjük utánzásával. Ez a sajátos szleng már akkor is a elkényeztetett, buta és felszínes kamaszlányokat jelölte, akik az (nem feltétlenül vonzó) angolszász lányok sztereotípiáját testesítették meg: nyíltan materialista beállítottsággal és rosszul leplezett, gyakran szokatlan szexuális igényekkel. Franknek a lánya utánzása annyira mókásnak tűnt, hogy beinvitálta a stúdióba, ahol a tipikus „valley girl” frázisok beszélt előadásával együtt felvették Frank pályájának egyik legjobb szatíráját. A számot kislemezen is kiadták, és mindenki meglepetésére az amerikai slágerlistán is előkelő helyet ért el.
Frank egész pályáján először és utoljára fordult elő, hogy egyik száma bekerült a 40 legnépszerűbb rádiós sláger közé, ami kereskedelmi szempontból pályája legnagyobb sikere volt. Némi iróniával, hogy ennek a klasszikusnak a váratlan népszerűsége az Egyesült Államokban még tovább szélesítette ennek az idegesítő szlengnek a használatát a lányok körében, és a következmények sajnos (nálunk is) ma is látszanak, vagyis a végeredmény pont az ellenkezője volt a kívántnak, hiszen Frank az üzenettel elsősorban a tipikus amerikai lány egészségtelen és elkommerszesedett képére akart rámutatni. Az amerikaiak többsége, akinek addig fogalma sem volt a zenéjéről, a „Valley Girl” miatt azt hitte, hogy Zappa kizárólag novelty-számok szerzője. Franket ez annyira felbosszantotta, hogy a számot soha nem játszotta élőben. Manapság egyébként a „valley girl” kifejezést gyakran tévesen összekeverik a „bimbo” megjelöléssel, amellyel általában a sztereotip módon buta, mellbőséges, rózsaszín ruhás, pórázon vezetett pudlis szőkéket illetik.
A drámai-burleszk „I Come From Nowhere” valóságos rébusz kemény rockos gitárfigurákból, zörgő basszusvonalakra építve, Frank fintorgó, szándékosan idegesítő vokáljának kíséretében. A második részben lehetőség nyílik egy egész gallonnyi gitárszóló összeolvadására a Zappa–Vai tengelyen, amit hallgatva a gitáristennek rajongói megnyalják mind a tíz ujjukat. A „Drowning Witch” Frank pályájának egyik legkomplexebb szerzeménye, vagyis az egyes motívumok és ritmusok folyton váltogatják egymást. A burleszk szakaszból, amely Frank elbeszélésével a fuldokló boszorkány történetéről már-már a humoros karaoke határát súrolja, határozott fusion vizekre evez egy egész csomó bizarr ütőhangszerrel, majd egy kiszámíthatatlan gitárszólók egész plejádja következik, amelyek egészen a szerzemény végéig uralkodnak.
Az album végén két rövidebb, egymásba olvadó szám áll. Az első az instrumentális „Envelopes”, amelyben Frank hátborzongató gitáreffektekkel dolgozik. Nyerítő hangok, vokóderen átvezetett nevetés és szétszórt ütőhangszerek segítségével valóságos pszichedelikus horror hangulatot teremt. A záró burleszk, a „Teen-Age Prostitute” fenomenális egyveleg kemény rockból, kabaréból és fekete komédiából, ahol különösen elkápráztat Lisa Popeil operett-ízű éneke, miközben groove-os basszusvonalak, falsettó vokális vonalak és ütős gitárfrázisok kísérik, amelyektől a nyolcvanas évek egyetlen rendes kemény rockbandája sem szégyenkezne.
A „Ship Arriving Too Late to Save a Drowning Witch” újabb Zappa-klasszikus, pontosabban újabb darab a zseni remekműveinek sorában, és mint ilyen, már réges-rég kötelező bútordarabbá vált minden zenei gourmand otthonában. Az album első fele, élén a „Valley Girl” slágerrel, és a kissé kísérletezőbb második rész közötti egyensúly éppen jó, így egyik véglet sem kerekedik felül, és az album hibáinak keresése olyan, mint tűt keresni a szénakazalban. Frank hagyományosan perfekcionista produkciója, amely legalább tíz évvel megelőzte korát, még tovább erősíti, hogy valóságos csemegéről van szó a hiteles Zappa-humor, a királyi gitárszólók, a szüntelen hangkísérletezés és a érzéki, de üres „kaliforniai” lányok minden rajongója számára.
Felállás
Frank Zappa – gitár, ének
Steve Vai – gitár
Ray White – ritmusgitár, ének
Tommy Mars – billentyűs hangszerek
Bobby Martin – billentyűs hangszerek, szaxofon, ének
Ed Mann – ütőhangszerek
Scott Thunes – basszusgitár a „Drowning Witch”, az „Envelopes”, a „Teen-age Prostitute” és a „Valley Girl” számokban
Arthur Barrow – basszusgitár a „No Not Now” és az „I Come From Nowhere” első részében
Patrick O’Hearn – basszusgitár az „I Come From Nowhere” második részében
Chad Wackerman – dob
Roy Estrada – ének
Ike Willis – ének
Bob Harris – ének
Lisa Popeil – ének a „Teen-Age Prostitute” számban
Moon Unit Zappa – ének a „Valley Girl” számban
Produkció
Frank Zappa
Számlista
1. No Not Now
2. Valley Girl
3. I Come from Nowhere
4. Drowning Witch
5. Envelopes
6. Teen-Age Prostitute
