Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gong
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1978
Játékidő: 37:17
Értékelés: 5/5
Az „Expresso II” stílusában a hibátlan elődjének, a „Gazeuse!”-nek a folytatása volt, amit már a címe is szépen jelez (a „Gazeuse!” Észak-Amerikában ugyanis „Expresso” címmel jelent meg). A Gong ezen a lemezen ismét megmutatta a jazz és a progresszív rock harmonikus fúziójához vezető sajátos, dallamos megközelítését, amely a változatos ütőhangszerek erős támaszán nyugszik. A Gong jazz-rock fúziós változatának a legendás, sajnos már elhunyt francia dobos, Pierre Moerlen volt a vezetője. Közös múltja volt ugyan az eredeti, pszichedelikus space rockot játszó Gonggal, amelyet minden hájjal megkent intergalaktikus guru, Daevid Allen vezetett, de a „Shamal” (1975) óta teljesen más zenei víziót követett. Igazán akkor bontakozott ki, amikor a kultikus gitáros, Steve Hillage távozott, és megérkezett a nála semmivel sem kevésbé nagyszerű utódja, Allan Holdsworth (ex-Nuclues, Tempest, Soft Machine, UK).
Az „Expresso II” volt a Moerlen-féle Gong utolsó lemeze, mielőtt átnevezték magukat Pierre Moerlen’s Gongra, hogy elkerüljék az esetleges összetévesztést Allenék Gongjával (akik közben lassan kezdtek újra felocsúdni a poszt-pszichedelikus traumából). Az olyan zenekaroknak köszönhetően, mint a Weather Report, a Brecker Brothers, a Brand X, a Colosseum II, végül pedig a jazz-pop-rock bajnok Steely Dan, a jazz-rock fúzió a hetvenes évek végén népszerűsége csúcsán állt. Ezért épp jókor jött, hogy Moerlenék a dallamos, ritmikailag viszont rendkívül összetett fúziójuk saját változatával ezzel a lemezzel valamivel szélesebb közönséget is meggyőzzenek. Ennek érdekében Pierre, az öccse, Benoit és Pierre egykori szerelme, Mireille Bauer – akik együtt szokatlanul temperamentumos és sokszínű ritmusszekciót alkottak, ahol a dobok mellett rendszerint az összes közkedvelt ütős eszköz megjelent – összefogtak olyan zenészekkel, mint a már említett Holdsworth (ő játszotta a gitárszólók többségét), a legendás hegedűs, Darryl Way (Curved Air, Darryl Way’s Wolf), valamint Mick Taylor, a John Mayall’s Bluesbreakers és a Rolling Stones egykori gitárosa, aki a nyitódal, a „Heavy Tune” riffjeit szállította. Ez valószínűleg a lemez legismertebb száma is.
A nyitótétel igen energikus indítást ad, és rögtön a Moerlen-féle Gong legjobb erényeivel szolgál. Hansford Rowe groove-os basszusmenetét átjárják Taylor kemény rockos riffjei, Holdsworth pedig közben legmerészebb szólóival lép elő. A színpompás ütős szekció főleg a vibrafonon keresztül tartja fenn a megfelelő mértékű dallamosságot és kifinomultságot, ezzel fűzi össze a jazz-fúziós gitármester lélegzetelállító szólóit. Allan egyike azoknak a ritka, sokoldalú gitárosoknak, akik minden alkalommal tele voltak friss ötletekkel, és mintha mi sem lenne természetesebb, úgy rázták ki a kisujjukból az újszerű gitártémákat. Taylor felborzolt riffelése a kompozíció hangulatát szinte a kemény rock vizeire viszi, így ebben az esetben már akár a jazz, az etno és a heavy metal rendkívül szaftos fúziójáról is beszélhetnénk. Erre a örökzöld mestermunkára több mint harminc év után a „Grand Theft Auto IV” népszerű videójáték „Fusion FM radio” funkciója is szépen ráirányította a nagyon is kellő figyelmet.
A „Golden Dilemma” újabb rendkívül összetett, ám kiváló szerzemény, elképesztően gyors tempóban, helyenként már-már szuperszonikus dobátvezetésekkel. Mindez egy másik zenekar kezében könnyen disszonáns káoszba fulladhatott volna, Moerlen és társai viszont a számos váratlan szólóbetét ellenére is végig megőrzik a hipnotikus dallamosságot és a kellemes hangulatot. Holdsworth helyett ezúttal az amerikai gitáros, Bon Lozaga játszik (később a Gongzillában is edződött), és több mint dicséretes szólókkal győz meg. A „Sleepy”-n is a főattrakció Allan nyitó gitárszólója, Darryl Way pedig hatalmas hegedűfutamaival szinte neoklasszicista vizekre viszi a számot. További látványosságot ad Rowe rövid szólóbetétje, a már-már pimaszul groove-os basszusmenetekkel, amelyek egy ingerült madár rikoltására emlékeztetnek. A többrétegű ütős alap, főleg Mireille marimba- és vibrafonjátéka, ismét szépen fenntartja a kifinomult hangulatot. A „Soli” első osztályú romantikus hangulatot teremt, amellyel a zenekar a hallgatót gondolatban könnyedén elviszi az afrikai szavannák felé, az aranyvörös reggeli hajnalba. Ebben a legnagyobb szerepe a glockenspiel ravasz használatának van, amely mintha mi sem lenne könnyebb, úgy fűzi össze Holdsworth újszerű gitárfrázisait és szólóit.
A címe ellenére a „Boring” minden, csak nem unalmas szám. Az ütősök ezúttal keleties, orientális báj megteremtéséről gondoskodnak, amelyet időnként elegánsan szakítanak meg Way neoklasszicista hegedűfutamai, amelyek természetesen az európai zenei örökségből erednek. Ez a elsőrangú „két világ” fúzió felejthetetlen hangulatot teremt, miközben végig érezni a ritmusszekció, a basszusgitáros és a hegedűs közötti kivételes kémiát, akik versengenek is egymással, ki rukkol elő szellemesebb szólóval. A záró mestermű, a „Three Blind Mice” temperamentumos táncot lejt a glockenspiel, a xilofon, a csőharangok, a timpani és a vibrafon közreműködésével, miközben Holdsworth megteremti a maga sajátos gitáros „varázslatát”. A szám hangulata illik a címhez: kissé komikus, és valóban a három vak egér szaladgálására, nekirohanására és botladozására emlékeztet. Ez azonban korántsem jelent ritmikai káoszt, hiszen a Pierre vezette ritmusszekció ezúttal is kiválóan teljesíti a feladatát, mint egy igazi ütős zenekar.
Az „Expresso II” a Moerlen-féle Gong újabb jazz-rock fúziós csemegéje, amelyet ma is élvezhet mindenki, aki szereti az újszerű és szellemes megoldásokat a jazz és a progresszív rock ötvözésében. A lemez pozitívan lep meg néhány váratlanul rockos pillanattal, ami viszont nem is akkora meglepetés, hiszen Holdsworth, bár a jazz mindig is az első szerelme volt, stílusban mindig nyitott gitáros volt. Pierre mindig tudta, hogyan csalogassa maga mellé a megfelelő, rendszerint már befutott, magas profilú zenészeket, akikkel többnyire egész pályafutása során együtt dolgozott, és ez általában busásan megtérült neki. Ennek ellenére sajnos túl gyakran megfeledkeznek a Gong általa vezetett változatának eredményeiről, amikor minden idők legjobb jazz-rock fúziós zenekarait emlegetik.
Felállás
Pierre Moerlen – dobok, glockenspiel, xilofon, csőharangok, timpani, vibrafon
Hansford Rowe – basszusgitár, ritmusgitár (2)
Mireille Bauer – marimba, vibrafon
Benoît Moerlen – glockenspiel, vibrációk, xilofon, csőharangok, claves
François Causse – kongák
VENDÉGZENÉSZEK:
Allan Holdsworth – gitár (1,3,4,6)
Mick Taylor – gitár (1)
Darryl Way – hegedű (3,5)
Bon Lozaga – gitár (2,3)
Producer
Pierre Moerlen
Számlista
1. Heavy Tune
2. Golden Dilemma
3. Sleepy
4. Soli
5. Boring
6. Three Blind Mice
