Lemezkritikák

A zenekar, amely 2009 elején hivatalosan bejelentette a visszavonulását, ezzel a kiadvánnyal több mint méltó módon búcsúzik a rajongóitól. A cucc annyira jó, hogy akár egy új stúdióalbumnak is beillene.

A „Till We Have Faces” teljesen ihletetlen album, és Hackett egyik leggyengébb munkája, amelyről a mester szerencsére a lehető leggyorsabban megfeledkezett.

A „Fireangel” albummal a Mystic Prophecy nemcsak sikeresen átvészelte a nagy felállásváltást, hanem megőrizte és tovább is fejlesztette a hagyományos heavy metal mesterségének minden védjegyét, mindenféle szépítgetés nélkül

Merész euro-orosz metalcore-kísérlet, amely kompromisszumot nem ismerő dühével és nehezen elviselhető zajával a Carnal Forge, a Darkane vagy a Mnemic által kijelölt irányokat követi. Ezúttal viccet félre téve!

Amikor a bányában dolgozó törpék, akik szeretik a hagyományos heavy metalt, dühösek lesznek és „black metalt” akarnak játszani, abból Wolfchant lesz. Nem különleges, de szolid, és az előző lemezhez képest új szintre lép.

Bár ismét a bevált recepthez nyúltak, a „Frequency” újabb remek album, amelyen az IQ régi hívei rengeteg örömforrást találnak majd.

A „Contact” egy dupla koncertfelvétel, amely a müncheni búcsú- és jubileumi koncert teljes anyagát tartalmazza, amelyről a régi rajongók többsége egyetért abban, hogy a zenekar története egyik legjobb fellépése volt.

Az album kétségkívül megéri a pénzét már a Rïah Sahïltaahk miatt is, de a gyengébb második fele azt jelenti, hogy legalábbis szerintem ez a Magma legrosszabb stúdióalbuma.

A „Hope”-pal a legendás kanadaiak elérték művészi csúcspontjukat, és a hatalmas zenekari hangszerelésekkel minden korábbinál közelebb kerültek a hetvenes évek szimfonikus prog rockjának magas mércéjéhez.

Ezúttal valóban érett albumot kapunk, amely leginkább az indie pop/rock rajongóinak fog tetszeni, a Radiohead-féle post rock és az elektronika árnyalataival.

A kaliforniai énekes-veterán még mindig rúgja a port.

A Deluge Grander remek albumot tett le az asztalra, amely a szimfonikus progresszív rock rajongóinak éppúgy tetszeni fog, mint azoknak, akik a kalandosabb vállalkozásokat szeretik jobban.

Az „Animals” újabb királyi ékkő a progresszív rock bajnokainak kincstárában, amely még ma is csorbítatlan fénnyel ragyog. Ez az a lemez, amely mellett senki sem maradhat hideg, aki megtanult a saját fejével gondolkodni.

Ez az album kivételes. Szinte a színvonalas zene minden árnyalatát felvonultatja. Hallhatunk rajta szellemes részeket, sötét pillanatokat, olyan momentumokat, amikor feláll a szőr a hátadon, érzelmi fordulatokat és még sok mást.

Folk gótikus metal album, amely a duda harmóniáit állítja előtérbe, német nyelven szólal meg, sötét hangszínű énekkel és minimalista, jellegtelen riffekkel, de kiszámítható és tele van önismétléssel.

A Jade Warrior hosszú távollét után a „Now” albummal az egyik leggyőzedelmesebb visszatérést produkálta a színtéren, és friss, sokszínű lemezt készített, amelyen a retró produkció mellett a zenei gyökereihez is visszanyúlt.

A Corkscrew harmadszorra végre összehozta a bemutatkozó lemezt!

A Let Love Rule Lenny Kravitz debütáló albuma, amely stílusában és tartalmában is messzire elkerüli a korabeli trendek kiszámíthatóságát.

Az album, amelynek az újjáalakult zenekar új feltámadását kellett volna hoznia, nem mozdította ki a Földet a tengelyéből. Az Agathodaimon dark és gothic elemekre épít, az igazi black metal elemek pedig egyre inkább elvesznek.

A „Gazeuse!” a sokféle ütőhangszerre épülő jazz fusion remeklése, tele dallamossággal és ambientes melegséggel, olyannal, amilyet Moerlen zenekara a legjobb korszakában képes volt megidézni.

Kiadó: Rhino RecordsMegjelenés dátuma: 2009. 03. 31.Producer: Jason SlaterJátékidő: 60.36 percMűfaj: Art Metal Queensryche! Az a zenekar, amely örökre kitörölhetetlen nyomot hagyott a rock/metal térképén, a „Promised Land” (1994)…

A Supertramp az emlékezetes bemutatkozó lemezén nagy melankolikusként mutatkozott be, akik már pályájuk legelején a progresszív rock saját, messziről felismerhető formája felé keresték az utat.

Az „American Soldier” erős refrénekkel és sötét hangulattal érkezik, a zenekar fejlődésének újabb lépése, méghozzá a helyes irányba. Ezzel a lemezzel tért vissza végre igazán a Queensryche, és emiatt már 10 évvel korábban meg kellett volna…

A „Wicked Maiden” azt bizonyítja, hogy Rob Rockkal az oldalán, újra hajópalubán a legjobb a Impellitteri–Rock páros. Nagyon színvonalas új lemez, de Impellitteri mindezt már megmutatta egyszer.

A holland szimfonikus gothic metal csapat, a Delain második stúdióalbuma kiváló folytatása a Lucidity (2006) című bemutatkozónak. Melodikus és hangzásbeli tökéletességével földbe döngöl. Egy műfaj, amely még korántsem mondta ki az utolsó…

Miután otthagyta a Yardbirdsöt, ahol Clapton távozása után bő másfél év alatt világhírű gitárhőssé vált, Jeff Beck 1968-ban a szólóutat választotta.

A „Moment Of Truth” albummal az ELO Part II különös meglepetést okozott: nemcsak hogy túltett az több mint szolid bemutatkozó lemezén, de Bevan csapata nagy ívű dobással a klasszikus ELO-hang felé lendült.

Elsőrangú fúziós jazzt hallhatunk rengeteg improvizatív elemmel, főleg mivel élő felvételről van szó. A lemez megmutatja a zenekar kivételes képességeit, improvizációban és kompozícióban egyaránt.

A BBC Sessions fontos album Rory Gallagher történetében, főleg azért, mert színesen mutatja be a legendás gitáros mondanivalójának sokszínűségét.

A „Nightcap” korábban soha ki nem adott gyöngyszemek, később standarddé érett dalok kezdetleges változatai, de három évtizednyi stúdiós holmi gyűjteménye is, amely elsősorban történeti szempontból érdekes.

A „Friendliness” oldott, bohókás hangulatával, a hamisítatlan régi angol népi iskola és a hírhedt liverpooli kvartett öröksége jegyében egyenesen behív a pazar pásztoridill kellős közepére.

A Two Steps From The Blues a modern blues egyik gyöngyszeme, elképesztő dokumentuma a vokális blues egyik legkiválóbb előadója erejének, sokszínűségének, robusztus tartásának és egyben érzékenységének.

A progresszív folk rock legendás trubadúrja a „Divinities” című albummal remek instrumentális lemezt alkotott, amelyen elbűvölő pásztori dallamokon és zenekari hangszerelésen keresztül olvasztotta egységes egésszé a különböző etno…

A V2 olyan album, amire a mostari srácok büszkék lehetnek. Ritkán hallani olyan lemezt, amely ilyen könnyedén mossa el a műfaji határokat, és közben ennyire könnyedén és természetesen szól.

A Never a Dull Moment a soul, a blues és az r&b hatásos keverésével, durvára csiszolt rockos elemekkel nem hoz érdemi eltérést Stewart bejáratott fogásaitól.

Alex nagyon elégedett lehet az „AphasiA”-val, hiszen neves nemzetközi vendégek segítségével sikerült meggyőző keveréket létrehoznia a minőségi dallamos hard rockból, amelyben végig ott sugárzik a példaképei többségének hatása.

A finn power metal csapat második albuma: remek érzék a magasztos drámai hangulat megteremtéséhez, bombasztikus, himnuszszerű refrének, és időnként progresszív metal irányba tett kitérők. A generikus séma ellenére.

A Pride Tiger az egyszerű képletre épít, a generikus rock & roll egyenletes ritmusú gépezetének zörgetésére, a The Lucky Ones pedig megmutatja, hogy a bajuk a Thin Lizzy-ikonográfia megszállott tiszteletében keresendő.

A Klaatu a „3:47 EST”-tel egy nagyon jó debütalbumot készített, tulajdonképpen az egyik legjobb két lemezét, amelyen leginkább az éteri zenekari hangszerelések, a gyönyörű pasztorális dallamok és a beatlesesen csengő vokálok nyűgöznek le.

Szerintem az Electrix zenéjét egészében kell nézni. Egyedül a végeredmény számít, az pedig megmutatja, hogy a srácok kompakt, hallgatható és optimista dallamokkal teli zenét csináltak.

A ljubljanai black metal formáció, a Naberius debütáló albumával megszületik a fekete kultusz.

A „Sheik Yerbouti” minden tekintetben egy újabb időtlen mestermű Frank egyedi zeneszerzői zsenijétől, amely a komikus progresszív rock egyedi variációinak prizmáján át világszerte kultikus méreteket ölt.

A Behind The Suntal Eric Clapton lezárta személyes átalakulását: a magányos blues-rock lovasból békülékenyebb kormányossá vált, aki szériagyártásban ontja a popra mázolt slágereket.

A „Sounds Of The Universe” a további érlelődés, a teljes kijózanodás és a kifejezésbeli nagyság albuma: más, mint az összes korábbi Depeche Mode-lemez, nem feltétlenül a slágert hajszolja, és újabb művészi lépést tesz felfelé.

A „Vrooom Vrooom” kötelező darab mindenkinek, aki szeretné hallani a King Crimson kétfejű ritmikai szörnyetegének, a „dupla triónak” végtelen és teljesen kiszámíthatatlan hangzásvilágát.

Mit kapsz, ha a metalba olyan punkos akcentusú vokált teszel, aminek szinte kötelezően idegesítőnek vagy irritálónak kell hatnia? „Hamis” metalt. Kétélű kard, ami vagy a siker, vagy a nevetség csúcsára visz. Óvatosan vele.

Az Alpenglühen valóban a debütálásuk, és a későbbi albumokkal egyre jobbak lettek, de ez a lemez határozta meg a Spaltklang hangzásának és zenéjének lényegét.

A Stackridge debütalbuma igazi csemege mindenkinek, aki szereti a progresszív folk rockot és a sajátos brit humort. Ez az album csak úgy hemzseg a remek ötletektől, így minden újabb hallgatásnál felfedezhetsz rajta valami újat.

Az Obduction debütáló albuma, a Fingerprint erős zenei alkotás, amely az album mind a 45 percében egy pillanatra sem ereszt.

A Silentium újabb bevált szimfonikus gótikus power metal sagája, ezúttal a férfi vokál további visszaszorításával a női hang javára, és egy árnyalatnyival modernebb hangzású produkcióval. Az érettség kiáltványa.

A remek bemutatkozó lemezhez képest az „Alpha” kisebb csalódásnak mondható, mert érződik rajta, hogy az Asia nem a teljes erejével állt neki.

A „Where Have I Known You Before” a jazz rock fusion egyik örökzöld klasszikusa, amely a közönségnek először mutatta meg a fiatal Al Di Meola kivételes gitártehetségét.

A „Shamal” fenséges nyitánya volt a többé-kevésbé remek jazz rock fusion albumok sorának, amelyeket a Gong a dobos-eminencia, Pierre Moerlen ambiciózus vezetésével szinte futószalagon gyártott.

A Jade Warrior a „Released” albummal jelentős előrelépést tett az azonos című bemutatkozóhoz képest, és megalkotta egyik legjobb lemezét, amely a mai napig lenyűgöz stílusbeli sokszínűségével

A Masterstroke a sötét oldalt képviseli. Időnként thrashes lendülettel húzzák meg a riffeket, de közben végig megtartanak egy kicsit lágyabb, melodikus „old school” vonalat, amely a power metal berkein belül tartja őket. Divatosan sötét…

Ha a csinos kis tested nem sóvárog szüntelenül a kvázi-punkos zaj fogyasztása után, akkor a Sick-et a legkisebb lelki-testi megrázkódtatás nélkül elengedheted a füled mellett.

Az „In Search of the Lost Chord” néhány motívumának korhoz kötöttsége és a szövegek meglehetősen naiv tartalma ellenére a pszichedelikus rock klasszikusa, és a progresszív rock fejlődése szempontjából is fontos album.

A „The Secret Language of Birds” egy újabb nagyon jó lemez a progresszív rock ikonjától, amelyet akár az instrumentális előd, a „Divinities” továbbfejlesztésének is lehet tekinteni.

Az egyszerű kompozíciók, a kidolgozott technikás játék és a finom szövegek kombinációja rendkívül hatásos, és a Heartlandet az AOR műfaj legnagyobb mesterei közé emeli.

Az „Audio-Visions” ma is elég vegyes érzéseket kelt, mert rengeteg kihasználatlan potenciál rejlik benne a meggyőzőbb prog rockos húzásokhoz, ezért könnyedén a klasszikus Kansas-felállás leggyengébb lemezének mondható.

A nagyjából három éves fennállása alatt egyetlen demót megjelentető angol black metal triónak végre sikerült felvennie az első stúdióalbumát is, Nihil Sine Diabolvs címmel. A blaszfém lemezen kilenc stúdiófelvételt találunk, amelyek a…

Egy igen érdekes kiadványról van szó a norvég black metal Beastcrafttól: lényegében három korai demofelvétel újrakiadása, amelyek 2004 és 2005 között születtek.

A Brez dlake na jeziku Adi Smolar legújabb fegyvere a sovány kis kezében, amellyel folytatja reménytelen harcát az őrület járványa ellen, amely időtlen idők óta tarol az Alpok napos oldalán.

Egyedi megközelítés, amelyet art punknak nevezhetünk. A Bernays Propaganda igazi zenei különc, amely sokat köszönhet a nyolcvanas évek végi post punk-robbanásnak, no meg a pár évvel korábbi new wave-nek.

George Lynch már réges-rég rájött, hogy nem ő a leggyorsabb ujjú gitáros a nap alatt, és egyre nehezebben veszi fel a versenyt a világ Jeff Loomisaival és Rusty Colleyjaival.

Még csiszoltabb szerzői munka az egyes AOR/melodic rock gyújtózsinórokban, változatosabb főmelódiák a dalokban és összességében egyenletesebb anyag, mint a „False Metal” debütalbumon.

Az „ELO Part Two” annak ellenére meglepően jól sikerült lemez, hogy hiányzik belőle az ELO kulcsembere: sikeresen házasítja össze a hetvenes évek klasszikus ELO-hagyományának egyes elemeit a nyolcvanas évek dallamos rockjával.

Az Everyday Demons-szal The Answer egész tisztességesen zár: felemelkedik a modern rockiskola egyik fő rohamcsapatává, tekintetét helyenként messze a zenei múltba szegezve.

Rutherford a „Smallcreep's Day” lemezzel remek koncepcióalbumot hozott össze a progresszív és a melodikus rock határán, amely a mai napig lenyűgöz a sok monumentális himnuszával és jól követhető, szépen ívelő koncepciójával.

Azt mondják, harmadszorra összejön! A „3” Geoff Downes és John Wetton Icon-projektjének harmadik lemeze, amelyen a két zenész rangja végre a megfelelő fényben mutatkozik meg.

Az első Saga-album Rob Morattival a mikrofon mögött egészében véve remekül hangolja össze a zenekar egyedi hangzásvilágát néhány modernebb fogással. Ideális nyitánya egy új korszaknak.

A jövőben jót tenne, ha az egész kvartett jobban odafigyelne a dalszerzésre, és nem csak Karlssonra hárulna az összes munka, mert az album a rutinba fulladva túl kiszámítható és stílusában túl kipróbált.

Kiadó: Frontiers Music Srl. Megjelenés éve: 2008 Produkció: Tony Harnell & Magnus Karlsson Album hossza: 52.43 perc Stílus: AOR / Melodic Rock A Starbreaker olyan banda, amely a 2005-ös, azonos című bemutatkozó lemezével kellemesen…

A „Remember the Future” című albummal a Nektar megalkotta központi remekművét, és a zeneszerzői érettség új szintjére jutott. Ez a lemez a hetvenes évek progresszív rockjának egyik legjobb teljesítménye.

A szupergroup első DVD/CD-je, amely afféle átmenetet kínál a Dream Theater és a Symphony X között, vámpírosan vicsorgó metalfogsorral, a hagyományos ProgPower VIII. fesztiválon adott fellépésüket dokumentálja!

Gyönyörű dokumentum arról, hogyan zárult le annak a felállásnak a fejlődési íve, amely a Pain Of Salvation nevét korunk egyik legjelentősebb progresszív metal/rock zenekarává tette. Az újjászületés küszöbén.

A „Two Against Nature” albummal a két vén motoros bebizonyította, hogy a legutóbbi stúdiólemezük után két évtizeddel is sikeresen dacolnak a természet szenzomotoros képességeikre gyakorolt hatásával, és friss, kihívó albumot tudnak…

Ez az album a jazz köré épül, de korántsem hétköznapi jazzről van szó. A Yolk a zenéjébe rockot, avantgárdot, szimfonikus rockot (klasszikus zenét), folkot és még egy csomó mindent kever.

A „Solar Plexus” – elődjeihez hasonlóan – újabb kiváló lemez, amelyen a Nucleus rendkívül tanulságos leckét ad az eredeti jazz-rock fusionből.

A TZGIV újabb remek albumot tett le az asztalra. Érdekes hallani néhány Zappa-vokálkompozíciót hangszeresen megszólaltatva. Ha valaki rendesen meg tudja csinálni, az Stauss és a társasága.

A One Eye To Morocco a ritka botlások ellenére is dicséretre méltó csorba, amelyben ott van Gillan zenei konyhájának minden lényeges hozzávalója, egyben bizonyíték arra, hogy az évek nem fosztották meg Iant jellegzetes báját és karizmáját.

Az „Against The Gravity” lefekteti az Elvis Jackson biztonságos szimbiózisának alapjait a világtérképen, a zenekarnak pedig független és biztos művészi fejlődést ígér a jövőre. A vártnál jóval több rockos merészséggel.

Az „A Sense Of Purpose” megerősíti, hogy az In Flames kitartóan ragaszkodik a metal divatos megszólalásához, amit a zenészek minimalista trükkökkel, könnyedén érnek el. A hangzás trendi módon még közérthetőbb és csinosabb lett.

A Jade Warrior debütalbuma hangzásbeli egységesség tekintetében számos sebből vérzik, de bárki számára remek betekintést nyújt abba, milyen kifinomultan keverték a rockot és a világzenét.

A zenekar valószínűleg alkotói csúcspontja: az album megszelídíti a vad „Pack Man”-szólózást, és nyolc kompakt, jól felépített szerzeményben csomagolja össze a szélsőséges sokkot és a szórakozást.

Nyilvánvalóan az volt a fő cél, hogy egy laza, magabiztos, egyszerű albumot írjanak, amely elsősorban a rock/metal riffek közvetlenségének hódol. Zenei forradalmat nem hoz, csak egy szép ajándék a rajongóknak.

A power metal kovácsainak hetedik stúdióalbuma ügyesen lavírozik a karrierjük első éveit idéző retró nosztalgia és az új frissesség, valamint érett hangvétel között – főleg a felállás felfrissítésének köszönhetően!

Az „If I Could Do It All Over Again...” sok szempontból a Canterbury-szcéna legendás úttörői védjegyszerű hangzásvilágának prototípusa lett. Ezt a Caravan a következő években még tovább csiszolta.

A finn „Szörnyek a szekrényben” első igazi, hivatalosan kiadott válogatáslemeze jóval többet kínál, mint a legjobbak legjava. Készülj fel a férgek táncára, a rothadó hullák lenyűgöző piaci tülekedésére!

A „Civilian” több mint méltó búcsú az eklektikus progresszív rock legendás hőseitől, akik a mai napig minden idők egyik legeredetibb és leglátnokibb rockzenekarának számítanak.

A „Rising” a korábbi lemez történetének logikus folytatása. Talán kevésbé ihletett album, de jóval fényesebb és optimistább. A „Rising” továbbviszi a Great White felismerhető hard rock hagyományát.

A The Moody Blues klasszikusa, a „Days of Future Passed” a hatvanas évek egyik monumentális albuma, amely nem hiányozhat egyetlen otthonból sem.

Az „Asia” még ma is erősen vegyes érzéseket kelt sok zenei gourmet-ban, abban viszont mindenki egyetért, hogy kivételes zenei minőségét nem lehet vitatni.

A „Contact - Live in Munich” monumentális koncertdokumentum: megörökíti Michael Sadler búcsúját a zenekarból, és Kanada egyik legjobb bandájának harmincéves fennállását is.

Az „Ummagumma” című album „elborult” pillanatainak, Frank Zappa utolérhetetlen zsenialitásának, valamint az újabb Mr. Bungle, Fantomas és The Dilinger Escape Plan-féle nyelvezetnek az avantgárd átkódolása a saját zenei érzékenységükbe.

A 7800 Fahrenheit minőségi szintjét tekintve a Bon Jovi debütálólemezének átlagos kategóriájában mozog, de ha figyelembe vesszük, hogy az elődjével ellentétben egy nagy slágertől is megfosztották, valójában még egy lépcsőfokkal lejjebb kell…

Nem tévednénk nagyot, ha azt mondanánk, hogy Noddy Holder és James Lea, a wolverhamptoni Slade két tagja a glam rock Lennonja és McCartney-ja volt.

A „The Descended” a power metal ütőerejének és az ambientes, divatosan színpadias sötétségnek érdekes keveréke, amelynek megalkotásában a skandináv zenészek igencsak otthonosan mozognak a metal műfaji skáláján.

A „Giant For a Day” korának tipikus terméke, és a legendás zenekar pályájának leggyengébb lemeze. Ettől még közel sincs híján az erényeknek, hiszen időnként feltámad rajta a régi prog rockos varázs.

A Bon Jovi az első albummal korántsem lobbantja lángra egy új zenei forradalom tüzét, sőt, korlátozott kreatív fejlődési képességeihez mérten egyelőre csak engedelmesen követi a trendeket.