Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gentle Giant
Megjelenés: 1980
Játékidő: 35:07
Értékelés: 3.5/5
A „Civilian” az eklektikus progresszív rock legendás úttörőinek búcsúlemeze volt, akik fennállásuk utolsó éveiben az amerikai piacba kapaszkodtak, mint az utolsó mentőövbe, hiszen ott mindig is nagyobb megbecsülést élveztek, mint hazájuk, Nagy-Britannia földjén. A túlélésbe vetett reményeik azonban elkerülhetetlenül szertefoszlottak: a zenekar tagjai között már nem működött a régi alkotói kémia, a hosszú évek óta hűséges rajongók pedig nem lelkesedtek túlzottan a kereskedelmibb irányért, amellyel az amerikai rádiók hullámhosszára akartak eljutni.
A „Civilian” lemezen a Gentle Giant folytatta a tömörebb, jobbára dallamos és kemény rockos dalok felé mutató hangzásbeli trendet, amelyet már a „The Missing Piece” (1977) albumon elkezdtek. Az aranykoruk innovatív, rendkívül komplex és gyakran provokatív progresszív rockos kísérletezései már csak távoli emlékek voltak. Miután a viszonylag gyenge elődjük, a „Giant For a Day” (1978) után már úgy tűnt, teljesen kifogytak az ötletekből, búcsúzóul mégis nem kis meglepetést okoztak: meglepően friss, a nyolcvanas évekre jellemző produkciójú albumot készítettek.
A kemény rockos gitárfrázisokat az örök blues-rajongó Gary Green játssza, őket a produkcióban minden korábbinál jobban előtérbe tolták, miközben a billentyűs és alkalmi énekes Kerry Minnear a szintetizátoron és a zongorán többnyire párhuzamos szerepet kapott. Ennek köszönhetően a „Civilian” lett a zenekar legkeményebb albuma az azonos című debütálás óta. Itt-ott még mindig gyönyörködhetünk néhány védjegyüknek számító hangzásbeli trükkben, bár a vonósok és a fúvósok már rég eltűntek a zenei szótárukból. Elsősorban Derek és Kerry vokális harmóniái biztosítják messziről felismerhető hangzásbeli folytonosságukat.
Hogy az amerikai piac mennyire reagált erre a kiadványra, arról lehetne sokat vitatkozni, de tény, hogy a Gentle Giant a „Civilian”nel energikus, dallamos-kemény rockos albumot alkotott, amelyen egyetlen érdektelen szám sincs. A dalok egyszerű szerkezetekhez és azonnali közvetlenséghez ragaszkodnak, ami az átlagos amerikai fülnek mindenképp kedvező, ugyanakkor megőrzik a védjegyüknek számító brit melankóliát és a lírai humort. Már a nyitó kemény rockbomba, a „Convenience (Clean and Easy)”, amelyben az amerikai „kultúra” lírai kigúnyolása érezhető, lenyűgöz kitörő energiájával. Ekkora ütőerő az azonos című debütálás óta nem volt hallható a zenéjükben. Derek karizmatikus énekteljesítményét Green borzas gitárriffjei és Weathers könyörtelen dobütései támogatják meg.
Az „All Through the Night” szellemes riffelésével és Derek remek éneklésével rendkívül sikerült hibrid a kemény rock és a dallamos rock között. Más vokális megközelítéssel és produkciós trükkökkel egy Boston vagy egy Journey sem szégyellné. A légies ballada, a „Shadows on the Street” egyike azoknak a ritka daloknak, amelyek kelta hangulatukkal a progresszív rock aranyéveiben született alkotásaikra emlékeztetnek. Kerry angyali éneke nagyon szép, melankolikus zongoraharmóniákra épül. A továbbiakban egy átvezetés után hatalmas többszólamú vokálok is csatlakoznak, amelyek még tovább fokozzák a légies hangulatot. A „Number One”nal sikerült létrehozniuk karrierjük utolsó szakaszának egyik legjobb szerzeményét, amely Weathers hatalmas dobátvezetéseinek és Green szellemes gitárfrázisainak köszönhetően dagad a kemény rockos erőtől, miközben Derek ismét karizmatikus frontemberként ragyog.
Az „Underground”, amelyben egy zakatoló vonat hangjaival játszanak, szokatlanul közel kerül a prog rock-unokatestvér Yes egyik alkotásához (a Trevor Rabin-éra). Azért is, mert Derek éneke a kísérő harmóniákkal együtt furcsa módon Chris Squire-re emlékeztet. A jópofa „I Am a Camera” minden erényével rendelkezik egy potenciális slágernek: hipnotikus refrén, temperamentumos ritmusok és csábító dallam. Az „Inside Out” sötét hangulatával tűnik ki, amelyet viszonylag paranoid vokális harmóniák és hullámzó szintetizátorrétegek keltenek, ezzel közelítve a korábbi szimfonikus prog rockos modorosságukhoz. Az „It’s Not Imagination” egy újabb szilárd, kompromisszumok nélküli kemény rockos darab, amelyben nem hiányoznak az energikus ritmikai frázisok, míg a bónuszszám, a „Heroes No More” melankolikus-ünnepélyes hangulatával a progresszív rock bukott hőseinek rendkívül méltó lezárása.
A „Civilian” több mint méltó búcsú az eklektikus prog rock legendás hőseitől, akik a mai napig minden idők egyik legeredetibb és leglátnokibb rockzenekarának számítanak. Sikerült vele szilárd, dallamos rockos albumot készíteniük, amely persze messze van a rendkívül eklektikus prog rockos remekműveiktől, de bőven van rajta annyi finomság, hogy könnyedén kielégítse mindazokat, akik megértéssel viseltetnek a zenei fejlődésük iránt. Sajnos sok rajongó a megjelenéskor nyíltan gyűlölte a „Civilian”t, ami a zenekar tagjait tovább ösztönözte arra, hogy közös megegyezéssel pontot tegyenek a barátságos óriás meséjének végére.
Derek a következő években sikeres zenei kiadóvá vált, Ray a producerkarriert választotta, Kerry pedig zenetanár lett. Aktív zenészként csak Gary Green maradt, aki a mai napig helyi zenekarokkal lép fel, valamint John Weathers. Utóbbi karrierje további részében csatlakozott a legendás walesi Manhez, nemrég pedig a Wild Turkey zenekarral is együttműködött. Az újraegyesülés esélye ennek a hihetetlen zenekarnak manapság minimális. A zenéjük kétségkívül nem volt mindenki ízlése szerint való, de azokat, akik időt szakítottak rá, és elmerültek Pantagruel, Gargantua, Panurge és társaik csodálatos világában, mindig több mint gazdagon megjutalmazta.
Felállás
Derek Shulman – ének
Gary Green – elektromos és akusztikus gitár
Kerry Minnear – billentyűs hangszerek, ének
Ray Shulman – basszusgitár, akusztikus gitár, vokál
John Weathers – dob, vokál
Produkció
Gentle Giant
Számok listája
1. Convenience (Clean and Easy)
2. All Through the Night
3. Shadows on the Street
4. Number One
5. Underground
6. I Am a Camera
7. Inside Out
8. It’s Not Imagination
9. Heroes No More [*]
