Előadó: Winterborn
Kiadó: Massacre Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 55:41
Értékelés: 4/5
A Winterborn finn power metal banda, amely időnként finoman átkacsint a progresszív metal hangzás felé. Az énekhang tekintélyt parancsoló, magabiztos és dallamos. Sikeresen veszi a szélesebb hangterjedelmet, és ebben végig meggyőző marad. Abból, ahogyan a verzékben kezeli a dallamot, nem nehéz kitalálni, hogy a fejlődésére valaha nagy hatással volt Ronnie James Dio sokszori hallgatása, mivel azonban gazdája (olykor) egy csipetnyi rekedtességet is belevisz, a hangszín és az éneklési stílus Mike Dimeóéra emlékeztet (ex-Riot, ex-Masterplan, The Lizards).
A Winterborn elsősorban a dallamos tökéletességet hajszolja. A dalaikban van eposzi nagyszabásúság és bombasztika, himnikus refrénekkel. A generikusság a mai rock- és metalvilág gyenge pontja, és a Winterborn is csak nehezen bújik ki alóla. Újdonságot tehát ne várj. Bevált power metal séma, de jó adag okos színességgel, amely a motívumok nagyobb változatosságából fakad, és főleg a középső hangszeres részekben tör a felszínre (a Chaos Dwells Within az első tipikus példa, a szólók billentyű és gitár közötti kereszttüzével). Vagy például a The Winter War, ahol különösen kiütközik a billentyűk agresszív, szuperszonikus szólózása, ami az explozív záró „crescendóban” csúcsosodik ki, amikor a szám igazi metalviharrá változik.
De ez még nem minden. A hangzásba szívesen belopakodik a Hammond-effektes billentyűk ölelése, amely a Seven Deadly Sins háttérben futó, egyszerű riffjét kíséri. A közepes tempójú számot dallamos pompa tölti meg, amit az énekes megközelítés visz bele, és amely nyilván felkelti majd mindazok érdeklődését, akik tisztelitek a régi iskolás Rainbow-t vagy a késői (értsd: dallamos) Black Sabbathot. Rendkívül szép darab, erősen hajlik a dallamos hard rock elemei felé, itt-ott dupla lábdobos metalos betétekkel, vagyis dinamikusan megalkotott, több hangulatot egyesítő rock-csibészség. Impresszív és merész húzás, amely az album kezdetének ütős, támadó, egyszerűbb vágtájához képest nagyot lep meg, és a tartalmat magasabb minőségi szintre emeli. A The Land Of The Free bevált módon követi a leírt mintát, itt teszik ki a Winterbornék a legérettebben mindenüket, hogy aztán fékek nélkül lemérhesd, meddig bírja a cucc. A refrén bombasztikája mérgesen, dallamosan ragadós. Generikus, de produkciósan maximálisan meggyőző, a motívumok világosan körülhatároltak, a dallamosság rabul ejtően hat. A cél teljesült!
A Winterborn vállalkozó kedvű társaság. Az új albumra mindenre gondoltak. Akusztikus pillanatok, mint a nyitány – amelyben a régi Running Wild-trükköt lopták el –, vagy az Uverture 1939! Aztán ott van az Emptiness Inside, amely a régi iskolás Dream Theater első lemeze vagy a „Rage For Order/Operation Mindcrime”-korszakos Queensrÿche hangulatával lóg ki az albumról (figyelj a gitárfrázisok típusára és többrétegű egymásba olvadására). Újabb mini eposzi szvit ez, és a Winterborn itt a legmeggyőzőbb. A Nightfall Symphony érdekes keverék, amely az előrefrénben a korai Queensrÿche, sőt a Savatage régi power metalos, amerikai kiegyensúlyozatlanságát idézi, majd (a refrénben!) beköltözik a késői Black Sabbath féltónusos kunyerálása. A srácok a ritmusban tombolva ordító, felpörgetett Last Man Standinggel újra magasra emelik a metalpor függönyét, és ez az ördögi támadó erejével könnyedén helyettesíthetné a nyitó Black Rain-t. Az albumot újabb eposzi szvit zárja, amely több mint tíz percet mér, és az album új csúcspontja. A helyén van. A végén tehát. A záró Another World intrója azoknak érdekes, akik ismeritek a régi Vanden Plast. Vagyis szimfonikusság és pompa, az eleven lüktetés produkciós teltségével. A zenészek megengedik maguknak, hogy az előrefrén riffjét ritmikailag megtörjék, ami a szám közvetlenül progresszív lüktetésére utal. A Vanden Plas a lenyűgözően kidolgozott, magasan dallamos refrénben is találó hivatkozás marad, ahol a dráma hangulatát a folytatásban is megtartják, egészen az album végéig, magas színvonalon.
Ez a második Winterborn-album, és fejleszti az elsőt. Több konzisztenciával és még hangsúlyosabb kifejezésbeli fókusszal dicsekedhet, amelyre a Winterborn csapata törekszik. A generikus fogások ellenére az album „teljes gőzzel” van megszólaltatva és felvéve, és rendkívül meggyőzően hat. Ahogy az album egyes elemei (építőkövei) összeadódnak és egyetlen testté sokszorozódnak, kiderül, hogy magas minőségű, kidolgozott albummal van dolgunk. Először a tökéletes dallam hajszolását követi, aztán az ütősséget hangsúlyozza, amit bravúros adag szimfonikus bombasztikával toldanak meg, és ez minden, a skandináv melankolikus melosz iránt fogékony hallgatót gond nélkül leigáz. A két éve egymás után megjelenő érdektelen metalalbumok tengerében a Winterborn igazi balzsam lehet a (potenciálisan elkényeztetett) füledre. Adj nekik egy esélyt. Nagy tehetségű, szép lehetőségekkel bíró csapat, amely a jövőben még sok érdekeset tud kihozni szorgos kezei közül.
Felállás
Teemu Koskela – ének
Pasi Vapola – gitár, vokál
Antti Hokkala – gitár, vokál
Jukka Hänninen – billentyűk, vokál
Pasi Kauppinen – basszusgitár, vokál
Lauri Bexar – dobok
Produkció
Pasi Vapola
Dallista
1. Black Rain (4:56)
2. Chaos Dwells Within (4:27)
3. Seven Deadly Sins (5:11)
4. Overture 1939 (3:17)
5. The Winter War (5:30)
6. The Land of the Free (6:10)
7. Emptiness Inside (6:49)
8. Nightfall Symphony (5:29)
9. Last Man Standing (4:30)
10. Another World (10:29)
