Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gentle Giant
Megjelenés: 1978
Játékidő: 34:59
Értékelés: 2.5/5
A 70-es évek második felében a legendás progresszív rock előadók többségének nehéz idők köszöntöttek be, mert hirtelen teljesen más zenei trendek kerültek uralkodó pozícióba, élen a punkkal és a new wave-vel. Páran úgy döntöttek, hogy (átmenetileg vagy végleg) búcsút intenek, a kisebbség kitartott a régi maníroknál és a súlytalanságba süllyedt, a legtöbben viszont stílusváltással igyekeztek valahogy alkalmazkodni az új időkhöz. Ebbe a kategóriába tartoztak az eklektikus progresszív rock legendás mesterei, a Gentle Giant is, akik a 70-es évek végén az drámai stílusváltás nyomán művészi kifejezéstelenségbe fulladtak. Egyetlen post-prog albumuk sem tükrözi olyan szemléletesen a pop rock bandává válást, mint a tizedik stúdiólemezük, a „Giant For a Day”. Ezen az átalakulás popzenekarrá gyakorlatilag végleg befejeződött. Már az átmeneti előd, a „The Missing Piece” (1977) jelezte, hogy lassan feladják a komplexitást és egyre kiszámíthatóbbá válnak, ez az album viszont még nagyobb sokkot okozott mindenkinek, aki hozzászokott a korábbi, erősen kísérletező vállalkozásaikhoz.
Az általános punklázban a zenekar tagjai belátták, hogy otthon már nem terem babér a zenéjüknek, ezért az amerikai piac felé fordultak, ahol mindig jobban fogadták őket. Ott a punkvírus még nem tudott elharapózni. Annál inkább emelkedett a népszerűsége az arena rocknak és az AOR-nak, két olyan műfajnak, amely sokat köszönhetett a progresszív rocknak. A Gentle Giant a „Giant For a Day”-jel csatlakozott a számos prog zenekarhoz, amelyek kompaktabb, dallamos rockszámokkal próbáltak szerencsét, és ezekben gyakran (potenciális) rádiós slágerek is lapultak. A „Giant For a Day” nem hozott slágereket, kereskedelmileg teljesen megbukott (a bűnösen rossz promóció miatt is), de a hosszú ideje hű rajongók sem fogadták jól, őket java részt megdöbbentette az új, rádióbarát irány.
A prog rock sok rajongója a mai napig azzal vádolja a zenekart, hogy a „Giant For a Day”-n a kereskedelmi sikerért feláldozták művészi intelligenciájukat, pedig nekik ez valójában csak egy újabb kockázatos, de szórakoztató stíluskísérlet volt. Végig jól tudták, hogy a dallamos, kemény rockos hangzás felé fordulva mindent egy lapra tesznek fel, de az adott körülmények között már nem volt mit veszíteniük. Az album produkciója már jócskán igazodik a 80-as évek trendjeihez. Green gitárja erősen előtérbe van tolva, Minnear billentyűi a háttérbe húzódtak, Ray hegedűje és Derek szaxofonja pedig teljesen eltűnt a repertoárból.
A komplex hangszerelések hiánya és a jelentős kiszámíthatóság ellenére az album nem híján a fényes pillanatoknak. Többször sikerül felidézniük a védjegyüknek számító fogásokat a múltból, és beépíteni őket a dallamos rockos vázba. A védjegyüknek számító humorukról sem mondtak le. Ezt bizonyítják a szövegek és a remek borító is, hihetetlen adag öniróniával. Az LP megjelenésekor ugyanis bárki kivághatta a kabalafigurájuk maszkját, és egy napra barátságos óriássá változhatott.
Az album jobb alkotásai közé tartozik a nyitó „Words From the Wise”, amelyben meggyőzően ötvözik a jellegzetes többszólamú vokális harmóniákat az ütős ritmussal és a keményrockos gitárfrázisokkal. Az egyes számok temperamentumos hangulatához sokat hozzátesz Derek karizmatikus, eklektikus hangja is. Kevésbé érdekes a merengő ballada, a „Thank You”, Green akusztikus gitárján blues-os manírokkal. A címadó számról sem tudnék sok dicséretet mondani, ez egy meglehetősen steril kísérlet a nem szokványos ritmusok és a keményrockos gitárpasszázsok keresztezésére, és a pályájuk egyik legunalmasabb darabja.
Szerencsére az albumon van néhány ritka pillanat, amely felidézi a prog rockos aranykorukat. Ide tartozik a remek instrumentális „Spooky Boogie”, az első albumuk „Alucard” című számának távoli unokatestvére, amely hátborzongató vibrafonhangokkal és drámai szimfonikus billentyűs hangszereléssel nyűgöz le. A „Take Me” is szórakoztató darab, amelyben sikerült egyesíteniük a védjegyüknek számító ritmikus-vokális manírokat a dallamos rockos elemekkel, a hipnotikus refrénnek is köszönhetően. A „Little Brown Bag” teljesen felesleges blues/keményrockos kilengés táncritmussal és szalonzongorás futamokkal.
A kellemes pasztorális ballada, a „Friends” az egyetlen szólókompozíció, John Weathers dobos szerzeménye, aki itt először és utoljára meggyőzően a vezető énekes szerepét is eljátszotta. A „No Stranger”, az egyik legrádióbarátabb szám, meglehetősen bizarr keményrock/reggae kísérlet ugrándozó dallammal és számos többszólamú betéttel. Az „It’s Only Goodbye” tipikus dallamos rockballada, amelyben főleg Derek érzelmes énekes alakítása érvényesül, melankolikus gitárfutamok kíséretében. A záró „Rock Climber” pedig egy újabb felejthető keményrockos szám ismétlődő fő motívummal.
A „Giant For a Day” korának tipikus termékeként a legendás zenekar pályájának leggyengébb lemeze. Ettől még közel sincs híján a pozitívumoknak, hiszen időnként feltámad rajta a régi prog rockos varázs. Az album sajnos nem volt elég komplex ahhoz, hogy a hosszú ideje hű rajongók pozitívan fogadják, de nem volt elég kommersz sem ahhoz, hogy új hallgatógenerációkat vonzzon, így várhatóan kereskedelmileg megbukott. A vidám társaságot ez nem zavarta túlzottan. A megjelenése után már rájöttek, hogy eljött a búcsú ideje, de viszonylag váratlanul visszatértek az utolsó stúdiómunkájukra. A „Giant For a Day” továbbra is szolid pop rock album. Az erényeit csak a zenekar leghűségesebb rajongói tudják kibogozni és értékelni, a témában járatlanok pedig csak azután foglalkozzanak vele, hogy felfedezték a prog rockos klasszikusaikat.
Felállás
Derek Shulman – ének
Gary Green – gitár, vokál
Kerry Minnear – billentyűk, vokál
Ray Shulman – basszusgitár, vokál
John Weathers – dob, ütőhangszerek, vokál, ének (7)
Produkció
Gentle Giant
Számlista
1. Words From The Wise
2. Thank You
3. Giant For A Day
4. Spooky Boogie
5. Take Me
6. Little Brown Bag
7. Friends
8. No Stranger
9. It’s Only Goodbye
10. Rock Climber
