Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: IQ
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 62:02
Értékelés: 4/5
Az IQ manapság minőségben a legkövetkezetesebb, ha pedig nem is a legnagyobb megbecsülésnek örvendő neoprogresszív rock-zenekar, de még a legjobbak sem képesek mindig a tökéletességre – ezt bizonyítja legújabb munkájuk, a „Frequency” is, amelyre közel öt évet kellett várni, nagy elvárásokkal, részben az énekes és szövegíró Peter Nicholls váratlan betegsége miatt. Az új IQ-album „problémája” nem az, hogy elhasaltak volna a messziről felismerhető, a Gabriel-korszakos Genesis erős hatását mutató szimfonikus progresszív rockjuk szövésében, hanem a friss ötletek hiánya és néhány már hallott trükk újrahasznosítása. Az IQ a „Frequency”-n alig-alig mozdul ki a bevált dalszerzői receptből, ezért olykor úgy tűnik, mintha művészi fejlődésük végleg megrekedt volna. A felállás fontos változása ellenére a „Frequency”-nél már nagyjából tudod, mit kapsz a tányéron, amit a hosszú évek óta hűséges rajongók kétségkívül tárt karokkal fogadnak majd, azok viszont, akik az IQ-tól friss zenei ötletek fejlődését várják, kissé kevésbé lesznek elragadtatva.
Ez a kritikai megjegyzés a hangzásbeli kalandvágy és az újítókedv hiányáról egyben az egyetlen kifogásom egy minden egyéb zenei szempontból remek lemezzel szemben, amelytől összefut a nyál a klasszikus neoprog minden rajongójának szájában. A „Frequency” ismét kiválóan megszerkesztett album, számos fantasztikus szimfonikus hangszereléssel és váratlan ritmusváltással. Ezúttal sem hiányzik Nicholls rendkívül érzelmes, teátrális éneke, amellyel életre kelti a drámai szövegtémákat, sem a csábító gitárpasszázsok és szólók, amelyek Mike Holmes gitáros területét képezik. Ráadásul az IQ még mindig azzal büszkélkedhet, hogy a véleményem szerint a neoprogresszív rock legjobb ritmusszekciója az övék: a basszusgitáros, a lassú tempójú John Jowitt és a dobos csodatévő Andy Edwards alkotja. A váratlan és drámai ritmusfordulatoknál mint mindig, most is rendkívül meggyőzőek.
A remek előd, a „Dark Matter” (2004) megjelenése után – amely sok rajongó szemében a korábbi diszkográfiájuk csúcsát is jelentette – az IQ elvesztette hosszú ideje klávéros tagját, Martin Orfordot, akinek helyét Mark Westworth vette át. Egyes rajongók félelmeivel ellentétben Orford hiánya alig érezhető a lemezen, bár Westworth szólókreativitásban és a billentyűs textúrák kitalálásában kissé kevésbé meggyőző (ez idővel biztosan javulni fog). A legfontosabb, és ami miatt az IQ a múltban a legjobban lenyűgözött, hogy a „Frequency” dalainak többségében sikerül megidézniük azokat a hatalmas, gyakran posztapokaliptikus, de optimistább hangulatokat is, amelyek mellett senki nem maradhat hidegen. Nicholls szövegtémáinak többsége a nukleáris katasztrófa veszélye körül forog, a megfelelő emberi kommunikáció hiányával és a tehetséges egyén magányával egy elembertelenedett modern társadalomban.
A címadó dallal, amely mellotronhullámokon és hipnotikus basszusvonallal nyit, majd Holmes melodramatikus gitárpasszázsai és a szintetizátor-textúrák hirtelen drámai fordulatot hoznak, rendkívül meggyőző albumnyitányt alkottak, amely könnyedén a bőröd alá kúszik. Abban a pillanatban, ahogy belép Nicholls gazdagon érzelmes és mélyen költői hangja, életre kel a történet a megfelelő kommunikációs frekvenciák hiányáról a modern emberi kapcsolatokban. Közben jellegzetes IQ-s szimfonikus részek hullámzanak ambient billentyűs textúrákra fektetve, Holmes dallamos gitárpasszázsaival együtt, amelyek közösen rendkívül drámai hangulatot teremtenek – ez az ilyen műfajú zenekaroknál az évek során nélkülözhetetlenné vált, és még mindig eléri a kívánt hatást. Ez egy olyan szerzemény, amely kétségkívül a koncertrepertoárjuk kötelező része lesz.
A „Life Support” gyengéd balladaként indul, amelyben Nicholls zongorakísérettel rendkívül érett és szívhez szóló énekteljesítménnyel győz meg. A komplexebb vállalkozások terepének előkészítése után kiváló hangszeres rész következik, amelyet Holmes síró gitárfrázisai, Westworth magas frekvenciákra hangolt szintetizátorbetétjei és Edwards masszív dobátmenetei formálnak. Ennek a közös dzsemmelésnek az eredménye hátborzongató hangulat, amelyből a „Frequency”-n egyébként bőven akad, és remekül illik Nicholls kifinomult, komor szövegeihez. A tíz percnél hosszabb „Stronger Than Friction” (az album megjelenése előtti turnén ez a dal még „Crashed And Burned” címen futott) klasszikus progresszív rockos szimfonikus eposz, számos, a zenekarra jellemző betéttel, vagyis az epikus atmoszféra fokozatos felépítése ravasz ritmikai finomságokkal, fenséges szimfonikus hangszerelésekkel és teátrális énekkel történik. A hossz ellenére, amely az egyes motívumok ismétlődését okozhatná, szépen felépített szerzeményről van szó, számos váratlan hangulatváltással. A brutális középső szakasz, amelyet rendőrségi sziréna hangja vezet be, kissé a előző album felejthetetlen „Harvest Of Souls” című számát idézi, majd visszatérnek az ambient, világosabb szférákba.
E remek szerzemény zárása gördülékenyen átfolyik a „One Fatal Mistake”-be. Itt egy remek akusztikus balladával van dolgunk, amelyet a szokásosnál egyszerűbb hangszerelés támaszt alá. Nicholls ismét elbűvöl kiváló, mélyen érzelmes éneklésével, bár az egész, élén a központi dallammal, átkozottul emlékeztet a Gabriel-korszakos Genesis valamelyik legendás balladájára. Az epikus „Ryker Skies”-on, amely az örök progresszív rockos kalandorok számára könnyedén az album legérdekesebb dala, mutatják be a legtöbb újító húzást és friss irányt a bevált recepthez képest, amiért a recenzió elején elég kíméletlen kritikát kaptak. Azt lehetne mondani, hogy ez a szám néhány új dalszerzői irányba vezeti őket, ami kellemes meglepetés és jó ígéret a jövőre nézve. A hosszú bevezető után néhány nagyon ütős betéttel lepnek meg, amelyek jól illenek a lassú, kromatikusan hangzó vokálokhoz. Westworth itt drasztikus billentyűszólóval szépen átmozgatja az izmait, és bizonyítja, hogy nem akar elődje árnyékában maradni.
A több mint 13 perces „The Province” az album legambiciózusabb és legelágazóbb alkotása, és újabb bemutatója annak, hogy hatékonyan kacérkodnak a hetvenes évek szimfonikus progjának fenséges örökségével. Ennek a remek szerzeménynek a hangulata folyamatosan változik a teljesen nyugodt pillanatoktól az ütős, olykor akár paranoiás részekig. A „Life Support”-hoz hasonlóan finom énekkel és gyengéd akusztikus dallammal nyit, majd ütős gitárpasszázsok és megvadult dobsorozatok következnek. Közben akusztikus motívumokkal, mellotronfüggönyökkel és titokzatos vokállal első osztályú, szertartásos hangulatot építenek. Egy rövidebb csendesedés után a második szakaszban újabb kataklizmikus hangszeres bomba jön számos szellemes szintetizátor-passzázzsal. A nyugodt zárás előtt csatlakoznak még a síró gitárpasszázsok is, amelyek fenséges harmóniákat alkotnak, tőlük könnyen végigfut a hátadon a hideg. Minden szempontból újabb csúcsminőségű szimfo-progrockos eposzról van szó, kivételes ambient intenzitással, és az album egyik csúcspontjáról. A záró „Closer” egy elnyújtott akusztikus ballada, és könnyedén az album leggyengébb darabja, hogy ne mondjam, csalódás, hiszen a szokásos mércéjük alatt van. Az ígéretes ambient bevezetőt olyan kibontakozás követi, amely semmiképp sem váltja be a várakozásokat, mert a dallam ugyanannak a motívumnak az ismételgetése közben sehová sem jut. Az egyetlen fénypont Nicholls éneke, amely a mély érzelmek közvetítésében mint mindig, most is kiváló. Szerintem ez a félresikerült szám sokkal jobban sikerült volna, ha kicsit rövidebb.
Bár ismét a bevált recepthez nyúltak, a „Frequency” újabb remek album, amelyen az IQ régi hívei rengeteg örömforrást találnak majd. Egy olyan mesterművet, mint a „Dark Matter”, a sok magas elvárás mellett nehéz volt felülmúlni, mégis megpróbálták, és olyan albumot alkottak, amely megfelel a hűséges rajongók kívánságainak. Drasztikus újító húzásokat nem lehet felfedezni. Minden más szempontból az album játékidejének nagy részében ragyog. A „Frequency” nem hibátlan, hiszen az összes szerzemény nem azonos színvonalú, ezért túlzás lenne még egy mesterműnek kikiáltani. Az IQ-bandának sikerült a legújabb művet arra a megfelelő frekvenciára hangolnia, amellyel sikeresen kielégítik hűséges rajongóik étvágyát, akikről a zenekar tagjai pontosan tudják, mit várnak tőlük. Akik viszont véletlenül különösebb meglepetésekre számítottak, azok a „Frequency” után többé-kevésbé lógó orral maradnak, és inkább előveszik valamelyik klasszikus Genesis-albumot.
Felállás
Peter Nicholls – ének
Mike Holmes – gitár
John Jowitt – basszusgitár
Andy Edwards – dob
Mark Westworth – billentyűk
Produkció
Mike Holmes
Számlista
1. Frequency (8:29)
2. Life support (6:28)
3. Stronger than friction (10:32)
4. One fatal mistake (4:54)
5. Ryker skies (9:45)
6. The province (13:43)
7. Closer (8:11)
