Előadó: Slade
Kiadó: RCA Records
Megjelenés: 1983
Játékidő: 42:27
Értékelés: 4/5
Nem tévednénk nagyot, ha azt mondanánk, hogy Noddy Holder és James Lea, a wolverhamptoni Slade két tagja a glam rock Lennonja és McCartney-ja volt. A párhuzam még inkább helytálló, ha a hetvenes évek közepén a tinik körében kirobbantott tömeghisztérián túl azt is figyelembe vesszük, hogy a Slade 1971 és 1991 között tizenhét „top 20” kislemezt és hat listavezető dalt jegyzett Nagy-Britanniában. Az sem elhanyagolható adat, hogy 1973-ban az angol zenei sajtó a legjobb vokális formációnak választotta őket, és hogy a szigetországban a mai napig ők az egyetlen banda, amelynek több alkalommal is sikerült egymást követő kislemezeivel megrohamoznia a lista csúcsát. A Beatleshez hasonlóan saját nagyjátékfilmet is forgattak (Slade in flame, 1975), és arról is ismertek, hogy az első menedzserük a híres Chas Chandler volt, az Animals egykori basszusgitárosa, aki Jimi Hendrixre is vigyázott, a nyolcvanas években pedig a banda ezt a feladatot Sharon Osbourne-ra bízta.
Éppen Ozzy volt az, aki 1980-ban lehetővé tette Noddyéknak a visszatérést az élők sorába, amikor átengedte nekik a helyét a híres Reading fesztiválon. Az utolsó két album, a Whatever happened to Slade (1977) és a Return to base (1979) nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket, és a Slade, amelynek a hatalmas stadionok színpadairól eldugott kocsmákba kellett átköltöznie, az feloszlás szélén állt. A Reading után, valamint a két ennek köszönhetően sikeresebb lemez, a We’ll bring the house down (1981) és a Till deaf do us part (1982) nyomán azonban újabb adrenalininjekció érkezett. Az Atlanti-óceán túloldalán 1983-ban a Quiet Riot a Cum on feel the noize feldolgozásával valóságos forradalmat indított el, és elérte, hogy a metal Amerikában meghódítsa a slágerlistákat és a mainstreambe kerüljön. A Slade-nek ebből természetesen jókora haszna származott. Még ugyanabban az évben felvették a The amazing kamikaze sydrome albumot, és a két hatalmas blockbusterrel, a Run runaway-jel és a My oh my-jal végre Amerika kapuján is bekopogtak.
Úgy tűnt, a Slade diadalmasan tért vissza a színpadokra, de nem így történt. Az újabb, immár végleges hanyatlást James Lea basszusgitáros rövidebb betegsége jelezte előre, amely meghiúsította az Ozzyval tervezett amerikai turnét; a Rogues gallery album megerősítette, az 1987-ben megjelent You boyz make big noize pedig, az eredeti felállás utolsó lemeze, megpecsételte. De térjünk vissza a The amazing kamikaze syndrome-hoz, amely Amerikában egy évvel később, kissé módosított formában Keep your hands off my power supply címmel jelent meg. A banda utolsó két lemezével ellentétben, amelyek a hangsúlyos billentyűk miatt már az AOR-hoz és a túlságosan kisimított popzenéhez közelítenek, ez most tisztavérű rocklemez, amely a Slade nyolcvanas évek eleji hagyományát folytatja. A Slam the hammer down és az In the doghouse klasszikus rock and roll himnuszok, azt szolgálják, amit Noddy, később pedig Kevin DuBrow úgy nevezett: „stomp your hands, clap your feet”, mégis úgy tűnik, csupán afféle felvezetést jelentenek az album első nagy tételéhez. A Run runaway, amellyel a Slade első „top 40” slágerét jegyezte Amerikában, power chordjaival, „kocsmás” refrénjével és ír hegedűivel bizonyosan a rocktörténet egyik legragadósabb dala. A sikerhez hozzájárult a humoros, glamesen cinkos videoklip is, amelyet egy angol kastély előtt forgattak, és amelynek költségei a nemrég indult MTV szüntelen vetítésének köszönhetően alaposan megtérültek a kiadónak. A többi dalt két kategóriába sorolhatnánk: a pörgős indulók, amelyek a keményebb hard rock és a hetvenes évek glamje között ingadoznak, valamint a balladák, amely műfajban a Slade mindig is remekelt. Ezek közül kettőt érdemes kiemelni: a (And now the waltz) C’est la vie-t, valamint a felejthetetlen mestermunkát, a My oh my-t. A dalt megható zongorabevezető jellemzi, amelyet Jim Lea játszott, hatásos zenekari hangszerelés, álmodozó refrén, amelyet skót duda támaszt alá, és egy üzenet, amely a banda sok más szövegével ellentétben értelmes és érthető. A My oh my azonban nem csupán megrázó nóta. Ez a rocktörténet első power balladája, amit elsősorban azoknak a mindentudóknak kellene megjegyezniük, akik e téren még mindig a Mötley Crüe két évvel későbbi Home sweet home-jára hivatkoznak. Erről a fontos tényről semmiképp sem szabadna megfeledkezni. Ami pedig ennek és a banda többi lemezének is a vezérfonala, az Noddy Holder jól felismerhető, érdes hangja, akinek a Slade sokat köszönhet sikeréből és ismertségéből. Noddyt példaképnek tekintette többek közt DuBrow és Joey Ramone, miatta pedig még egy olyan nagyság is, mint Tom Jones, kisebbrendűségi érzést kapott, és a rockból a pop vizeire evezett át: „Soha nem akartam popénekes lenni. Noddyt nagyon utáltam” – nyilatkozta Jones egy interjúban.
A The amazing kamikaze syndrome tehát a Slade utolsó albuma, amelynek sikerült felkerülnie a listákra, és főleg kereskedelmi szempontból a híres angol banda hattyúdala. Legjobb nyolcvanas évekbeli lemezük még nem született meg, ezt a címet ugyanis továbbra is a Rogues gallery viseli, amely azonban irigylésre méltó produkciója és zenei rugalmassága ellenére sem tudta megváltoztatni az események menetét. És talán így a jobb. A hetvenes évek glamje keményebb vizekre evezett, a Slade pedig – szemben a kaméleonszerű Bowie-val és a Kiss-szel, akik levették maszkjukat – nem akart alkalmazkodni a trendekhez, így együtt aludt ki vele.
Felállás
Noddy Holder – ének
Jim Lea – basszusgitár
Dave Hill – gitár
Don Powell – dobok
Produkció
Jim Lea, John Punter (Run runaway, My oh my)
Számlista
1. Slam the hammer down
2. In the doghouse
3. Run runaway
4. High and dry
5. My oh my
6. Cocky rock boys (rule OK)
7. Ready to explode
8. (And now the waltz) C’est la vie
9. Cheap and nasty luv
10. Razzle dazzle man
