In Search of the Lost Chord
Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Moody Blues, The
Kiadó: Decca Records
Megjelenés: 1968
Játékidő: 42:07
Értékelés: 4.5/5
A birminghami The Moody Blues a hatvanas évek második felében bátran vállalta a úttörő szerepet a pszichedelikus rock és a szimfonikus progresszív rock terén. Mire elindultak az „elveszett akkord” keresésére, már a legmenőbb pszichedelikus rockbandák egyikeként tartották számon őket. A nagy rockújítók babérját az előző lemezükkel, a „Days of Future Passed” (1967) című albummal szerezték meg, amely úttörő darabja volt a populáris és a klasszikus zene ötvözésének. Az említett lemezen a zenekarral közös munka sok szempontból lefektette a szimfonikus progresszív rock korai formáinak alapjait.
A „Days of Future Passed”-del ellentétben, ahol a zenekar kulcsszerepet játszott az egyes szimfonikus feldolgozások megalkotásában, a Moodyék az „In Search of the Lost Chord” esetében másik utat választottak, és minden hangszeren maguk játszottak. Ez érződik is a lemez magabiztosabb jellegén a koncepcióját tekintve ambiciózusabb elődjéhez képest. Itt kísérleteztek először néhány, az akkori időkben egzotikusnak számító hangszerrel. Ezek népszerűsítésében egyébként a nagy példaképek, a Beatles szerezte a legtöbb érdemet. Justin Hayward gitáros és vezető énekes például az indiai szitárral játszadozott, Mike Pinder billentyűs pedig a tambura hangzásvilágát fedezte fel. Ray Thomas fuvolás és ütőhangszeres az oboához nyúlt, John Lodge basszusgitáros pedig a csellót a basszusgitárja hangolására hangolta. Az éteri szimfonikus hangzások megteremtésében ismét Pinder mellotronja játszotta a főszerepet. E kísérletezések végeredménye az lett, hogy a hangzásuk a megszokott pszichedelikus-szimfonikus hullámzáson belül néhány keleti miszticizmusból merített elemet is magába szívott.
Az album végigvonuló pszichedelikus kvázi-koncepcióra épül, hiszen a legtöbb dal üzenete az egyén szellemi kiteljesedés iránti vágyáról szól. Maga a cím is részben ehhez a szellemi virágzás gondolatához kapcsolódik, mert a misztikus „elveszett akkord” keresése a jól ismert spirituális mantrára, az „Om”-ra utal. Nem nehéz kitalálni, hogy a dalszerzésben és a szövegírásban jelentős szerepet játszottak különféle bódító szerek is, amelyeket abban az időszakban csak egy maroknyi rockzenekar tudott elkerülni.
A „Days of Future Passed” gyakorlatát követve ezúttal is egy rövid, hisztérikus nevetést tartalmazó recitálással nyitják az albumot, amely bevezetőül szolgál a „Ride My See-Saw” kislemezslágerhez, a lemez legismertebb dalához. Ez a Lodge-féle klasszikus, amely a mai napig nem hiányozhat a koncertjeikről, energikus rock’n’roll dallamos többszólamú vokálokkal és a mellotron éteri hátterével. A „Dr. Livingstone, I Presume” a híres brit felfedező, David Livingstone és H. M. Stanley legendás találkozásáról szól, és a klasszikus angol különcség végtelenül szimpatikus példája. Ebben a gyerekesen játékos kis dalban rengeteg csintalan ritmus és fintorgó dallam van, de éteri szimfonikus hangszerelések és hipnotikus többszólamúság is.
A két részre osztott, melankolikus „House of Four Doors” érdekes, epikus pillanata a teljes szerzői kijózanodásnak. A szövegben egy fantáziatörténet bontakozik ki egy titokzatos erdei házról, amelyet meghívatlan látogatók keresnek fel. A hitelesebb hangulatért nyikorgó ajtó effektekkel is megsegítették a dalt. A „négy ajtó háza” két része között található az epikus „Legend of Mind”, az album egyik legerősebb darabja, ízléses, mellotronos szimfonikus hangszelésekkel. A számos pásztori finomságról Hayward akusztikus gitárja és Thomas fuvolája gondoskodik, a pszichedelikát pedig a hipnotikus többszólamú vokálok hozzák. Ennek a klasszikusnak az egyetlen hibája az olcsó szöveg, amely alapvetően himnusz az LSD-guruhoz, Timothy Learyhez, ahhoz az emberhez, aki egész életében a pszichoaktív szerek használatát hirdette ürügyként a szellemi tudatosság magasabb formáinak eléréséhez. A romantikus „Voices in the Sky” az album második kislemezslágere, amelyben mindenekelőtt Hayward érzékeny éneke nyűgöz le a fuvolán és akusztikus gitáron megszólaló számos pásztori hangszelés kíséretében.
A „The Best Way to Travel” pszichedelikus induló, Mike Pinderrel a vezető énekes szerepében. A központi dallam szitáron és akusztikus gitáron épül fel. A misztikus „Visions of Paradise” éteri harmóniákat tartalmaz fuvolán és tamburán, valamint drámai Hayward-éneket. Szinte elképzelhetetlen, hogy Hayward paradicsomi látomásokról szóló ódája bódító szerek használata nélkül született volna meg. A „The Actor” klasszikus Hayward-szerelmes ballada pásztori kísérődallammal fuvolán és akusztikus gitáron, a szövegében pedig egy színésznő… pontosabban egy nézőnő és egy színész viszonzatlan szerelméről szól. Korai balladái csábító, éteri-archaikus bájjal bírtak, elsősorban a kiváló vokális kifejezőerőnek és a mellotron erős hátterének köszönhetően, a későbbi években azonban sajnos kifejezetten patetikussá és erősen negédessé váltak. Egy rövid recitálás után következik a záró „Om”, az album egyik legszínesebb alkotása, amely keleti hangszeléseket vonultat fel változatos hangszerpalettán, időnként kísérő mantrázással, amire még a dalai láma is büszke lenne. A pszichedelikus korszakban az ilyen, keleti népzenével folytatott kísérletek igen népszerűvé váltak, így nem csoda, hogy a dal sok rokonságot mutat a Beatles „Within You Without You” című klasszikusával.
Az „In Search of the Lost Chord” néhány motívumának korhoz kötöttsége és a meglehetősen naiv szövegek ellenére a pszichedelikus rock klasszikusa és a korai progresszív rock fejlődésének fontos albuma, amely ma is megérdemli a teljes tiszteletet. A Moodyék itt kezdtek először kísérletezni a keleti zene hatásaival, és ezzel jellegzetes, zenekari hangzásukat új hangzási horizontok felé tágították. Az is érezhető, hogy szerzőként és hangszeresként fejlődtek, és ezért megérte feláldozni a zenekar segítségét. Az örök zenei romantikusok a populáris zenén belüli nagy változások és kísérletezések korában az egyik kulcsszerepet játszották. Zenéjük a következő években egyre összetettebbé vált, bár mindvégig megőrizték jellegzetes közvetlenségüket és magas fokú dallamosságukat, és ezzel kivívták maguknak minden idők egyik legkedveltebb – hogy ne mondjam, legnépibb – progresszív rockbandájának státuszát.
Felállás
Justin Hayward – ének, akusztikus gitár, elektromos gitár, 12 húros gitár, szitár, billentyűs hangszerek, basszusgitár, ütőhangszerek
John Lodge – basszusgitár, akusztikus gitár, cselló, tamburin, ének
Graeme Edge – dob, zongora, ütőhangszerek, beszédének
Ray Thomas – fuvola, oboa, szopránszaxofon, tamburin, ének
Mike Pinder – mellotron, zongora, akusztikus gitár, cselló, autoharp, basszusgitár, tambura, ének
Produkció
Tony Clarke
Dallista
1. Departure
2. Ride My See-Saw
3. Dr. Livingstone, I Presume
4. House Of Four Doors (Part 1)
5. Legend Of A Mind
6. House Of Four Doors (Part 2)
7. Voices In The Sky
8. The Best Way To Travel
9. Visions Of Paradise
10. The Actor
11. The Word
12. Om