Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Hackett, Steve
Kiadó: Camino Records
Megjelenés: 1984
Játékidő: 41:02
Értékelés: 2/5
A „Till We Have Faces” a legendás gitárvirtuóz, Steve Hackett nyolcadik stúdióalbuma volt, egyben az utolsó kísérlete arra, hogy szélesebb kereskedelmi sikert érjen el. Ezúttal szintetizátorokkal átitatott dallamos rockot kevert olykor világzenei elemekkel, valamint bőségesen használta a korlátozott hangterjedelmű énekhangját, amely soha nem volt alkalmas akármilyen műfajra. Ebbe a nem túl ígéretes keverékbe belevitte számos gitáros védjegyét, élén a rengeteg finom szólóval és a ravasz trükkökkel, amelyek nélkül az album teljes katasztrófa lenne, így viszont csak egy kisebb bukás. Az album nagy részét Brazíliában vették fel, felesége, Kim Poor hazájában, aki egyébként Hackett albumborítóinak többségét is készítette. Ott melegedett meg a latin ritmusok bőséges használatához is, és brazil vendégütőhangszereseket szerződtetett. Az album címe a híres brit író, C. S. Lewis regényéből származik, akit leginkább a mesebeli Narniáról szóló fantasyregényei tettek híressé. Lewis irodalma mindig is nagy hatással volt Hackett zenei alkotásaira.
A mester a „Till We Have Faces” albumon ismét az énekes szerepét vállalta, bár a dallamos rockos és popos közegben korlátozott hangterjedelmével csak ritkán volt meggyőző, így a lemezen azt a kevés érdekes pillanatot is elrontja. Míg mélyebb fekvésekben az hangja kellemes és meleg, és remekül illik a nyugodtabb részekhez, addig túl gyakran, amikor magasabbra próbál menni, paranoiásnak és hamisnak hat. Amellett, hogy az albumon mindössze egy instrumentális szám van, a másik nagy mínusz néhány teljesen elhibázott kísérlet, amelyeknek a steril és műanyag produkció nem tesz jót. Akik esetleg csúcsminőségű szimfonikus progrockot vagy pasztorális akusztikus játékot vártak, vagyis azokat a területeket, ahol Steve hagyományosan a legerősebb, azok a teljesen elhibázott „Cured” (1981) után újabb hideg zuhanyt kaptak.
A meggyőzőbb motívum- és dallamépítésben nem segített neki sem régi billentyűse, Nick Magnus, sem a kultikus dobos, Ian Mosley támogatása, akinek ez volt az utolsó közös munkája Hackettel, mielőtt a Marillionhoz igazolt. A sokféle ötlet többsége egyébként jól kitalált, de a fentebb említett okok miatt meggyőzően kivitelezetlen. A hangszerelés, ahogy az ilyen zenészektől elvárható, kiváló, de a szintetikus produkció kontextusában ambientes oldalról nem éri el a kívánt hatást, és hidegen hagyja a hallgatót. Az albumon egyetlen olyan szerzemény sincs, amelyre Hackett büszke lehetne.
Hogy a „Till We Have Faces” legtöbb alkotása mennyire steril, azt már a nyitó, szintetikusan kifényesített „Duel” bizonyítja, ahol az egyetlen fénypont Steve rengeteg vijjogó gitáreffektje és a záró szóló, miközben az ismétlődő ritmusvonal és a mester percről percre hamisabb éneke megakadályozza, hogy ez az elhibázott szám bármi többé fejlődjön. A „Matilda Smith-Williams Home For the Aged” az első részében meglehetősen érdekes kísérlet epikusan szóló gitárfrázisokkal és temperamentumos latin ütőhangszerekkel, de a folytatásban sajnos elveszíti a fonalat, és a végére vontatottá válik. Ezen az sem segít, hogy a közbeékelt latin jam az ütősökön olyan, mint egy másodrangú Santana. A hallgatói étvágy további elvesztéséről Hackett a lehető legidegesítőbb vinnyogása gondoskodik.
A „Let Me Count the Ways (For Uncle Charlie)” szánalomra méltó blueskísérlet. Az örök klasszicista Hackett, akinek egyik fő gitáros példaképe Andrés Segovia volt, nem Robert Johnson, sosem volt igazán meggyőző blueseszgitárosként, bár később felvette a „Blues With a Feeling” (1994) albumot, amely meglepően hallgatható volt. Gitáros slide-jai ugyanakkor még mindig valóságos költészet a bluesénekessé való hirtelen átváltozás groteszk kísérletéhez képest. Hozzáteszem, hogy a szám legalább két perccel hosszabb a kelleténél. Valamivel több művészi önbecsülést mutat a misztikus „A Doll That’s Made in Japan”, amely keleti zenei elemeket tartalmaz a hagyományos japán hangszer, a koto hangjaival és színes ütőhangszerekkel. A közbeékelt gitárszóló kiváló, bár nélkülözhető lett volna Kim nyöszörgése, ami úgy hangzik, mintha a Hackett házaspár hálószobájában vették volna fel. Steve éneke is ezúttal megfelelően hangolt a produkcióban, így nem hat annyira idegesítőnek, mint általában. A „Myopia” teljesen elhibázott keményrockos próbálkozás, hogyan lehet éles riffekkel a lehető legütősebben szólni, miközben a dallam reménytelen. Hackett éneke itt már egyenesen groteszk méreteket ölt, a vokóder túlzott használata miatt is. Szerintem karrierje egyik legmélyebb pontja.
A „What’s My Name”, amely hét percének nagy részében az etno ütőhangszerek monoton ritmusára épül, bizonyíték arra, hogy Hackett a „Till We Have Faces” albumon több mint nyilvánvalóan egykori Genesis-társát, Peter Gabrielt próbálta utánozni (elsősorban a „Rhytm Of The Heat” jut eszembe), aki az ilyen kísérletekkel egészen más eredményeket ért el, és tudta, hogyan kell bánni az ilyesmivel. A folytatásban megjelenik Steve teljesen hamis üvöltözése, és szertefoszlik minden remény, hogy ez az alkotás valaha hallgathatóvá válik. Az egyetlen fényes pillanat egy nagyon szép keleti dallam közbeékelt felépítése, ami sajnos csak pár másodpercig tart. A teljesen átlagos instrumentális „The Rio Connection” az album kevés, végig hallgatható száma közé tartozik, a fuvolán játszott jó szólónak is köszönhetően, ami jól mutatja a „Till We Have Faces” siralmasságát.
Ki kell emelnem még a romantikus balladát, a „Taking The Easy Way Out”-ot, amely éteri, nagyon szép dallamával az album egyetlen igazi fénypontja, és ritka példa arra, amire Hackett általában képes, bár az én ízlésemnek kissé túl cukros. Az éneke is mintha erre a fajta számra lett volna teremtve, és a változatosság kedvéért jól szól. A záró „When You Wish Upon A Star” alig említésre méltó feldolgozása egy ősi népszerű dal fő motívumának, amely először Disney Pinokkiójában hangzott el, és az évek során számos változatot megélt különböző zenészek előadásában.
A „Till We Have Faces” teljesen ihletetlen album, és Hackett egyik leggyengébb munkája, amelyről a mester szerencsére a lehető leggyorsabban megfeledkezett. A legrosszabb lemezének címét egy hajszállal a „Cured” előzi meg, ami persze nagyon szegényes vigasz. Ezzel szerencsére lezárta a szólókarrier meglehetősen meggyőzőtlen, a kereskedelmi sikert hajszoló korszakát, amelyet egy évvel később a GTR szupergruppjának tagjaként rövid időre mégis megélt, majd visszatért klasszicista zenei gyökereihez, és megkímélte a híveket a további kellemetlen meglepetésektől. A „Till We Have Faces” annyira távol áll Steve szokásos színvonalától, mint a Föld a Holdtól, ezért a legjobb, ha messze elkerülöd, hacsak nem vagy olyan lelkes rajongó, akinek mindenáron meg kell lennie a teljes diszkográfiájának.
Felállás
Steve Hackett – gitár, gitárszintetizátor, Koto, marimba, ütőhangszerek, szájharmonika, ének
Nick Magnus – billentyűsök
Ian Mosley – dob, ütőhangszerek
Rui Motta – dob
Serginho (Roupa Nova) – dob
Waldermar Falcao – fuvola, ütőhangszerek
Fernando Moura – Rhodes szintetizátor
Ronaldo Diamante – basszusgitár
Clive Stevens – szintetizátor
Kim Poor – japán hang a „Doll” című számban
Brazislki tolkalisti: Sidinho Moreira, Junior, Jaburu, Peninha, Zizinho, Baca
Producer
Steve Hackett
Számlista
1. Duel (4:50)
2. Matilda Smith-Williams Home For The Aged (8:04)
3. Let Me Count The Ways (6:06)
4. A Doll That’s Made In Japan (3:57)
5. Myopia (2:56)
6. What’s My Name (7:05)
7. The Rio Connection (3:24)
8. Taking The Easy Way Out (3:49)
9. When You Wish Upon A Star (0:51)
