Előadó: Spaltklang
Kiadó: Fazzul Music
Megjelenés: 2002
Értékelés: 4.3/5
Markus Stausról és projektjeiről már annyit írtam, hogy néha úgy érzem, nincs mit hozzátennem. Aztán épp amikor azt hiszem, hogy a zenéjéről nem tudok újat mondani, a szerzeményei megint megihletnek. Pont ez történt, amikor meghallgattam a Spaltklang első albumát, az Alpenglühenet.
Az összes dalt Markus Stauss írta (mint szinte minden projektben, amiben részt vett), néhány rövid részlet kivételével, amelyek közös munkák. Megint szembesülhetünk vele, hogy a fickó az egyik pillanatban kifejezetten vidám dallamokat képes írni, a másikban pedig rendkívül nehéz, bonyolult, sőt baljós részekbe fog. Semmi sincs a képességein túl, és semmit sem bíz a véletlenre. Kihasználja az összes tehetségét és annyi zenei hatást, amennyit csak lehet. A végeredmény általában olyan zene, amibe nincs mibe belekötni, se dallamok, se újítás tekintetében – az Alpenglühen is tökéletes példa erre.
Ez az album is tele van lenyűgöző ritmusváltásokkal, gyors részekkel és lassabb pillanatokkal, ahol a feszültség folyamatosan fokozódik. A zene egyetlen másodpercig sem unalmas, és ebben nagy szerepe van a stílusok sokszínűségének. Az album nagy része az újítás előtti főhajtás. Bár a műfajokat, amelyekbe itt belevágnak, más előadók már megalapozták, a Spaltklang újradefiniálja a zenét, és más megvilágításba helyezi. A jazz-rockjuk egyetlen más zenekaréhoz sem hasonlít a műfajban, részben azért is, mert a zenében jócskán akad folk, klasszikus, avantgárd és még sok minden más.
A zenészek ismét ragyognak. Stauss lágy és kemény szaxofonmenetei a szokásos módon zseniálisak. A hegedű különleges ízt ad a zenének – néha Jean-Luc Ponty vagy Jerry Goodman jazz-rockját juttatja eszedbe, máskor viszont klasszikusabban vagy népzenésebben szól. A basszus kifejező, és kiemelkedik a többi közül. A futamok nem jellemzőek a ritmusszekcióhoz tartozó hangszerre, sokkal változatosabbak és igényesebbek a megszokottnál. A többi Spaltklang-albummal ellentétben Rémy Sträuli itt valamivel több billentyűs részt tett bele. Így hallhatunk néhány ízletes szintetizátorszólamot, többek között a mellotron meleg hangzását is. A lenyűgöző dobtudásával is magával ragad, ami a basszushoz hasonlóan minden, csak nem hétköznapi.
Mivel ez a zenekar első albuma, aki nem ismeri a tagok előéletét, az akár tipikus elsőlemezt várhat: tele lelkesedéssel és izgalommal, de hanyag hibákkal és szerzői tapasztalatlansággal is. Itt ilyen gondok nincsenek. A lelkesedés és a lendület tényleg ott van, de a dalok aprólékosan kidolgozottak, és látszik, hogy gyakorlott profik munkái (ezt az összes tagra értem). Az aranzsmanok (nem a virágkötészetiek) is kiemelkedők, ami jól mutatja, mennyi tehetség van a zenekarban. Igaz, hogy az Alpenglühen a debütálásuk, és a későbbi albumokkal egyre jobbak lettek, de ez a lemez határozta meg a Spaltklang hangzásának és zenéjének lényegét.
———————————————————————————————
Markus Stausról és projektjeiről már annyit írtam, hogy néha úgy érzem, nincs mit hozzátennem. Aztán épp amikor azt hiszem, hogy a zenéjéről nem tudok újat mondani, a szerzeményei megint megihletnek. Pont ez történt, amikor meghallgattam a Spaltklang első albumát, az Alpenglühenet.
Az összes dalt Markus Stauss írta (mint szinte minden projektben, amiben részt vesz), néhány rövid részlet kivételével, amelyek közös munkák. Megint szembesülhetünk vele, hogy a fickó az egyik pillanatban rendkívül „vidám” dallamokat képes írni, máskor pedig rendkívül összetett, bonyolult, sőt baljós részeket. Semmi sincs a képességein túl, és egy követ sem hagy megmozdítatlanul. Kihasználja az összes tehetségét és annyi zenei hatást, amennyit csak lehet. A végeredmény általában olyan zene, amibe nincs mibe belekötni, se dallamok, se újítás tekintetében – az Alpenglühen is tökéletes példa erre.
Ez az album tele van lenyűgöző ritmusváltásokkal, pörgős részekkel és számos lassabb szakasszal, amelyekben fokozódik a feszültség. Egyetlen másodpercig sem unalmas, és ebben nagy szerepe van a stílusok sokszínűségének. Az album nagy része az újítás előtti főhajtás. Bár a műfajokat, amelyekbe itt belevágnak, más előadók már megalapozták, a Spaltklang újradefiniálja a zenét, és mindenre rátesz egy új csavart. A jazz-rockjuk egyetlen más jazz-rockhoz sem hasonlít, folk, klasszikus, avantgárd és sok más hatással megspékelve.
A zenészek a szokásos módon ragyognak. Stauss lágy és kemény szaxofonmenetei most is zseniálisak. A hegedű különleges ízt ad a zenének – néha Jean-Luc Ponty vagy Jerry Goodman jazz-rockját juttatja eszedbe, máskor viszont klasszikusan vagy akár népzenésen szól. A basszus kifejező, és magától is kiemelkedik. A futamok nem igazán jellemzőek a ritmusszekció hangszerére, sokkal változatosabbak és bonyolultabbak a megszokottnál. A többi Spaltklang-albummal ellentétben Rémy Sträuli itt valamivel több billentyűs részt tett bele. Így hallhatunk néhány nagyon ízletes szintetizátorrészt, többek között a mellotron meleg hangzását is. A lenyűgöző dobtudásával is elvarázsol, ami a basszushoz hasonlóan minden, csak nem hétköznapi.
Mivel ez a zenekar első albuma, aki a megjelenés előtt nem ismerte a tagokat, az akár tipikus elsőlemezre számíthat: tele lelkesedéssel és izgalommal, de hanyag hibákkal és szerzői tapasztalatlansággal is. Itt ilyen gondok nincsenek. Az elsőlemezes lelkesedés és lendület megvan, de a dalok aprólékosan csiszoltak, és nyilvánvalóan képzett profik munkái (ezt az összes tagra értem). Az aranzsmanok (nem a virágkötészetiek) is kiemelkedők, ami csak azt mutatja, mennyi tehetség van a zenekarban. Igaz, hogy az Alpenglühen az első próbálkozásuk, és a későbbi lemezek egyre jobbak lettek, de ez az album határozta meg a Spaltklang hangzásának és zenéjének lényegét.
Felállás
Markus Stauss – szaxofon
Stephan Brunner – basszus
Oliver Vogt – hegedű
Rémy Sträuli – dob és szintetizátor
Produkció
Markus Stauss
Számlista
1. Wie einst im Mai
2. Unexpected
3. Immer wieder
4. Alpenglühen
5. Joker
6. Bambus
7. Sülz
8. A Dance Tune
9. Ewig
10. K 1 Full Blow
