Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pink Floyd
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1977
Játékidő: 41:46
Értékelés: 5/5
A zenei újításoktól és a bravúros hangkísérletektől idegenkedő punkuralom idején a Pink Floyd maradt a régi progresszív rock gárda egyik utolsó kreatív nagyhatalma, miközben a többiekre többé-kevésbé beköszöntöttek a sötét idők. Művészi kreativitásuk és népszerűségük a korabeli trendi média némelyik szereplőjének ellenséges propagandája ellenére is sértetlen maradt, sőt, még növekedett is.
Az „Animals” a következő műalkotás volt társadalomkritikai felhangokkal átszőtt, nagy visszhangot kiváltó koncepciómesterműveik sorában, amellyel szinte versengve tolták odébb a populáris és a kísérleti zene határkövét. Ezzel a lemezzel végleg lezárult egy korszak, hiszen ez jelenti a zenekar mint demokratikus kollektíva felbomlását, és a zseniális basszusgitáros-énekes, Roger Waters diktatórikus uralmának kezdetét. Waters egyre inkább a fő dalszerző és a koncepciók központi megálmodója szerepében tetszelgett. Szerzői dominanciája miatt gyakran került összetűzésbe a gitáros David Gilmourral, kettejük között hamarosan áthidalhatatlan ellentétek alakultak ki, ami később sok felesleges, ha nem azt mondom, tragikus kalamajkához vezetett ennek a legendás zenekarnak a létezése körül.
Az egók első nagy összecsapása ellenére a stúdióban sikerült összefogniuk, és megalkotni egy újabb fenséges albumot, amely legnagyobb teljesítményeik közé tartozik, és joggal szerepel a progresszív rock történetének legnagyobbra becsült lemezei között. Az „Animals” koncepcióalbum, amelyet nagyrészt George Orwell kultikus regénye, az Állatfarm ihletett. A brit, társadalomkritikus író tollából született műről, amellyel többek között az 1984 című irodalmi klasszikussal is híressé vált – ez egy újabb rokon kritika az ellenőrzött társadalomról, amelyben bemutatta a jól ismert Nagy Testvér fogalmát.
Az „Animals” társadalomkritikai koncepciója meggyőzően fonódik össze Waters embergyűlölő szövegeivel és az egész albumon végigáradó, kifejezetten sötét hangulattal. Maró, szinte kegyetlenül realista, ugyanakkor végtelenül gúnyos kritika ez a nyugati kapitalista társadalomról és a társadalmi szerepek hierarchikus felosztásáról, három állatfaj segítségével. Ezeket a disznók (a mindenkori uralkodó kaszt, vagyis a politikusok, vállalkozók és a papság metaforája), a kutyák (az elnyomó szervek) és a birkák (az istenfélő, elvakult proletariátus) képviselik. Waters víziója nagy vonalakban elsősorban az igazságtalan kapitalista rendszer és a társadalmi szerepek elnyomó, kizsákmányoló rendszeren belüli felosztásának kritikája, míg Orwell regénye a maga lényegében szatíra volt az egyének különböző szerepeiről a kommunista társadalmi berendezkedésen belül.
A Pink Floyd most is hű maradt megszokott hangszeres jellegzetességeihez, és ahogy hagyományaikhoz illik, egy sor különleges hangeffektet vetett be, amelyek között volt ugatás, röfögés és bégetés, vagyis mind a három központi állatfaj hangja, amelyekről a koncepció szól. Mindhárom központi tétel összetett szerkezetű, váratlan ritmusváltásokkal, hirtelen tempófordulatokkal, valamint gasztronómiai szólókkal a gitármester Gilmour és a billentyűs Rick Wright előadásában, aki billentyűs arzenáljába az ARP szintetizátort is beemelte.
Mindketten – annak ellenére, hogy Waters már akkor is másodrangú szerepet szánt nekik – a pályafutásuk legjobb hangszeres húzásai közül kínáltak néhányat Pink Floyd-tagként. A két szerzeményt, a „Dogs”-ot és a „Sheep”-et más címek alatt már nem sokkal a „Dark Side Of the Moon” turné befejezése után félretették stúdiófeldolgozásban, de idővel teljesen átrendezték az aranzsmáikat, és megváltoztatott szövegeket kaptak. Az album hangulata a témához illően igen sötét, melankolikus és pesszimista, rengeteg drámai fordulattal. Központi üzenetét remekül megragadja Thorgerson kiváló borítója is, amelyen az égbe törő felhőkarcolók fölött egy óriási elektromos erőmű mellett hatalmas felfújt disznó emelkedik. Ennek a felfújt disznónak a „rokonait” még évekkel később is használták színpadi díszletként.
Mindhárom központi szerzemény, amelyek az állatmetaforákon keresztül az egyes társadalmi kasztokat jelenítik meg, külön fejezet önmagában, de a legnagyobb hatást egységes egészként érik el, a rövidebb akusztikus nyitánnyal és zárással együtt, amelyet a „Pigs On the Wing” két része alkot. Mindkettő rövid akusztikus szerelmes ballada, amelyet Waters egykori szerelmének, Carolynnak ajánlott. Könnyed hangulatukkal és optimista üzenetükkel éles kontrasztban állnak a másik három dal szarkasztikus és sötét lüktetésével. A Waters akusztikus gitárjának egyszerű dallamára írt szöveg azt sugallja, hogy a barátság és a szerelem a legnagyobb társadalmi igazságtalanságokon is felülemelkedhet. Waters a második rész záró versszakában önmagához is fordul, mint (egykori) „kutyához”, aki fontos önismeretre jutott arról, hogyan védekezzen „disznó” gazdái ellen. Minden egyszerűségük ellenére ez a két tétel az egész album összekötő, ha nem éppen kulcsfontosságú darabja, amely összeköti a másik három központi kompozíciót.
A legékesebb bizonyíték arra, hogy Waters pályafutásának ebben a szakaszában még a felvilágosult, jóindulatú abszolutizmus politikáját folytatta a Pink Floyddal, a fenomenális, több mint 17 perces szuperepikus „Dogs”-ban található, amely ambient-hangszeres mélységével kétségtelenül az egész album központi csemegéje. Itt Gilmourra bízza a vokálok zömét, és lehetővé tesz neki néhány valódi sztárpillanatot egy sor felejthetetlen, szívszaggató gitárszólóval. A nyitó dallamban akusztikus gitár, Wright szintetizátorának hangjai és Dave szarkasztikus árnyalatú éneke hallható, aztán lassan építik a hangulatot egészen a záró drámai csúcspontig. A szerzemény kulcspillanata, amelyen a gitárgurmanok még ma is lelkesen csettintenek, a központi gitárszólóban rejlik, amely kettős gitárharmóniát tartalmaz, amit Gilmour úgy hozott létre, hogy egyik gitárt vette fel a másik fölé. Mindezek mellett rendkívül ötletes az olyan gitáreffektek használata is, mint a delay és a reverb, ami az évek során Dave pályafutásának állandó eleme lett.
Gilmour elénekli a vokális részek zömét, majd a maró Waters az utolsó két versszakban átveszi az énekes stafétát. Az akusztikus finomságok és a színes billentyűs textúrák közbeiktatása fokozza a kifejezetten melankolikus, szinte megrázó hangulatot. A Wright hosszabb szintetizátorszólóját tartalmazó szakaszban kutyaugatás és vakkantás hangjai hallhatók. Az ilyen hangeffektek többségét vokóderrel állították elő. A kutyák itt kiválóan használt metaforái a lelketlen üzletembereknek és intrikusoknak, akik gátlástalan tetteikkel tönkreteszik hozzátartozóikat, beosztottaikat és környezetüket, miközben gazdáik, vagyis a disznók éber felügyelete alatt állnak.
A „Pigs (Three Different Ones)”-ben Waters színes metaforával ábrázolja a disznók három fajtáját (a politikusokat, az üzletembereket és a papságot), akik hazugsággal, cselszövéssel és a hatalommal való visszaéléssel manipulálják a hűséges kutyákat és a szelíd birkákat, hogy megtartsák hatalmukat, gazdagságukat és befolyásukat. Waters szövegében sok maró megjegyzés található a korabeli konzervatív brit politikusokra, élükön a „vaslady” Margaret Thatcherrel. Többnyire hamis erkölcsüket, mohóságukat és ki nem élt szexuális fantáziáikat gúnyolja, vagyis azokat a tulajdonságokat, amelyeket túl gyakran kötnek a szélsőjobb, illetve a konzervativizmus képviselőihez. Ezek a maró üzenetek olyan finoman vannak megfogalmazva, hogy az érintettek aligha ismerhettek magukra bennük, és nem perelhették be a zenekart.
Gilmour itt a gitárszólója fölé külön effektet használt, amellyel a disznók röfögését idézte meg, egyébként az ilyen hangok a szerzemény nagy részében előfordulnak. Némelyik már a groteszk határát súrolja, miközben nem nehéz elképzelni holmi Bavčarokat, Šrotokat, Rupeleket és a barátaikat, ahogy mohón tolakodnak a közös vályú előtt. Ez a szellemes darab nem a szerkezeti összetettség vagy az ambient lendület csúcspontja, mégis eléri a zsenialitás határát néhány szellemes trükkel, mint a már említett röfögő hangok, a gúnyos refrén és Mason tehéncsengő-használata. A melankólia fő forrása, amely mérsékli a sok disznóeffekt groteszkségét, ezúttal is a megrázó gitárpasszázsokban és -szólókban, valamint a központi, hátborzongató billentyűs motívumban rejlik.
Az album három központi kompozíciója közül a „Sheep” a legkevésbé vonzó, mert a szokatlan pszichedelikus intervallumokkal némileg nehezebb falat, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne újabb remek és érdekes alkotás. A bevezető, enyhén pszichedelikus zongorabetéthez csörömpölő basszuson épülő fokozás társul. Aztán drámai átmenet következik Waters kaméleonszerű éneklésével, amelyet számos ízléses hammondos passzus és okos gitárfinomságok kötnek össze. Itt sem hiányzik a különféle hangeffektek használata, élükön a vokóderrel, főleg a szintetizátorszóló alatt, valamint egy újabb gyilkos Gilmour-szóló, amelytől a gitárgurmanok még ma is megnyalják a szájukat. Waters éneke egy ponton már szinte paranoiás méreteket ölt, míg Dave záró gitárfrázis-fokozása maga a mese a fülnek. A zárlatnál a bégetés hangjai sem maradhattak ki, ezek jelképezik a társadalmi ranglétra legalacsonyabb kasztját, az elvakult proletariátust, amely a kutyák felügyelete alatt és a disznó gazdák örök robotja alatt kizsákmányolva és megalázva marad. Szerencse, hogy ezt egy optimista akusztikus zárás követi, amely valamelyest oldja ezt az általános fatalista utóízt.
Az „Animals” újabb királyi ékkő a progresszív rock bajnokainak kincstárában, amely még ma is csorbítatlan fénnyel ragyog. Briliáns módon egyesítették rajta Waters politikai kiáltványát, amely tükröt tart társadalmunk elé, sötét és megrázó hangulattal, amely mellett senki sem maradhat hideg, aki megtanult a saját fejével gondolkodni. Sajnos az album központi üzenete több mint három évtized után is nagyon is aktuális, sőt, minden korábbinál inkább. Persze nem kell találgatni, hogy az „Animals” eladási szempontból is kivételesen sikeres lemez volt, amely könnyedén megrohamozta az akkori zenei listák csúcsait. Mégis sokakat meglepett, főleg a sötét ambientje és a központi tételek jelentős hossza miatt. A szerzői szándékaiban egyre tekintélyelvűbb, de egyre magányosabb Waters pedig közben már nekilátott legnagyobb koncepciózus, félig önéletrajzi kiáltványa főzésének, amely a zenekar történetének legambiciózusabb projektjének bizonyult. Az első tégla közte és a zenekar többi tagja között már sikeresen le volt rakva.
Felállás
Roger Waters – ének, basszusgitár, akusztikus gitár, ritmusgitár
David Gilmour – ének, gitár, basszusgitár, szintetizátor
Richard Wright – Hammond-orgona, Wurlitzer elektromos zongora, Fender Rhodes zongora, Yamaha zongora, ARP szintetizátor, vokál
Nick Mason – dob, ütőhangszerek
Produkció
Pink Floyd
Számlista
1. Pigs on the Wing 1
2. Dogs
3. Pigs (Three Different Ones)
4. Sheep
5. Pigs on the Wing 2
