Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Saga
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 47:02
Értékelés: 4.5/5
A „The Human Condition” a legendás kanadai progresszív rock nagyágyúk, a Saga régóta várt huszadik stúdióalbuma. Már a megjelenése előtt lehetett tudni, hogy fordulópontról van szó a zenekar történetében, hiszen ez az első lemezük az új énekessel, Rob Morattival (ex-Final Frontier), aki az alapító tag Michael Sadlert váltotta. Robra rendkívül nehéz feladat várt: Sadler egyike volt azoknak a pótolhatatlan énekeseknek, akiknek hatalmas karizmájuk van, és a harminc közös év alatt kulcsszerepet játszott a Saga összetéveszthetetlen hangzásának kialakításában. A lázas találgatásnak, hogyan illeszkedik majd be az újonc a legendás társulatba, most vége. Sadlerből persze csak egy volt, és pótolhatatlan, de ahogy a progresszív rock történetében már oly sokszor megtörtént, amikor valamelyik nagy karizmájú énekes távozott (a legjobb példák a Genesis, a Marillion és a Spock’s Beard), most is érkezett egy kiváló utód, aki teljesen saját energiát hozott magával. Rendkívül melodikus énekstílusához a zenekar többi tagja meggyőzően alkalmazkodott, és a jellegzetes hangzáson belül jó néhány bátor, frissítő kísérletet csempésztek a zenébe.
Mondhatni, a Saga a „The Human Condition”-nel igazi újjászületést élt át, mégpedig a legjobb értelemben, hiszen ismét egy kiváló és tökéletesen egyedi albumot hoztak össze. A hangzás a dalok többségén a modern neo-progresszív rock és a melodikus rock lendületes elegye felé tolódott, néhol pedig a progresszív metállal is kacérkodnak, vagyis már régen nem szóltak ilyen ütősen, mint ezen a lemezen. A régi rajongók szerencséjére ugyanakkor szinte az összes védjegyszerű hangszeres jegyüket megtartották. Ian egyedi gitárdíszítései és burjánzó szólói éppúgy nem hiányoznak, mint Gilmour neoklasszikus billentyűs betétjei. A kultikus skót billentyűs ráadásul továbbra is szépen gondoskodik a kísérő vokális harmóniákról, ahol erre szükség van. Minőségi állandóságuk – a kilencvenes évek két kisebb stúdióbotlását leszámítva – már-már legendás.
Az első dal után már feltűnik a csodálatos felismerés, hogy a zenéjük még mindig ugyanolyan eredeti és kiszámíthatatlan, mint az előző három évtizedben volt. Az albumot a címadó dal nyitja, amely rögtön az első hangzásbeli meglepetést tartogatja. Aki esetleg arra számított, hogy Michael távozása után hangsúlyos szentimentalizmus jön, sokkot kap: egy vadul száguldó hangszeres tánc ez, számtalan neoklasszikus gitár- és billentyűszólóval. Ez a szerzemény vitathatatlanul a zenekar egyik technikailag legcsiszoltabb darabja, a szimfonikus prog és a progresszív metál határán. A végletekig felcsavart futamok között is rengeteg finomságot találni. Érdekes módon Moratti énekes képességeiről itt még semmi kézzelfoghatót nem tudunk meg, mert a hangját Gilmour kísérő harmóniáival együtt vokóderen engedték át. Az epikus „Step Inside”-dal aztán elérkezik a nagy pillanat: egy brutális prog metálos felvezetés és egy remek átvezetés után a dallamos hangszerelésben Rob először mutathatja meg magát teljes fényében. Már az első versszak után egyértelmű, hogy a Saga nem Sadler-másolatot keresett. Robnak teljesen saját színe van, amely – ha mindenáron hasonlót kell keresni – leginkább Steve Perryhez (ex-Journey) áll közel. Nagyon jó énektechnikával és kiváló dallamos kifejezőkészséggel rendelkezik, de kevesebb színpadias karizmával és érzékiséggel, mint Sadler.
Az éteri ballada, a „Hands Of Time” az album egyik legbűvösebb darabja, ahol teljes erővel ragyognak fel a zenekar önreflexív erényei. Ez a dal mintha Rob hangjára készült volna: rengeteg teret kap, hogy széles dallamos énekkifejezését kibontsa Gilmour szintetizátorainak éteri hullámzásában és Ian melankolikus gitárfrázisai között. A misztikus, szimfonikus progrock eposz, az „Avalon” egy hajszállal még jobb, hiszen a zenekar védjegyszerű hangszeres stílusa és a Rob hangja hozta új energia ideális egyesülését képviseli. A fenséges refrénben határozottan ott a dallamos rockos komponens, a szerzemény pedig még így is elég teret hagy mindenféle hangszeres progresszív rockos ügyeskedésnek. A lábadozó Brian Doerner a dobok mögött megfelelő egyensúlyt tart a kemény rockos ütősség és a ritmikai kifinomultság iránti jó érzék között.
Az „A Number With A Name” intrója teljesen úgy hangzik, mint a zenekar valamelyik korábbi dala, amelyben könnyen el lehetne képzelni Sadlert is. Itt Rob meggyőzően bizonyítja, hogy a színét képes a színpadias irányokhoz és azokhoz a pillanatokhoz igazítani, ahol egy csipetnyi szarkazmus is kell. A többszólamú részek ebben a remek kompozícióban nyalánkság a fülnek. Aztán Gilmour úr szellemes elektromos zongorafutamokkal hív minket egy multiharmonikus, kiszámíthatatlan hangzású körhintára.
A „Now Is Now” teljesen különc kísérlet számtalan elektronikus hangmintával, ütős gitárfutamokkal és Rob remek magas és mély fekvések közötti váltogatásával. A „Let it Go”-val részben újra progresszív metál terepre lépnek, de közben finoman végig megtartják a dallamosság és a hipnotikus énekelhetőség magas fokát. Itt is bizonyítja Moratti, hogy énektehetségét számtalan módon tudja kamatoztatni. A remek „Crown of Thorns” szinte szétfeszül a ragyogó szekciók és a színes hangszerelések súlya alatt. Egyfelől nem hiányzik belőle a kemény rockos megalkuvás nélküliség, ugyanakkor rendkívül finom harmóniák is jellemzik.
A záró „You Look Good To Me” lassú, szinte gépies felvezető ritmust kapott a szintetizátoreffektek sokszínű használata mellett, majd szokatlanul spontán módon csap át egy melodikus rockos mesébe, amelynek csúcspontja a diadalmas refrén. A dal második felében egy rendkívül érdekes, szinte reprezentatív motívumot szőnek bele, a régi klasszikus, a „Climbing the Ladder” szimbolikus tiszteletére, ezt pedig a két központi hangszeres szólista szólóbravúrjai követik. Itt is sikerül harmonikusan egyesíteniük a jellegzetes hangszeres trükkjeiket néhány modernista hangzásbeli újítással.
Az első Saga-album Rob Morattival a mikrofon mögött egészében véve remekül hangolja össze a zenekar egyedi hangzáshagyományát a neo-progresszív és a prog metál világából merített új kísérletekkel. Moratti úr teljesen saját energiát hozott magával, amellyel jótékonyan felfrissítette a vén rókákat, és lehetővé tette nekik, hogy nemesítsék a dallamos rockos oldalukat. Régen nem szóltak ilyen kísérletező kedvűnek és motiváltnak a progresszív rockos erényeik hangsúlyozására. A „The Human Condition” elejétől a végéig bizonyítja, hogy a Saga még egy ilyen jelentős változás után is a minőség záloga és a vezető progresszív rock zenekarok egyike marad. A zenekar történetének számos hangzásbeli megújulása közül ez is teljesen sikerült, és nem kétlem, hogy a „The Human Condition” az idő próbáját kiállva a hűséges rajongók körében klasszikus státuszt vív ki magának. Robnak minden esélye megvan rá, hogy a rendkívül motivált társakat újabb stúdió- és koncertgyőzelmekhez vezesse, bár bele kell törődnie, hogy a régi rajongók szívében Sadler marad a „végleges” Saga-énekes.
Felállás
Rob Moratti – ének
Ian Crichton – gitár
Jim Crichton – basszusgitár
Jim Gilmour – billentyűs hangszerek
Brian Doerner – dob
Produkció
Saga
Dallista
1. The Human Condition (6:51)
2. Step Inside (4:56)
3. Hands of Time (5:29)
4. Avalon (4:48)
5. A Number With A Name (4:51)
6. Now is Now (4:12)
7. Let It Go (4:47)
8. Crown of Thorns (5:46)
9. You Look Good To Me (5:22)
