Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Asia
Kiadó: Geffen Records
Megjelenés: 1982
Játékidő: 43:54
Értékelés: 4.5/5
Az Asia felbukkanása a mai napig a progresszív rock történetének egyik legellentmondásosabb eseménye. Míg a minőségi melodikus rock rajongói körében az azonos című bemutatkozó album hatalmas sikertörténetnek számít, valahol a mennyekben kovácsolt remekműnek, a progresszív rock számos kedvelője fanyalog a kereskedelmi behízelgőségén és a kísérletező, kalandvágyó szellem hiányán.
A régebbi prog-rajongók többsége idővel ugyan elfogadta, hogy a progresszív rock szupercsapatról szőtt, akkoriban irreális álmaik nem válhattak valóra – egy olyan csapatról, amely a műfaj kereskedelmi hanyatlása után is az aranykori 70-es évek szellemében alkotott volna tovább, és új érdeklődést keltett volna az elesett óriások iránt –, de Wettonnak, Howe-nak, Palmernek és Downesnak, vagyis a zenekar négy eredeti tagjának még mindig nem bocsátották meg teljesen, hogy úgy döntöttek, alkalmazkodnak a „vállalati” 80-as évek rádióhullámaihoz.
A felsoroltaktól, régi prog rock ikonokként szerzett hírnevüknek megfelelően, bármit vártak, csak nem rádióbarát, melodikus arénarockot, pedig már a bemutatkozó lemezen is teljes erőbedobással ezt tolták, és alig maradt hely a különféle hangszeres-kísérletező bravúrokra. Akik viszont nem magasra tett elvárásokkal élték meg az Asia születését, azok egyetértenek abban, hogy szép számmal akad rajta kiváló AOR-sztenderd, a megalomán slágerektől egészen néhány kevésbé ismert, art rockkal fűszerezett gyöngyszemig, amelyeken az egyes zenészek hangszeres tudása teljes pompájában ragyog.
Hogy az Asia miért prog rock óriások helyett melodikus rock titánokká vált, azt a tagok múltjának ismeretében lehet megérteni. A progresszív szupercsapat megalakításának terve már nem sokkal a King Crimson (első) feloszlása után, 1974-ben megszületett, amikor egykori énekesük és basszusgitárosuk, John Wetton megpróbálta egy zenekarba összehozni Rick Wakeman billentyűst (Yes, ex-Strawbs) és Bill Bruford dobost (ex-Yes, King Crimson, a Genesis koncertváltozata) British Bulldog néven. Ebből végül nem lett semmi, mert Wakeman közben úgy döntött, visszatér a Yeshez, Wetton és Bruford azonban ezalatt be tudta szervezni Allan Holdsworth gitárost (ex-Tempest, Nucleus, Soft Machine, Gong) és Eddie Jobson billentyűst/hegedűst (ex-Curved Air, Roxy Music, Frank Zappa), így megszületett a rövid életű, de kiváló prog rock szupercsapat, a UK.
A UK feloszlása után mindenki a maga útját járta. A Wetton, az örök rockvándor, aki pályafutása során a King Crimson mellett olyan zenekarokkal is dolgozott, mint a Mogul Thrash, a Family, a Roxy Music, az Uriah Heep és a Wishbone Ash, 1980-ban egy rövid szólókaland után Wakemannel, a dél-afrikai Trevor Rabin gitárossal (a későbbi Yes-tag) és Carl Palmer dobossal (ex-ELP) próbált új szupercsapatot összehozni, de köztük nem alakult ki a megfelelő alkotói kémia.
Miután Wetton már majdnem feladta, Palmerrel együtt elfogadta John Kalodner, az A&M kiadó vezetőjének meghívását, aki az új sztárprojekt kialakításának fő mentora lett. Nem sokkal később csatlakozott Steve Howe gitáros és Geoff Downes billentyűs is, akik otthagyták a süllyedő hajóként működő Yest (amely csodával határos módon és kissé ironikusan éppen Rabin érkezése után éledt újjá). Kalodnernek és David Geffennek, a Geffen kiadó főnökének sikerült összehozni a legendás zenészeket, legalább egy időre megfékezni erős egyéniségüket, és életre hívni a szükséges alkotói kémiát. Az úgynevezett vállalati rock minden ellenfele ezzel erős érvet kapott a zenekar bojkottjához, mindenki más számára viszont megszülettek a 80-as évek egyik legnagyobb zenei hősei.
Az ambiciózus projektből, amelyből a progresszív rock egyik legszebb meséje is kisülhetett volna, „csupán” minőségi AOR-zenekar lett, jóval kifinomultabb és kevésbé émelygősen cukros, mint számos amerikai melodikus rock úttörő, például a Boston, a Styx és a Journey, mégis nagyon bejövős az igénytelenebb zenehallgatóknak, akiknek jó füle van a hipnotikus dallamokhoz és a ráhangoló himnuszokhoz. Közülük kétségkívül a leglátványosabb a hírhedt „Heat of the Moment”, a zenekar történetének legnagyobb slágere és névjegye, amelyet a szüntelen rádiós és tévés műsorra tűzésnek hála azok is ismernek, akik soha életükben nem hallottak az egyes tagok korábbi zenekaráról. Ez a derekasan lerágott, de még mindig rendkívül kellemes örökzöld AOR-sztenderd, amelyet Howe kemény rockos riffje nyit meg, hipnotikus refrént tartalmaz, amely visszarepíti a hallgatót 1982-be. Wetton remek énekét magával ragadó kísérő harmóniák és játékos szintetizátor-textúrák egészítik ki. Palmer szokásos, kiváló dobkombinatorikája, harangjáték használatával is, kivételes ritmikai élénkséget biztosít, miközben Howe a végén nem állja meg, hogy ne mutassa be jellegzetes, jazzel ízesített szólóját. A melodikus rock stílusadaptációi közül a legjobban az nyűgöz le, hogyan sikerült a saját kifejezésmódjukon belül fegyelmezniük az örök jazzer Howe-t, aki itt pályafutása során először markánsabban fogott bele néhány olyan keményrockos modorosságba, amelyhez általában nem volt füle.
A következő, messze ismert Asia-ultraslágert, amelyet nem is kell hosszan bemutatni, az „Only Time Will Tell” című remek power ballada jelenti, amelytől a szerencsétlen szerelmesek szeme mindig megnedvesedik. Ezt a sztenderdet sírós gitárbetétek, pompázatos szintetizátorrétegek és hatalmas dobátvezetések jellemzik, miközben Wetton a megtépázott szívű lovag szerepében remekel. A finom, balladás bevezetés után a dal ügyes átmenettel mutatja meg energikus fogát az himnikus refrénbe fordulva, amely sokáig nem megy ki a fülből. A „Sole Survivor”-on először mutatkozik meg világosabban a zenekar érzéke a kivételes hangszeres kombinatorikához. A magával ragadó refrént szerencsésen sikerült beleszőniük Howe szokásos magasan csengő gitárkapricciói és a gazdag billentyűs kombinatorika közé, ami folyamatosan fokozza a feszülő atmoszférát.
A vidám „One Step Closer” a bevezető hangszeres részével, ahol a játékos gitármanírok finom érzékkel fonódnak össze a magasan csengő szintetizátor-textúrákkal, rövid időre felidézi a szimfonikus prog aranyéveit, aztán a folytatásban függőséget okozó dallam épül fel. Itt sem hiányzik a pompázatos refrén, amelyben a kísérő vokális harmóniákat a produkció direkt erősen kiemeli, hogy az arénarockra jellemző, ráhangoló hangulatot teremtsenek. Az art rockos „Time Again” az első kissé kísérletezőbb alkotás, mert számos váratlan fordulatot és szólisztikus hangszeres cifrázást tartalmaz. A hatalmas keményrockos pillanatok mellett, ahol Howe viszonylag agresszív gitárriffekkel lep meg, számos ötletes palmeri ritmikai díszítés is felfedezhető, amelyek a többszólamú szintetizátor-harmóniákkal együtt jókora adag olyan pompát hoznak, amilyet általában az ELP-nél lehetett hallani. Wetton éneke is itt mutatja meg először a fogát, szokatlanul bosszúszomjasan szól, ahogy csak egy megtört szívű lovag tud.
A ráhangoló „Wildest Dreams” egy újabb híres Asia-sztenderd, amely a maga idejében rendszeresen uralta a rádióhullámokat. Ez az örökzöld békehimnusz temperamentumos ritmikai kombinatorikát és drámai refrént tartalmaz, amelyet kifinomult szintetizátorfüggönyök szelídítenek. Közben nem hiányzik néhány kiváló hangszeres villanás sem, élen Howe szólójával és Palmer vad meneteléseivel. A „Without You” egy újabb remek power ballada, amely számos érdekes hangszeres bravúrt tartalmaz. A finom dallamot lassan építik fel egy kiváló progresszív rockos hangszeres motívumba való átmenetig. Idővel melankolikus, többszólamú harmóniákat is belefűznek, amelyekkel végül meggyőznek róla, hogy a szívükben sosem mondtak le kísérletező múltjukról. A „Cutting It Fine” igazi csemege minden art rock rajongónak. A romantikus atmoszférát Howe érzékeny gitárbravúrjaival és Palmer pusztító átvezetéseivel emelik magasabb szintre. A hipnotikus refrén Wetton egyik legjobb énekteljesítményét tartalmazza, a szimfonikus zárás pedig tiszta klasszikus. A záró power ballada, a „Here Comes the Feeling” az egyik leginkább figyelmen kívül hagyott alkotás, amely csak az évek során vívta ki magának a melodikus rock sztenderd státuszát. A pompázatos dallamosságon belül ismét hatékonyan sikerült beleépíteniük néhány hangszeres trükköt, amelyekkel a múltjukban híressé váltak. A közbeékelt Downes-szóló pedig a következő években több mint nyilvánvalóan hatott számos neo prog rockos modorosságra.
Az „Asia” a fülbe gyorsan beférkőző melodikus rockslágereivel óriási sikert aratott, főleg Amerikában, ahol az újszülött MTV első hőseinek egyikévé váltak, és joggal érdemelte ki a 80-as évek egyik legsikeresebb albumának státuszát. Melodikus rock szempontból kétségkívül minden idők egyik legkifinomultabb és technikailag legkidolgozottabb AOR-albuma, amellyel a kísérleti zene nagyágyúi több mint bizonyították, hogy a széles közönségnek szóló, gyorsan megfertőző dallamok alkotójaként is megállják a helyüket. A számos rádióbarát motívum ellenére, amelyekkel könnyedén levették lábukról az igénytelenebb hallgatóságot, egyes dalokon sikerült otthagyniuk hatalmas progresszív rockos múltjuk nyomait. Az „Asia” olyan album, amely még ma is erősen vegyes érzéseket kelt sok zenei gourmet-ban, abban viszont mindenki egyetért, hogy kivételes zenei minőségét nem lehet vitatni.
Szerintem még mindig ez a legjobb teljesítményük, amelyen először (és nagy valószínűséggel utoljára) sikerült négy zenei művész erős egóját összehozni a kiváló melodikus rock harmonikus bemutatásában, érezhető minőségingadozás nélkül az egyes kompozíciók között. Később ugyan jöttek kísérletezőbb albumok is (főleg a Payne-érában, amelynek szép számú követője van), amelyek már majdnem közelebb álltak az art rockhoz, mint az AOR-hoz, de az igazi Asia ebben a legendás bemutatkozó lemezben testesül meg, amellyel kulcsfontosságú hatást gyakoroltak néhány kultikus prog rock zenekar fejlődésére és alakulására a 80-as években, például a Rabin-érás Yesre, az Emerson, Lake & Powellre és a GTR-re.
Felállás
John Wetton – ének, basszusgitár, billentyűs hangszerek
Steve Howe – elektromos és akusztikus gitár, vokál
Carl Palmer – dobok, ütőhangszerek
Geoffrey Downes – billentyűs hangszerek, vokál
Produkció
Mike Stone
Számlista
1. Heat Of The Moment
2. Only Time Will Tell
3. Sole Survivor
4. One Step Closer
5. Time Again 4:45
6. Wildest Dreams
7. Without You
8. Cutting It Fine
9. Here Comes The Feeling
