Előadó: In Flames
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2008
Játékidő: 48:33
Értékelés: 4/5
Nagy mesterség pionír módon tüskés death metal zenekarból, amely a kilencvenes években olyan albumokat adott ki, mint a „Jester Race”, a „Colony” vagy a „Whoracle” – bármelyikük kötelező darabja minden háztartás lemezgyűjteményének –, vaníliaporral meghintve a világ zenei tömegei számára általánosan elérhetővé válni. Az In Flames otthon van ebben.
Érdekes, hogy a minőségi szakadékban, amelyet a „Reroute to Remain” albummal ugrottak át, nem vesztettek sokat, de ehhez az kell, hogy ne legyen az emberen a kilencvenes évek életműve miatti teher. A „Clayman” óta puhítgatják a srácok a hangzásukat, a „Reroute To Remain” óta pedig új fejlődési úton járnak, amelyen az „A Sense Of Purpose” is halad. Az új album a hangzás további „puhítása” és „édesítése” mellett teszi le a voksot. Ez az összbenyomás, amikor átverekeded magad a tartalmán. Az In Flames ezzel is bizonyítja edzettségét és rutinját. Kiváló zenészek ugyanis, akik a zenekart a jelenlegi megszólalásában tartják, egyre nagyobb kereskedelmi sikerre törve. Mondjátok meg őszintén: ki térne le a kijelölt útról, miután áttörést ért el az Egyesült Államokban? Ezt bizonyította az előző két album is a Billboard-listán felfelé kapaszkodva: a „Soundtrack to Your Escape” a 145., a „Come Clarity” az 58. helyével. Az „A Sense Of Purpose” pedig az amerikai Billboard-lista legmagasabb helyezésével (28. hely) csak megerősítette, hogy helyes volt kitartani a kijelölt úton.
Szóval. Az In Flames a 2002-es év és a „számukra a fennmaradást biztosító fordulópont” után is hű marad az agresszió és az általános tetszés ravasz kompromisszumának keresgéléséhez. Vagyis a mélyebbre hangolt, elmosódottan recsegő rifffal a háttérben, amelyet időnként „indusztriális” színezetű mintákkal dúsítanak, és amelybe a svéd iskola mesterei ultradallamos tercharmóniákat építenek, amelyek „látszólag” puhítják a hangzást. Fölötte végig az extrém ének őrködik, amely a dallamos, közepes hangmagasságú visításnál nem ér többet, és legfeljebb a mai metalcore zenekarokkal kompatibilis. Vagyis kereskedelmileg győztes séta a vékony középúton, amely agresszió-extrémet kínál, ami az átlagfülnek még mindig nagyon is kedvére való, és hozzá kvázi moralizáló henceghetést a kortársak előtt, valahogy így: „Nézd, én milyen brutális zenét hallgatok!” És sorok között szólva, az In Flames már rég nem brutális.
Köztudott, hogy a srácok a múltban női éneket is bevontak Friden (természeténél fogva „szép”) visításán túl, vagy harmonikusan kombinálták azt a háttér tiszta kísérővonalaival. Most is, talán jobban, mint valaha, nő a tiszta énekek aránya, akár a refrének harmonikus kíséreteként (The Mirror’s Truth, Drenched In Fear, Alias), akár úgy, hogy egy dalban teljes elsőbbséget kapnak, mint a nyolcperces The Chosen Pessimist esetében, amely egyúttal az új album legérdekesebb pillanatát hozza, és a nagyon is szükséges változatosságot és dinamikát viszi bele. Balladás irányultságú dalról van szó, amely főleg a hangkép fokozatos feltöltésétől hagy nyomot hallgatás közben: a végére egyedülálló atmoszférát kínál, ahol a kialakult masszív hangfüggönyben a szintetizátorok játsszák a főszerepet, a hangulat pedig ravaszul fokozódik az „indusztriális” iskolából is érkezhető mintákkal. Friden ebben a dalban végig tisztán és dallamosan énekel, még torokból jövő, „Bonós” sóhajok sem kizártak. Mindenesetre az ő „normális” megközelítése nem kínál valami egyedülálló, különösebben felismerhető karizmát, de egy ilyen típusú dalon belül teljesen megállja a helyét.
A dalok többsége viszont három-négyperces romboló, egyszerű, de megvadult riffelés, amelyet tipikusan az „In Flames-es” udvarias tercharmóniákkal és szögletes ritmikus dörömbölés kombinálnak, ennek pedig természetesen a kötelező dupla lábdob parancsol. Ezeken a dalokon keresztül az urak elérik a megkövetelt változatosságot, és ezzel a nagy áteresztőképességű dinamikát. A zenekar tehát újabb albumot kínál, amely ismét egyesítette az agressziót a magas fokú dallamos hozzáférhetőséggel, a megszokott In Flames-módon. Még „puhább” és egy fikarcnyival „szebb”, mint az előző három, vagyis a slágerlistáknak még barátibb. A dallamos összetevő beépítésére való kivételes érzéknek hála, az albumon bőven akad olyan jelölt, amely a The Mirror’s Truth nyomdokaiba léphetne, mint sláger-kislemez.
Az In Flames biztosan lép előre a divatos szférában, amelyet az új évezred elején jelölt ki. A legtávolabb, amit az újból ki lehet érezni a régi illatából, például az Alias című dalban akad, de nem tovább a „Clayman”-nél. Az „A Sense Of Purpose” egészében olyan album, amely bizonyítja, mennyire ravasz, rutinos és kiváló zenészek vannak ebben a zenekarban. Mindannyian tudjuk, hogy ész és tudás birtokában többet is nyújthatnának. De vajon nem része-e ennek a nagy érthetőségnek a nagy racionalitás, az egyértelműen kimért, egyszerű mozdulatok tömörsége, amely a dalok nagy kompaktságának és kidolgozottságának ismert kaptafáját oltja be? Csak éppen a célt a zenei ötletek kínálata fölötti abszolút kontroll elve és a „kevesebb több” elv követése révén érik el. Vagyis olyan album, amely zenei-művészi értelemben a zenekarnak sem győzelmet, sem vereséget nem hoz. Csak azt igazolja, hogy az In Flames továbbra is ügyesen kormányoz a saját navigációs eszközeivel, és ezzel jártasan megőrzi aktualitását.
Felállás
Anders Fridén – ének
Jesper Strömblad – gitár, kísérőének
Björn Gelotte – gitár, kísérőének
Peter Iwers – basszusgitár
Daniel Svensson – dobok
Produkció
In Flames, Roberto Laghi & Daniel Bergstrand
Számlista
1. The Mirror’s Truth
2. Disconnected
3. Sleepless Again
4. Alias
5. I’m the Highway
6. Delight and Angers
7. Move Through Me
8. The Chosen Pessimist
9. Sober and Irrelevant
10. Condemned
11. Drenched In Fear
12. March To The Shore
