Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Steely Dan
Kiadó: Revolution Records
Megjelenés: 2000
Játékidő: 51:25
Értékelés: 4/5
Soha ne mondd, hogy soha többé – ez az az aranyszabály, amelyet egykor, már ősz hajjal, maga a skót fenség, Sean Connery is megfogadott, amikor váratlanul újra magára öltötte James Bond szerepét. Hosszú szünet után erre a jelentős lépésre szánta el magát a szétválaszthatatlan szerzőpáros is, az énekes-billentyűs Donald Fagen és a gitáros-basszusgitáros Walter Becker, akik a „Two Against Nature” című albummal húsz év elteltével, a legutóbbi Steely Dan-lemez, a „Gaucho” (1980) óta nagy stílusban tértek vissza, és megmutatták, hogy az alaposan megőszült hajuk ellenére még korántsem tartoznak a vasraktárba. A maximalista társak Steely Dan néven a hetvenes években egymás után alkották a csúcsalbumokat, amelyek a jazz, a progresszív rock és a pop rock rendkívül kifinomult fúzióját kínálták, és Gary Katz utolérhetetlen produkciója tette fel rájuk a koronát. Nem csoda hát, hogy ennyi idő után hatalmasak voltak az elvárások az új közös lemezzel szemben.
A legendás név feltámasztásának első lépéseit már 1993-ban megtették, Fagen „Kamakiriad” (1993) című szólóalbumának turnéján; ezzel a lemezzel Fagen pályájának egyik művészi csúcsát érte el, ugyanakkor jókora eladási kudarcot is elszenvedett. Miután felvettek egy húzógitárost, egy kiegészítő billentyűst, egy basszusgitárost, vokalistákat és fúvósszekciót, rendkívül sikeres turnéra indultak. Ez az első hivatalos Steely Dan-koncertalbummal, az „Alive in America” (1995) című lemezzel csúcsosodott ki. Kissé ironikusnak tűnik, hogy a két zenész, aki a Steely Dan-pályafutásuk java részében, főleg a hetvenes évek második felében elzárkózott a koncertezéstől, érett éveikre ilyen lelkes koncertezővé vált. A közönség kivételes reakciója is hozzájárult ahhoz, hogy hosszú évek után újra stúdióba vonuljanak, és kihozzák magukból a legjavát.
Ez a „Two Against Nature” esetében sikerült is, még ha nem is született belőle újabb ékszer a kifinomult Steely Dan-remekművek sorában, és első alkalommal a pályafutásuk során némi szerzői sebezhetőség is megmutatkozott. A „Two Against Nature” sok tekintetben folytatja azt a sikeres stíluskoncepciót, amellyel a hetvenes években híressé váltak: a kompozíciókat a jazz-rock fusion kifinomult formája jellemzi, amelyben bőven akad pop-rockos érzékenység, valamint rövidebb kísérletező betétek is, a progresszív rock rajongóinak legnagyobb örömére. Az egyes dalok valamivel kevésbé eklektikusak és ritmikailag mozgalmasak, mint a korábbi gyakorlatban, a hagyományos jazzes finomságokból viszont annyi van, amennyit csak a szív kíván. Ezúttal többnyire könnyedebb, lassabb ritmusokat választottak. Nem meglepő hát, hogy a „Two Agianst Nature” ritmikailag a legálmosabb lemezük.
Ehhez némileg hozzájárul az is, hogy Fagen kaméleonszerű énekhangterjedelme az évek során kissé megkopott, de még mindig a lírai szarkazmus régi nagymestere, akinek nem könnyen fogy ki a karizmájából. Becker gitárosként ebben a szakaszban még fejlődött is, és a legjobb szólók nagy részét ő játszotta. Természetesen ezúttal is a kiváló vendégzenészek egész hadát toborozták össze, közülük a legendás dobos, Vinnie Colaiuta és a gitáros Hugh McCracken emelkedik ki. A fúvósaranzsmánok, valamint a billentyűk és gitárok többszólamú harmóniái szokás szerint irigylésre méltó szinten vannak, ebben a tekintetben nem lehet mit felróni a lemeznek. A produceri munkát most először maguk végezték, és megmutatták, hogy az évek alatt sokat tanultak Gary Katztől a rafinált hangzás megteremtéséről.
A kompozíciók többsége ezúttal is tartalmazza Fagen nélkülözhetetlen lírai cinizmusát az amerikai társadalom rovására. Az ilyen társadalmi gúny szép példája már a nyitó „Gaslightning Abbie”, amely egy „hűséges” férjről szól, aki egy szeretőn keresztül igen szokatlan módon próbálja az őrület szélére kergetni a feleségét. A fúvósok és billentyűk könnyed dallamát elegánsan viszik át szellemes funkos ritmusminták fölött. A „What a Shame About Me” című dalban a változatos fúvós-ugratások és a női háttérvokálok segítségével folytatják jellegzetes hangzásreceptjüket. A címadó dal újabb szolid jazz-pop-rocker számos szólóbetéttel, miközben végig ugyanaz a központi dallam és ritmus marad. A „Janie Runaway” tipikus Fagen-féle költői gúnydal, amely látszólag naiv, boldog szerelmes dalként indul két szerelmesről. Aztán idővel kiderül, hogy a „tökéletes” páros női fele, vagyis Janie, minden, csak nem hűséges és ártatlan lány, hiszen titokban, amikor a „drágája” nincs otthon, különféle szexuális orgiákba bonyolódik.
Az álmodozó „Almost Gothic” a kivételes vokális romantika és a bárjazz legjobb hagyományait idéző fúvósaranzsmánok színes keveréke. A „Jack of Speed” az album kiemelkedő számai közé tartozik, hiszen rendkívül temperamentumos fúvósszekciót és erotikusan felfokozott éneket tartalmaz, a refrénben kiváló női harmóniákkal, ettől pedig kifejezetten autórádióbarát. A funkos ritmusú „Cousin Dupree” újabb megalkuvást nem ismerő leszámolás az amerikai álerkölccsel, amelyben egy „rendezett” fiatalemberrel találkozunk, aki számos szexuális fantáziát dédelget a fiatal unokatestvére iránt. Itt persze nem hiányzik Fagen kópés hangja, amelyet szinte szétfeszít a cinizmus.
A „Negative Girl” esetében sem kell zseninek lenni ahhoz, hogy felismerjük a gúnyos történetet egy alaposan összezavarodott lányról, aki kissé túlságosan sajnálja magát. A záró „West of Hollywood” több mint nyolc percével valóságos jazz-prog-rock fúziós eposz, és kétségkívül az album legjobb alkotása, valamint pályafutásuk egyik legjobb teljesítménye, amellyel bebizonyították, hogy még bőven van képzeletük a technikailag igényes, számtalan kiszámíthatatlan fordulatot tartogató művek megalkotásához. A csábító pop-rockos refrént kifinomultan szőtték bele a többszólamú jazzes harmóniák és a temperamentumos ritmusfordulatok közé.
A „Two Against Nature” albummal a két vén motoros bebizonyította, hogy a legutóbbi stúdiólemezük után két évtizeddel is sikeresen dacolnak a természet szenzomotoros képességeikre gyakorolt hatásával, és friss, kihívó albumot tudnak készíteni. A lemez egészében nagyon jó, de nem éri el a korábbi, hetvenes évekbeli alkotásaik kidolgozott színvonalát, hiszen az évek náluk is megkövetelték a magukét a szerzői képzeletből és Fagen énekes képességeiből. Ennek ellenére a populáris zene történetének egyik legjobb visszatéréséről van szó. A legnagyobb meglepetést a lemez rendkívüli kereskedelmi sikere jelentette, amelyre valószínűleg a legmeredekebb álmaikban sem számítottak. Abban az időben, amikor tömegesen dicsőítették a zenei oktalanságot és a műanyagságot, igazi csodát vittek véghez: a rangos Grammy-gálán teljesen lenyomták a konkurenciát, és négy Grammy-díjat nyertek, köztük az év albumáét is, amivel némi késéssel a életműdíjat is begyűjtötték. Így lett a két vén farkasból, az örök antihősökből igazi hős, hiszen megmentették a jó zene becsületét, és alaposan lekevertek egy pofont a nem-zene abominációjának urának, Eminemnek, akit a nagy esélyesnek tartottak.
Felállás
Donald Fagen – ének, billentyűs hangszerek
Walter Becker – gitár, basszusgitár
Tom Barney – basszusgitár
Ted Baker – billentyűs hangszerek
Jon Herington – gitár
Paul Jackson Jr. – gitár
Hugh McCracken – gitár
Dean Parks – gitár
Lawrence Feldman – klarinét, tenorszaxofon
Amy Helm – furulya
Michael Hitchcock – trombita
Michael Leonhart – trombita, karmester, wurlitzer
Lou Marini – altszaxofon
Chris Potter – altszaxofon, tenorszaxofon
Jim Pugh – harsona
Roger Rosenberg – basszusklarinét, baritonszaxofon
David Tofani – szaxofon
Keith Carlock – dob
Leroy Clouden – dob
Vinnie Colaiuta – dob
Sonny Emory – dob
Ricky Lawson – dob
Michael White – dob
Gordon Gottlieb – ütőhangszerek
Will Lee – ütőhangszerek
Daniel Sadownick – ütőhangszerek, cimbalom
David Schenk – vibrafon
Steve Shapiro – vibrafon
Cynthia Calhoun – háttérvokál
Mike Harvey – háttérvokál
Carolyn Leonhart – háttérvokál
Produkció
Donald Fagen és Walter Becker
Dalok listája
1. Gaslighting Abbie
2. What A Shame About Me
3. Two Against Nature
4. Janie Runaway
5. Almost Gothic
6. Jack Of Speed
7. Cousin Dupree
8. Negative Girl
9. West Of Hollywood
