Előadó: Wetton & Downes
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 53.53
Értékelés: 4/5
Geoffrey Downes és John Wetton Icon néven folytatja közös zenei útját, és most harmadik, sokatmondóan egyszerűen „3”-nak keresztelt lemezével lép színre. Ha ismered az előző két anyagot, tudd, hogy a két fószer ugyanazon az ösvényen halad tovább, amelyet az „Icon” (2005) és a „Rubicon” (2006) kijelölt.
A „3” azonban olyan ihletettséget és frissességet hoz, amivel az elődök egyáltalán nem dicsekedhettek. Nem azért, mert az új album véletlenül rockosabb vagy pörgősebb lenne. Ettől nagyon messze vagyunk. A „3” a számok sorrendjében sem tartogat meglepetést, ugyanazt a bevált sablont követi. Pörgős nyitány, utána balladák és közepes tempójú dalok, aztán valahol a 6. szám körül ismét rockosabban odacsap a lemez, a zárlat pedig megint a könnyedebb, inkább popos, mint hard rockos darabok felé hajlik – már ha az albumot a „részletes, analitikus átvilágítás” nagyítója alá tesszük. A nyitó Half The Man I Was felgyorsított szám, hangsúlyos riffel, de ezúttal nem próbálja megismételni az Asia-sláger, a Heat Of The Moment fogásait. Már az is meglepő benne, hogy a refrént nem kísérik azok a jellegzetes, filigrán módon kidolgozott, többszólamú vokálharmóniák, amelyek Wetton és Downes közös stúdiózásának egyik védjegyének számítanak; Wetton éneke nélkülük is magabiztosan, bevált módon működik. Meglepő az is, hogy „slide”-betéteket használnak, amelyeket Dave Kilminster gitáros zsenialitása hoz a dalba.
Wetton az új dalok mindegyikében remekül teljesít a stúdióban. Egyedi, melankolikusan törékeny, bánatos bélyege, amelyet a hangszínével és az előadásmódjával visz a dalokba, soha nem csúszik át véletlen kétségbeesésbe vagy érzelgősségbe. Az ének tiszta, „wettonosan” egyedi, és a dalról dalra szerencsésen hullámzó dinamikában olyan élénken kifejező, mint régen nem.
Úgy látszik, harmadszorra összejön. Az okot talán abban is kereshetjük, hogy John Mitchellt (Arena, It Bites) a gitáron a neves Dave Kilminster váltotta, aki nemrég Roger Waters excellenciás úr, a Pink Floyd egykori tagja szólóturnéján töltötte be a főgitáros szerepét. A közreműködők cseréje időnként nagyon is jót tesz egy albumnak, hiszen több fej több ötletet jelent, főleg különbözőket.
A srácok szívesen hívnak vendégénekesnőket a lemezeikre, ez mostanra már jól ismert szokás. Így az ének a Raven című dalban ezúttal Anne-Marie Helderre hárult, aki a Mostly Autumn és a Karnataka énekesnője. Azt a magas rangot pedig, amelyet Geoffrey Downes és John Wetton hozzájuk hasonlóan neves zenészként élvez, a háttérben megszólaló hárfa is igazolja, amelyet nem más szállít, mint Andreas Wollenweider. A dal tökéletes ballada, amely teljes egészében a zenekari hangszerelésre épül, és Anne-Marie meg Wetton remek duettje hozza a lemez győztes pontjainak javát. Figyelj oda különösen a záró részre, amikor a két hang még kifejezőbbé, elbűvölően érzékenyebbé és lágyabbá válik, főleg miután a háttérkíséret egyre jobban elhalkul.
Kilminster remekül beilleszkedett az új társaságba. Rendkívüli érzéke és kifinomultsága leginkább a My Life Is In Your Hands című dalban mutatkozik meg: a motívumok szinte banálisan minimalista szövögetése éppen a józanságával nyűgöz le, mert világosan kiemeli a minimalizmust, majd fokozatos építkezéssel és hangulatteremtéssel hatásosan elnyúlik, a főszerepet pedig újra John Wetton énekdallama viszi. Ez a dal a refrénben lelkesítően átváltozik azzá, amit ti, Asia-rajongók kerestek. Hatásos, rétegzett vokálharmónia. Bevált, ravaszul ízléses megoldás, ahogy azt két vén róka tudja. A lemez leghosszabb daraboként a legtöbb réteget kínálja, hogy ne mondjam, összetettebb szerkezetet, már ha ez a jelző egyáltalán találó, tekintve az új anyag szokásosan magas hallgathatóságát. A Sex, Drugs And Money, amely a 6. helyen következik, a lemez legkeményebb dala. Az előrefrén felépítése a nyitódalra emlékeztet, zajosan pedig főleg a refrénben robban, ahol a riffhez még a régivágású Hammond hangzás ölelése is csatlakozik. A két zenész azonban végig finoman ügyel arra, hogy a „zajosság” se csússzon át a féktelen gitárcsapkodás esetleges „durvaságába”. A stúdióban ugyanis minden nagyon kontrollált. A lemez produkciója hibátlan, kristálytiszta, az építőelemek tökéletesen kiegyensúlyozottak, egyenletesen töltik ki a hangképet.
Mivel az urak tisztában vannak az önismétlés nagy veszélyével a zeneszerzésben – amibe a szűk, specialista hangterjedelmű, egyedi megközelítésük sodorja őket, és amely nem tűri a túl nagy balra vagy jobbra kitéréseket –, úgy döntöttek, hogy az Anna’s Kiss tiszta instrumentális marad. Ez teljes egészében zenekari hangszerelésre épül, a hárfa bevonása pedig arra utal, hogy talán a Raven című ballada „meghosszabbításaként” született. Ha Wetton mellé énekelne, könnyen kapnánk egy újabb Raven-típusú dalt. Ilyenből pedig sok volt már Wetton és Downes pályáján.
Ha viszont az Asiához közelebb álló dolgot keresel, a Don’t Go Out Tonight kárpótol majd. A refrén AOR-osan, mérgesen fülbemászó, és magától bemászik a bőröd alá. Wetton/Downes-szerzemény, amely bevált, győztes recept szerint épült, és az azonnali hatás tekintetében a lemez legsikeresebb darabja. A Destiny, az Under The Sky, a Green Lights And Blue Skies (itt Wettonnak a refrénben Downes „segít” vocoderen – klasszikus Asia-korszakbeli trükk) és a Never Thought I’d See You is, amelyek közepes tempójúak és sokat köszönnek a popkacsingatásnak, dinamikusan, élénken és meggyőzően hatnak, kiemelve a Wetton/Downes-páros kémiáját, amely ezúttal valóban hatásosan valósul meg a lemezen. A Place In Our Time, amely lezárja az albumot, szintén megtartja a közepes tempót, de a lemez legsötétebb hangulatú dala, a megfelelő drámai pillanat megteremtésével evez a befejezés felé. Persze a lényeg megint a magával ragadóan kompakt, nagyon dallamos refrén, amely a lemezt a zárásnál is magas hangulati szinten tartja.
Nem az Asia „Phoenix” albuma (2008), hanem a Wetton Downes Icon „3” – itt van a kulcs! Érdekes, hogy a két fószer duóként több alkotói mozgásteret talált a dinamika, a frissesség és az ihlet kiemelésére, mint Steve Howe-val és Carl Palmerrel szupernégyesként egyesülve, amely tavaly az egyik legunalmasabb rocklemezt készítette el.
Mi lehetett ennek az oka, ha egyszer Wetton és Downes együttműködésétől forradalmit már nem szabad várni? Dave Kilminster bevonása – egy jóval rugalmasabb, a két zenész ötleteire fogékonyabb gitárosé, aki a virtuozitás színes választékát rántotta elő a kalapból, és ezzel biztosította a lemez dinamikáját, színességét, következésképpen állandó, magas szintű vonzerejét. Talán a „Rubicon” és az új album közötti hosszabb szünet is, meg néhány merész, de kihasználatlan ötlet beépítése, amelyeket a „Phoenix” albumra szántak, és a „várakozás” fázisában tovább érlelődtek. Bárhogy is sejtem, ez az első olyan Icon-lemez, amely eddig messze a leghatásosabban kamatoztatta a rendkívüli tapasztalatot, és igazolta Wetton és Downes magas művészi hírnevét. Érezni rajta, hogy a lemez világos, kifinomult húzásokból, tömör és magabiztosan kimért lépésekből áll, amelyek megalkuvás nélkül a dallami tökéletességet keresik. Rendkívül kellemesen lazító, nagyon jól hallgatható album, amellyel a két nagy zenei művész párosa végre a megfelelő fényben mutatkozik meg. Azt mondják, harmadszorra összejön! Ezúttal tényleg összejött.
Felállás
John Wetton – ének, basszusgitár
Geoff Downes – billentyűk, vocoder
Dave Kilminster – gitár
Hugh McDowell – cselló
Pete Riley – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Anne-Marie Helder – ének a 4. számban
Andreas Wollenweider – hárfa
Producer
Geoff Downes
Számlista
1. Twice The Man I Was
2. Destiny
3. Green Lights And Blue Skies
4. Raven
5. My Life Is In Your Hands
6. Sex, Power And Money
7. Anna’s Kiss
8. Under The Sky
9. Don’t Go Out Tonight
10. Never Thought I’d See You Again
11. Peace In Our Time
