Előadó: Great White
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 59.12
Értékelés: 3.5/5
A Great White azon „nagyobb” visszatérők közé tartozik, akik a mai hard rock színtéren (már amennyi még maradt belőle) újra felbukkantak. 2007-ben kiadták a fantasztikus visszatérőlemezüket, a „Back To The Rhythm”-et, ami az év egyik legszebb hard rock albuma volt, kétségtelenül.
Egy nyolcéves szünet után kifejezetten meglepő, hogy az együttes „mindössze” két év elteltével már az új stúdióalbumát jelenteti meg. Ezúttal a „Rising” címet kapta. Ha összevetjük a két lemez címét, lényegében ugyanazt üzenik. A Great White újra határozottan megragadta a gyeplőt, és sarkantyúval ösztökélte a kis cápáját. A „Rising” a „Back To The Rhythm” történetének logikus folytatása.
Mégis érezhető a távolság a két album között. A „Rising” jóval „fényesebb” és optimistább lemez, mint az elődje. A Great White visszahozott rá egy jó adag csibészséget, féktelenséget és gondtalan játékosságot. Ha a Back To The Rhythm mélyen átélt, személyes vallomásos album volt, amelyet a melankóliával és vágyakozással teli, sötétebb hangulat jellemzett, a „Rising” sokkal könnyedebb, lazább, kevésbé megterhelt és közvetlenebb. Ha csak a nyugodtabb, félig akusztikus Only You Can Do-t nézzük, ami egy lusta reggel első napsugarainak kitett, viharos éjszaka utáni ébredést idéz, az sosem üti meg a személyes vallomás olyan mély nyomát, mint mondjuk a How Far Is Heaven a „Back To The Rhythm” albumról, ahol Russell énekmegközelítésén keresztül tényleg érezni lehetett a fájdalmat.
A Down On The Level című számba, a klasszikus funky blues lendületű, ravaszul ütős rockos gitárfrázisával, biztosan remekül beleillene maga a fenséges Glenn Hughes is. Russell a „Rising”-on megint hihetetlen. Az énekével kaméleonként viselkedik. Mesterien finoman nyúl hozzá, amikor a „blue” érintkezést kell kiemelni, vagy „Plantesen” kiereszt, amikor az energiaszintet kell feltornázni, és az album ütősebb pillanataiban testoszteronlavinát kell zúdítani. Szóval ezúttal is Russell hangja az egyik legfontosabb láncszem, ami az új lemezen is a klasszikus hard rock dinoszauruszok különleges helyére emeli a Great White-ot, a ma működő zenekarok legmagasabb minőségi ligájába. Az album dallamosan és gyorsan nyit, az elvárásoknak megfelelően, a Situation ideális szám a megfelelő munkahőmérséklet beállítására, ami az album rugózását hajtja. A rockos élt az All Or Nothing erősíti meg, amely a kiválasztott vezérmotívumok alapján minőségben kiemelkedik az egész albumról. Az I Don’t Mind a várt lazító pillanat a nyitó vágta után, ahol Russell kerül a középpontba, a szám különleges báját pedig a kiemelt ütőhangszeres beépítés adja az albumnak.
A Great White a „Rising”-gal is az kitűnő, kerek produkció megtestesítője, ahol az egyes elemek kiválóan kiegészítik egymást. Az album természetes és élő hangzású, a Great White pedig akkor a legdiadalmasabb, amikor teljesen közvetlenül játszik, a hangzást különleges effektekbe csomagolás nélkül. Köszönet Lardie-nak a varázslatos gitárérintéséért! A fickó röviden, velősen és világosan fejezi ki magát. A gitármotívumok és szólók így még jobban előtérbe kerülnek, és a hallgatóra is erősebben hatnak, még intenzívebb nyomot hagyva. Ezt a hangzásbeli szaftosságot a Great White hátterében megbújó billentyűk hozzáadott minimalizmusa is megtámogatja, és megteremtik a klasszikus hard rock üzenet jellegzetes, egyedi kifejezésmódját, egy leheletnyi „southern” fűszerrel.
Nem ismerem a hátteret, milyen feltételekhez kötődik az együttes a Frontiers Recordsszal kötött szerződés aláírásakor, és mennyire kellett emiatt sietniük az új albummal, de például a Loveless elég pimaszul a Here Comes My Head Again-re emlékeztet az előző lemezről. Azt is csak számolgattam a napokat, mikor veti magát a Great White valami Rolling Stones-feldolgozásra. És pontosan ezt kaptuk meg a „Rising”-on a Let’s Spend Night Together bónuszszámmal. Köztudott, hogy Russell a múltban is szívesen „húzott” Jagger felé, a versszakok ide-oda kanyargó előadásmódjával. Érdekes, hogy az album lecsendesedett záró szakasza miatt, az Only You Can Do-val és a My Sanctuary-vel, a Rolling Stones-feldolgozás ebben az esetben nagyon hálásan hat, hiszen a fontos záráskor újra visszahoz egy kis rockos közvetlenséget és keménységet. Ez a lépés is finoman figyelmeztet azonban arra, hogy a „Rising” már nem olyan friss, mint az elődje, és a számok alapötletei kevésbé érdekesek, és már nem annyira „eredetiek”, mint a „Back To The Rhythm”-en. Ennek ellenére tipikus Great White album, amellyel az együttes ismét határozottan megerősíti két évvel ezelőtti visszatérését az élők sorába, sikeresen megőrzi a klasszikus Great White hard rock nagyságának hagyományát, az érettség kiváló eleme pedig, a nagy tudás és gazdag tapasztalat következményeként, ezúttal is garancia arra a magas minőségre, amit a Great White-tól elvárunk. Fiúk, csak egyet kérnék tőletek. Egy kicsivel több figyelmet a jövőbeli albumaitok borítóinak kiválasztására, mert a „Rising” borítója egyenesen „indie” módon illetlen.
Felállás
Jack Russell – ének
Mark Kendall – gitár
Michael Lardie – billentyűk, gitár, vokál
Sean McNabb – basszusgitár
Audie Desbrow – dob
Produkció
Michael Lardie
Számlista
1. Situation (5:00)
2. All Or Nothin’ (5:19)
3. I Don’t Mind (5:19)
4. Shine (5:54)
5. Loveless (5:39)
6. Is It Enough (4:14)
7. Last Chance (4:11)
8. Danger Zone (4:37)
9. Down On The Level (4:03)
10. Only You Can Do (5:02)
11. My Sanctuary (5:36)
12. Let’s Spend The Night Together (3:48)
