Lemezkritikák

Utcai metal a 9mm vonzó, szép, szexi és intelligens rock n' roll bányászaitól, akikre a rock n' roll, a metal és a punk német felfogású ötvözésében nehezen találsz jobb alternatívát. Méreg!

A két vén rókának ezzel a lemezzel, melynek legfőbb erénye a rendkívül élő produkció és az egyenletes színvonal, sikerült újra bebizonyítania, hogy a 21. században is ők a jazz-rock finomságok nagymesterei

Ötletes keveréke a metálriffeknek és a jazzes fúvósoknak. Zappa, a Henry Cow és a Sleepytime Gorilla Museum rajongóinak ez a lemez nagy valószínűséggel tetszeni fog.

A Keep The Faith számos erőteljes elmozdulást hoz a korábbi Bon Jovi-diadalok bejáratott irányvonalaitól, egyúttal új fejezetet nyit a zenekar történetében.

Aki minőségi elektropoppot keres bőven sötét elemekkel, ennél az albumnál is álljon meg, mert biztosan nem fog csalódni.

A svéd hard rockerek, az Europe újraegyesülése óta készült harmadik albuma nem hoz semmi újat. A dalok a régi iskola szerinti szerkesztést követik, punkos produkciós hangsúllyal, ami nem illik egy olyan név nagyságához, mint az Europe!

A Whatever Singularity nem hoz különösebb újdonságot a Vuneny életében. Az összes régi ütőkártya előkerül, de egyik sem koptatott. A két srác tökéletesen kihasználja a bennük rejlő lehetőségeket.

Nincs mit szépíteni! A új rockévezred fő fejőstehenének harmadik gitáros visszatérő albuma is azt bizonyítja, hogy az U2-t elsősorban a fantasztikus produkció menti meg, amely messze az együttes alkotói ihlete fölé magasodik.

A „Magic Is a Child” a kulcsfontosságú alapító tag (átmeneti) távozása okozta drámai változás ellenére is nagyon jó album, amely még ma is eléggé eklektikus ahhoz, hogy a legelkényesebb prog rock-arisztokratákat is lenyűgözze.

A Long Player a brit rockéletművészek, a The Faces második albuma, amely az egyszerű rock & roll-kombinatorikára esküszik, tele csábító énekes futamokkal és akrobatikával.

Kendallnek van néhány érdekes zenei ötlete, de a legjobb tulajdonsága a jó gitártémák és a könnyed dallamok.

Az OK Computer számomra személy szerint a legkedvesebb Radiohead-album. Megtalálták benne az egyensúlyt a dallamos részek, a hipnotikus hangszeres pillanatok és a kísérletezés között.

A Moonstone Project legújabb expedíciója, amely ezúttal sokatmondóan a Rebel On The Run címet viseli, tovább erősíti Matt Filippini pozícióját a Deep Purple-família szűkebb körének örökségét fanatikusan tisztelő rajongóként.

Az „On the Threshold Of a Dream” tovább erősítette a The Moody Blues pozícióját azon úttörők között, akik hidat vertek a szimfonikus zene és a pszichedelikus rock közé.

Robert Cray végre mégiscsak visszatér, ezúttal egy meglehetősen kísérletező kedvű lemezzel, amely többnyire a blues, a soul, sőt időnként a jazz bevált receptjének mámorító elemeire épít.

A fantasztikus „Recycled” albummal a Nektar utoljára érintette meg a progresszív rock csillagait, és minden szempontból elérte művészi csúcspontját, amely minőségben akár a „Remember The Future” mellé is felállhat.

Maguk a dalok nem rázzák meg az embert, de az ő hangja az, ami „megcsinálja” a számokat, és a közreműködése nélkül legalább a felüket érnék csak. Josipa mindig a szívéből énekel, és ez ennyi év után is érződik.

Remélem, egy szép napon a Spaltklang végre megkapja a megérdemelt elismerést, de egyelőre valószínűleg az a legnagyobb jutalmuk, hogy tudják: ismét egy időtlen remekművet alkottak.

Számomra a Fat Again az elmúlt évek egyik legjobb albuma. Igaz, sokat kölcsönöz az Univers Zerótól, de láttam már sokkal nyilvánvalóbb másolatokat is.

A Live In Europe az ír blues rock-veterán, Rory Gallagher élő felvételeinek gyűjteménye, amely az 1972 februárjában és márciusában zajlott európai turné során készült.

Amikor Beck 2007 novemberének végén fellépett a londoni Ronnie Scott's legendás jazzklub színpadán, és elkezdte az ottani öt koncert elsőjét, mindenki érezte, hogy valami különleges készülődik.

Willie Nelson, a zenei legenda, színész, költő, aktivista és amerikai ikon még mindig nem hajlandó lelépni! A bácsi a híres Stardust példáját követve ismét leporolja az amerikai könnyűzene klasszikusait.

A progresszív rock óriásainak újjászületése nem is sikerülhetett volna jobban, mint a „Godbluff” című újabb mesterművel, amely a modern experimentális zene történetének legjobb teljesítményei közé tartozik.

Az Unspoiled By Progress kétségkívül dicséretre méltó kiadvány, amely bizonyítja, hogy a blues rocknak mint műfajnak a jövőben sem kell homokba dugnia a fejét.

A No Time To Bleed nem olyan támadó, pusztító és kompromisszumok nélkül odavágó, mint az elsőlemez. Egy hangyányival kidolgozottabb szerzemények és több gitárdallam adnak más arcot az albumnak, de még mindig 100%-ban Suicide Silence.

A Rock Shock szlovén rockerek, akikben megvan a potenciál, a tehetség, a játék- és a szerzői tudás. A zenekar az albumon még keresi a világos irányt. A legfontosabb a döntés: pop vagy rock? Minél előbb.

A német Disbelief nyolcadik stúdiólemezével nem találja fel a spanyolviaszt, de sikeresen halad tovább a komor death/sludge metal ösvényén.

Egy év után ismét megadatott a megtiszteltetés, hogy belehallgathassunk a görög egyszemélyes formáció, a Dodsferd új alkotásába, amely az új albummal (a trilógia második része) eddig ismeretlen vizekre, az úgynevezett Suicidal Black metal…

A „Down to Earth” albumon a Nektar a régóta várt kereskedelmi áttörés után bátor lépést mert tenni az ismeretlenbe: nem megszokott, cirkuszi koncepcióval és néhány újító hangzáskísérlettel álltak elő, ami meglepően jó gyümölcsöt hozott.

A Deathchain új albumával nem forradalmasítja a death/thrash metalt, de bebizonyítja, hogy a finnek még mindig tudnak jó, igazi metalt írni!

A „The Turn of a Friendly Card”, ez a szerencsejátékokról szóló konceptalbum-mestermű nyitotta meg a legendás projekt alkotói és kereskedelmi szempontból legsikeresebb korszakát, és két nagy rádiós slágert hozott a TAPP két főnökének.

A Heron egy olyan album, amelyhez újra és újra visszatérek. A Lvmen kiváló érzékkel nyúl a drámához és a sötét hangulatok megteremtéséhez. Ez csak a legjobbaknak megy.

A „Joe's Garage” olyan koncepcióalbum-műalkotás, amely provokatív üzeneteivel még ma is felbosszantja mindazokat a konzervatív nagyurakat, akik megszállottan hiszik, hogy a cenzúra a legjobb megoldás mindenkire, aki nem hajlandó ugyanazt a…

Az album játékideje: 1:55:14Producer: Frank ZappaMegjelenés: 1979Kiadó: Rykodisc RecordsÉrtékelés: 5/5 A „Joe's Garage”, ez a háromfelvonásos progresszív rockopera arról, mi történhetne, ha a zene illegálissá válna, a legendás amerikai…

Az „Eve” nagyon jó és változatos pop-rock album számos potenciális rádiós slágerrel, és rövid pillanatokra életre kelnek benne a legendás projekt szimfonikus progresszív rock gyökerei is.

A „Pyramid” minden tekintetben sikeresen viszi tovább a klasszikus TAPP-receptet, amely a popos-rockos könnyedséget ötvözi a progresszív rock kísérletező finomságaival, és amellyel a zenekar felépítette a sikertörténetét.

Épp amikor azt hinnéd, hogy Stauss zenei kastélyának minden ajtaját kinyitottad, jön ez a lemez, és megmutatja, hogy rejtett kamrák is vannak. Talán egy-egy rémült kiáltást is hallunk, de az élvezet kétségkívül nagyobb.

Három év után új albummal tér vissza a színtérre a gothic pop/rock Lacuna Coil, amely jelenleg a világ egyik legerősebb és legelismertebb gothic zenekarának számít.

A Money and Cigarettes átlagos művészi értékű album, a Clapton korábbi teljesítményeinek magas mércéjéhez képest pedig a lemez egészen jócskán alulmarad.

Kezünkben a görög, black metalt játszó Dodsferd trilógiájának első része, a zenekarnak mindössze egyetlen állandó tagja van. Az albumot a neves Moribund Records adta ki, amely arról híres, hogy igazán underground előadókat karol fel.

A „Momentum” a „Bay Of Kings” természetes folytatása, és romantikus csemege mindenkinek, aki szereti Hackett klasszicista gitáros nyelvezetét.

A „Master Piece” minden dala önmagában lezárt történet, amely újabb lelkesedést, felfedezési lehetőséget és kalandot kínál a hallgatónak a zenekar kifejező zenei lényegében, erőteljes ritmikai megszólalásának alapjaiban.

Az "Iconoclast pt. I (The Final Restistance)" című kiváló album után a német melodikus „metalcoreosok” nem is választhattak volna jobb pillanatot egy koncertlemez megjelentetésére. Ez a dokumentum kötelező minden rajongónak!

Chilei thrash/death támadás!

Előttünk a hazai melodic/death metal formáció, a To Hate bemutatkozó lemeze, akik úgy döntöttek, hogy saját ötleteiket a göteborgi metal svéd hangzásvilágán keresztül veszik fel – ez a stílus pedig az olyan zenekaroknak köszönhetően, mint…

A „Kratka zgodovina tega trenutka”, a maribori steril fiúk, a Division bemutatkozó lemeze egy unalmas löttyé összefőtt, instant zenei „töltelékekből” álló vacak, amely halottnak hat, akár egy lélek nélküli gyártmány.

Előttünk az hazai black metalosok, a Nephrolith első felvételei. Kevesebb mint egyéves történetük során már sokakat levettek a lábukról remek fellépéseikkel, és most az első demófelvételekkel is előrukkoltak, amelyeket Vinsketh címen adtak…

Az „Astra” híven tükrözi a híres formáció tagjainak akkori művészi és érzelmi állapotát, a zenekar ekkorra ugyanis már lejárt szavatosságú volt.

A „Thin Air” új gyöngyszem Hammill szólómesterműveinek sorában. A karizmatikus zenei látnok az évek során sem lazít: továbbra is megrendítő érzelmi állapotokat teremt, és az emberi psziché sötét zugait kutatja.

A Kaos v rdeči kiváló dallamos lemez, amely elsősorban a Siddharta és talán a Bohem rajongóinak fog tetszeni.

A „Live At Hammersmith '84” szűk és szokatlan válogatásával nem a legszerencsésebb tükre a szokásos Tull-koncertképnek, ezért a hűséges rajongókon kívül aligha fogja bárki hiányolni a gyűjteményéből.

Újra csak azt mondom, hogy szerencsések vagyunk, amiért ilyen albumok készültek nálunk, az országunkban, de sajnos nem kapták meg azt az elismerést, amit megérdemeltek.

A „McDonald And Giles” kiváló dokumentuma két legendás zenésznek, akik sikeresen bebizonyították, hogy önálló vizeken is remekül feltalálják magukat.

A Demis Demis Roussos legújabb stúdiólemeze, amely a blues, és mindenekelőtt a vokális soul hagyományainak továbbgondolásával frissességet és életkedvet lehel mindkét műfajba.

Az elmúlt évtizedekben az úgynevezett csendes Beatle, George Harrison a rock egyik legkreatívabb és legrejtélyesebb alakjaként vívott ki magának hírnevet.

A Strawbs a Wakeman távozása jelentette nehéz próba után még erősebben került ki a helyzetből, és ezzel a klasszikussal lépett be legtermékenyebb alkotói korszakába.

Talán ez az utolsó nagy lemeze. Nem tudom, lehet, hogy a jövőben még meglep minket.

A „The Wall” egyike azoknak a monumentális albumoknak, amelyek aranybetűkkel írták be magukat a rockzene történetébe, és hozzájárultak ahhoz, hogy a Pink Floyd legendája örökké éljen.

A The Bends-szel megmutatják igazi erényeiket, és bevezetnek minket a képességeik világába, amelyek azonban még nem teljesen valósultak meg. A legjobb csak ezután következett, de már itt is nagy minőségi ugrást tettek előre.

Az „Imaginations From The Other Side” power metal-klasszikus és az európai heavy metal kilencvenes évekbeli egyik legjobb teljesítménye, amelyről még ma is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

A „Walk Tall” az a mondat, amely a lehető legjobban írja le Zawinul zenei örökségét. A JazzXChange bebizonyította, hogy nagyon jól érti zenei filozófiájának lényegét, hiszen méltó módon rótta le tiszteletét a jazz nagysága előtt.

Megjelenésekor az elektronikus billentyűs hangszerekkel és elektronikus ütősökkel folytatott kiterjedt kísérletezésnek köszönhetően kétségkívül forradalmi album volt, ma pedig „csupán” az elfeledett klasszikus státuszát élvezi.

A legendás gitáros szólódebütje, amelyet kiszámíthatóan egyszerűen Eric Claptonnak neveztek el, a Delaney & Bonnie and Friends turnéjának két rövidebb szünetében fogant meg.

Kržišnikot legfeljebb azzal lehet megszólni, hogy hangzásban ezúttal nem hoz semmi újat, de a zene szerkezetileg nagyon más, mint az elődjé, és éppen ezért az avantgárd klasszikus zenéről alkotott változata még mindig friss.

Kaotikusan zajos, ipari doom metal keverék ijesztő atmoszférával. Vajon a káosz és a zűrzavar csak függöny a zenei blöff előtt, vagy mögötte a kompromisszumok nélküli kísérletezés zsenije rejtőzik, azt majd az idő megmutatja

Egyedülálló koncertdokumentum a horvát mainstream pop-rock ikontól. Két jellegében nagyon különböző korongot tartalmaz, bár közeli rokonok. Olyan dokumentum, amely leginkább déli szomszédunk lakóit fogja boldoggá tenni.

Az „I Robot” egy legendás art rock projekt remekműve, amely még ma is könnyedén megbabonázza az összes örök zenei romantikust, akik esküsznek a stílusbeli sokszínűségre és az izgalmas koncepciókra.

A Possessed kiváló alkotás: az album első fele feldolgozásokból áll, a második fele pedig saját szerzeményeket tartalmaz. Klasszikus zenei lemez ez, amelyből mégis sok rockos vonás süt.

A Chickenfoot egy korszak hű lenyomata, amikor négy tehetséges alkotó egy nagyon szilárd, lélekből jövő projektet hozott össze. Tekintve, hogy a számláik tele vannak, ez nem pénzért született projekt.

Annak ellenére, hogy a harmadik album feldolgozásokból áll, teljes mértékben egyenrangú Nick Cave többi stúdióalbumával, hiszen Cave egyéni művészi lenyomata egyértelműen rajta van.

Általánosságról és ötletkölcsönzésről ezúttal szó sincs, előttünk egy nagyon minőségi zenei termék áll, sajátosan vonzó bájjal. Ahogy a cím is mondja: reggae sokféle zenei arc elhajlásaival.

A Mestni postopači debütáló lemeze sok szempontból tipikusan szlovén termék, amely ironikus módon éppen azzal próbál feltűnést kelteni, hogy nem hajlandó alkalmazkodni a hazai zenei élet egyhangúságához.

Hogyan élt a szerencsétlen Frank Ferrana, vagyis ismertebb nevén Nikki Sixx, azt elolvashatod a The heroin diaries – A year in the life of a shattered rock star című könyvében.

A Live From The Madison Square Garden szimbolikusan zárja le a rockzene története egyik első szupergruppjának életútját.

A rijekai En Face hetedik stúdióalbuma – a könnyed, laza természetű rockereké, akik hagyományhoz híven kitartanak a zenekar zenei kifejezésmódja mellett. Érett, ihletett, sűrített kifejezésű, rendkívül kreatív album.

A „Deincubation” nagy előrelépés a „Shaded” debütálás után, produkciós és zeneszerzői-előadói szempontból egyaránt. Bizonyíték rá, hogy még mindig lehet érdekes, ihletett, dallamos death metal albumot készíteni.

Az alternatív rock underground kultikus klasszikusa: bizarr feketeségében halálosan komoly érzéseket kelt, könnyedén sokkol és megrendít, közben pedig kiadós adag önironikus botránykeltést és bolondozást is kínál.

Az énekesnő Morissette-es hangja, legyen akár stoner riffekbe öltöztetve, akár recsegő grunge-disszonanciába csomagolva, kereskedelmi trükknek hat, és úgy tűnik, a zenekar egész jövőbeli irányvonala is erre épül. Unalom

A zágrábi kísérletezők bátor csapata a stoner/noise/hardcore fúzióját tűzte zászlajára, zajuk pedig nem mindenki fülének való. Kiváló debütalbumukkal megmutatták, mennyire egyedi a hangjuk. A külföldi áttörés elkerülhetetlen.

Emir Bukovica tapasztalatai alapján az ember legalább egy csipetnyi alkotói art-vénát várna az albumtól. A „No Pasaran” viszont csak egy újabb yu-pop-rock lemez, amely pusztán a balkáni népeknek akar tetszeni.

Afféle „cross over” lemez, amely semmi újat nem hoz. Post-grunge elemek keresztezve a főleg német földön fogant európai thrasshel, olykor az nu-metallal kacérkodva. Elég érdektelen portéka.

A „Tales Of Mystery And Imagination” egy gazdag és sikeres pálya nyitófejezeteként – ahogy az a filmes sorozatoknál is gyakran megesik – a dinamikus duó történetének legjobb felvonása maradt, és a pop-bájjal megszórt progresszív rock egyik…

A punk tényleg nem tud meghalni, még ha akarna sem. Erre időnként olyan zenekarok emlékeztetnek, mint a Diskurz az „U protivnom” albumukkal. Az utca hiteles hangja ez, amilyenről a „alter” MTV-s szar manapság csak álmodhat.

A „The Silent Corner And The Empty Stage” minden olyan kulcsfontosságú összetevőt tartalmaz, amiért a progresszív rock ínyencei még ma is leborulnak Hammill zsenije előtt.

A Depeche Mode a Wrong című számmal pont azt a tipikusan skizofrén pillanatot kapta el, amellyel már csaknem egy évtizede szerzi a hallgatókat. A dal lassan növi ki magát, mert nem a direkt slágerként működő Enjoy the Silence kaptafájára…

Különleges koncertdokumentum a metalóriások repülős kalandjáról és az '80-as évek aranykorának repertoárján végigsodródó hajóútról. A felfrissített hangzás és a zenekar játéka viszont csak akkor kel igazán életre, ha megnézed a DVD-t is!

A Live at the Moonlight Club különös figyelmet érdemlő dokumentum. Egyszerű érzelmekkel és primitíven nyersen megvágott zenei minimalizmussal telítve eleveníti fel a korai The Specials-napok színpadi képének nyers erejét.

A Bela krajina-i black/death metal az oltárra helyezi bemutatkozó lemezét, az Agnvs Dei-t.

A Course Over Ground nem fedez fel új világokat, de megvan a maga elve, amely a punkos gúny, a noise-dilettantizmus és egy csipetnyi dallamos fűszerezés remek keverésével kiemeli a felismerhetőséget.

Az Echoes egészen más, mint Stauss többi vállalkozása, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne fontos. Időnként nagyon klasszikus a zene, de Stauss nem hagyja, hogy megfeledkezzünk a jazzgyökereiről.

A „Graffiti Soul” a Simple Minds új, kiváló stúdióalbuma, amely gond nélkül felsorakoztatható a zenekar legjobb stúdiómunkái mellé. Mindent tud, amit egy jól hallgatható, eleven art rock albumtól elvárhatunk.

A Dan D a „Ure letenja za ekstravagantne ptice” című negyedik stúdióalbumukon tizennégy dalt fűztek egybefüggő, koncepciózus egésszé.

A Magnum végül mégiscsak jól kihúzta magát a csávából, és az „Into the Valley of the Moon King” című lemezzel kiváló albumot hozott össze, amely minden vágyát és igényét kielégíti a régi hívek számára.

A Pablo Honey a maga korának terméke, amelynek sikerét a Radiohead ma már csak pénzügyi oldalról láthatja, hiszen az album zeneileg semmi fontosat nem tesz hozzá semmihez.

A White Lies for Dark Times című lemezzel Ben Harper ismét átevezett a látszólagos műfaji ellentmondások kétélű tálalásának veszélyes vizein, és természetesen túlélte!

Az egykori Genesis-csalogány legújabb lemezén is a sajátos, ambientes romantika legőszintébb propagandistája marad, és hihetetlen könnyedséggel talál el a hallgató legmélyebb érzéseihez.

Grega Habič, a szlovén „kitarero”, a gitárhős, aki nem akar gitárhős lenni, a gitáros gurmanoknak szóló zenét tartalmazó harmadik stúdióalbumával ismét egy abszolút csúcsteljesítményt tett le a szlovén zenei színtér asztalára.

A „Stik” a Mit debütalbuma, amely egyszerű, ám bőséges riffszövetre, Uroš Petrovski érdekes vokális kifejezésmódjára és a drámai, súlyos hangulat megteremtésére épül. A „kevesebb több” formula, ami működik

„Ha mindez mély kifejezőerőt hordoz, az így megalkotott forma szellemének erőteljes esszenciáját, amely egyedi és nehezen megismételhető lenyomatot ad arról a pillanatról, amelyet a „Self Destruct Sequence” albummal megtett fejlődési lépés…

Az „Orchestral Favorites” csodás zenekari kompozíciókkal van tele, amelyek roskadoznak a sajátos Zappa-humor súlya alatt, és amilyet csak az a zseniális zeneszerző tudott megidézni, aki azért élt, hogy szüntelenül műalkotásokat hozzon…