Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Nucleus
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1971
Játékidő: 44:36
Értékelés: 4.5/5
A „Solar Plexus”, a legendás brit jazz-rock fusion csapat, a Nucleus harmadik albuma első jelentős stílusváltást hozott a zenekar hangzásában: a együttes vezére, a kultikus trombitás Ian Carr ekkorra már száz százalékban magához vonta a szerzői munkát, a fúvósszekciót pedig kibővítette a trombitás Kenny Wheelerrel és Harry Beckettel, valamint a szaxofonos Tony Robertsszel. Az eredeti felálláshoz csatlakozott még Ron Mathewson basszusgitáros, Chris Karan ütőhangszeres és Keith Winter, aki a VCS3 szintetizátoron játszott. Carr az erősebb fúvósszekcióval big band-hangulatot csempészett a zenébe, ám ezzel kissé megnyirbálta az újító gitáros, Chris Spedding szárnyait, aki a csupa jazzes közt az egyetlen igazi rocker volt. Egyedi gitárfrázisai összességében kevésbé hangsúlyosak lettek a Nucleus hangzásában, így nem meglepő, hogy ez az album volt Spedding utolsó közös munkája a zenekarral. Carr szerencséjére nem ő volt az utolsó gitármester, aki megfordult ebben a legendás csapatban.
Hiába nincsenek már rajta kemény rockos kísérletek vagy pszichedelikus pillanatok, a Nucleus a „Solar Plexus”-on is rendkívül temperamentumos, eklektikus jazz-rock fusiont nyújtott, a progresszív rock egyértelmű hatásaival. Spedding – bár hangzásban szűkebb teret kapott – továbbra is elkápráztatott megdöbbentő szólóival és hangszeres megoldásaival, a zenekar pedig hangszeres-szerzői kollektívaként még meggyőzőbbé vált. Hangzásuk a kibővült fúvós- és ritmusszekciónak köszönhetően még telibb lett.
A „Solar Plexus” néhány kiváló szerzeményt tartalmaz, amelyek a zenekar életművének csúcsához tartoznak, és amelyeken a minőségi fusion rajongói még ma is megnyalják a szájukat. Az album szinte percről percre jobb lesz. Az „Elements I and II” című nyitó ambient kísérletben a korabeli forradalmi VCS3 szintetizátor elektronikus hangjaival játszanak, majd a „Changing Times”-szal drámai módon váltanak át a hatalmas fúvósszekcióra épülő big band-hangzásra, közepén Carr vagány trombitaszólójával. A színes ritmikai kombinatorikában, ahol funkos minták sem hiányoznak, rendkívül kellemes, szinte filmzenei dallamot hoznak létre.
A „Bedrock Deadlock” elején meglehetősen borongós dallamok szólnak trombitán és Jenkins oboáján, aztán a játékos basszusvonalak és az ütősök nyomán könnyedebb kompozícióvá fejlődik temperamentumos gitárfrázisokkal és gazdag fúvósszekcióval – ez is a Nucleus egyik klasszikusa lett. A „Spirit Level” újabb remek szerzemény, amelyben apránként, sokféle hangszeres figura, szólóbetét és ritmikai improvizáció rétegezésével építenek drámai hangulatot. Több mint lenyűgöző, hogyan sikerül ennyi improvizáció közepette is elcsábító dallamot felépíteniük. Carr nem lenne Carr, ha a szám végén nem tartana egy rövid egotripet egy őrült trombitaimprovizációval.
A „Torso” az album kissé „rockosabb” pillanata, ahol nem hiányoznak a temperamentumos latin ritmusok, a viharos fúvósimprovizációk és John Marshall gyilkos záró dobszólója – számára ez volt az utolsó közös munka a Nucleusszal, mielőtt a Soft Machine-hoz igazolt. Valami hasonló izzó jazz-latin-rock fúzió kerülhetett volna ki a korai Santana műhelyéből is, ha azok adtak volna a trombiták és szaxofonok hangjára. A Nucleus, ahogy az lenni szokott, a legjobbat a végére tartogatja: a több mint 15 perces mesterművel, a „Snakehips’ Dreams”-szel szolgálnak. Ebben a zenekar ezen verziója a végsőkig kihasználja hangszeres lehetőségeit. Itt csodálhatjuk utoljára Chris Speddinget a Nucleus tagjaként, ahogy finoman vált akusztikus és elektromos gitár között. Az elektromos zongora és a fúvósok egy-egy betétjével időnként felkavarják a hipnotikus hangulatot, egyébként pedig végig megőrzik a központi dallamot, amelyet függőséget okozó minőség jellemez.
A „Solar Plexus” – két elődjéhez hasonlóan – újabb kiváló lemez, amelyen a Nucleus rendkívül tanulságos leckét ad az eredeti jazz-rock fusionből. A fúvósszekció hirtelen előretörése azt bizonyítja, hogy Ian Carr ekkorra már a dalszerzésben is száz százalékos irányítást szerzett a felállás fölött. A fő mesterművükhöz, az elődjéhez, a „We’ll Talk About It Later”-hez (1970) képest egy árnyalattal kevésbé izgalmas darab abból a szempontból, hogy mennyire találja el a jazz és a (prog) rock ideális egyensúlyát, mivel jóval kevesebb benne az elektromos gitáros csavargás. A „Solar Plexus” ugyanakkor viszonylag fontos fordulópont volt a pályafutásukban, hiszen ez volt az utolsó album, amelyen az eredeti felállás közreműködött. Carr mellett utána már csak a szaxofonos és fuvolás Brian Smith maradt hű két évig, a többiek – főként a pénzügyi gondok miatt, amelyekkel Ian csapata akkoriban küzdött – úgy döntöttek, hogy elbúcsúznak, és más projekteknek szentelik magukat. A zenekar számos rajongója a mai napig egyetért abban, hogy a Nucleus eredeti verziója volt a legjobb felállás a csapat történetében.
Felállás
Ian Carr – trombita, kürt
Karl Jenkins – oboa, baritonszaxofon, elektromos zongora, zongora
Brian Smith – tenorszaxofon, szopránszaxofon, fuvola
Chris Spedding – gitár
Jeff Clyne – basszusgitár, nagybőgő
John Marshall – dobok, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Kenny Wheeler – trombita, kürt
Harry Beckett – trombita, kürt
Tony Roberts – tenorszaxofon, basszusklarinét
Ron Matthewson – basszusgitár
Chris Karan – ütőhangszerek
Keith Winter – VCS3 szintetizátor
Produkció
Peter King
Számok listája
1. Elements I & II (2:12)
2. Changing Times (4:44)
3. Bedrock Deadlock (6:52)
4. Spirit Level (9:20)
5. Torso (6:12)
6. Snakehips Dream (15:16)
