Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Klaatu
Kiadó: Import
Megjelenés: 1976
Játékidő: 41:52
Értékelés: 4/5
A „3:47 EST” a kanadai progresszív rock kultzenekar, a Klaatu debütalbuma. Ez a feltörekvő kanadai trió pályafutása java részében igazi megszállottja volt a sci-finek (a nevük a híres sci-fi novellából, A nap, amikor megállt a Földből ered, amelyben a főszereplő egy Klaatu nevű földönkívüli), és éteri dallamok egész sorával büszkélkedhetett. Valószínűleg ők voltak a hetvenes évek második felének legrejtélyesebb rockformációja: amikor a „3:47 EST”-tel megjelentek a színen, számos szóbeszéd kezdett terjedni arról, hogy tulajdonképpen a titokban újra összeállt The Beatles mellékprojektjéről van szó. Ez váratlan eladási sikert hozott nekik az Egyesült Államokban, ahol az album „Klaatu” címen jelent meg.
A nem ellenőrzött információkra épülő hatalmas lelkesedés fő oka az volt, hogy a „3:47 EST” borítóján nem szerepeltek a zenekar tagjainak adatai, a lemez dalainak többsége pedig hangzásban szokatlanul közel állt a Beatles pszichedelikus rockjához a „Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band” és a „Magical Mystery Tour” korszakából. Tedd hozzá az álomszerű vokális harmóniákat, a bőséges zenekari hangszereléseket, a különleges hangeffektusokat, az elektromos szitárt és az angol fekete humorral teli, ekcentrikus szövegeket, és a liverpooli négyessel való rokonság magától adódik. A Klaatu zenei stílusát nehéz lenne egyetlen skatulyába gyömöszölni, hiszen a dalok szimfonikus rockeposzokra, pszichedelikus mantrákra és hard rockos rohamokra oszlanak, miközben többnyire átlépik a műfaji határokat. A legkevésbé akkor tévednék, ha a zenéjüket a legendás Beatles erős hatása alatt álló art pop rocknak neveznék.
Néhányan fintorognának e tények hallatán, mondván, mennyi hangzásbeli eredetiség lehet egy olyan zenekarban, amelyet már a születésekor tömegesen összekevertek a Beatlesszel. Csakhogy ha belemerülnénk a „3:47 EST” legtöbb dalának szerkezetébe és hangszerelésébe, rájönnénk, hogy a különbségek jóval nagyobbak a hasonlóságoknál, és a Klaatu egész sor érdekes kísérleti trükköt és teljesen eredeti hangzásmotívumot tartogatott a tarsolyában. A titokzatos trió, amelyről később kiderült, hogy John Woloschuk billentyűs, basszusgitáros és énekes, Dee Long gitáros és énekes, valamint Terry Draper dobos alkotja, a „3:47”-tel ott folytatta, ahol a Beatles az „Abbey Road” után abbahagyta. Mindehhez gallonnyi misztikát adott a hatalmas szimfonikus hangszerelések révén, ide-oda szórt egy csipet folkot, és némi kemény rockot is, hogy időnként visszatérjenek a szilárd talajra. Ez a három zenész külön-külön sosem tartozott a hangszerének műszaki nagymesterei közé, de együtt hihetetlen kohéziót alkottak, amely képes volt felejthetetlen hangulatot teremteni.
Ez már a nyitó space rock eposzból, a „Calling Occupants of Interplanetary Craft”-ból kiderül, amelyet fenntartás nélkül nemcsak a legismertebb, hanem a legjobb alkotásuknak is kijelentek a karrierjükben. Az ihletet ehhez az éteri klasszikushoz egy valós esemény adta, amelyről A repülő csészealjak olvasója című könyv ír. 1953 márciusában a Nemzetközi Repülőcsészealj Iroda nevű szervezet szórólapokat küldött a tagjainak, és arra szólította fel őket, vegyenek részt egy kísérletben, amelynek a Kapcsolatfelvétel Világnapja nevet adták. A kísérlet során a résztvevőknek egy meghatározott napon és órában kollektív telepatikus üzenetet kellett küldeniük más bolygók látogatóinak. Az üzenet így kezdődött: „…hívjuk a bolygóközi jármű utasait!” Az üzenet pontos dátuma 1953. március 15. volt. Hogy mi lett a kísérlet végső hatása, és hallotta-e valaki „odakint”, arról persze hosszan lehetne vitatkozni. Mindegy, sci-fi-olcsóság ide vagy oda, a Mellotronon játszott központi szimfonikus hangszerelés, amely az éteri dallamba ágyazódik, a varázslatos refrénnel együtt tiszta mese, amelytől könnyedén végigfut a hátadon a hideg. Woloschuk énekének hangszíne végig valahol Lennon és McCartney között lebeg. Ez a fenséges eposz nem fukarkodik a hangeffektusokkal, az időbeli fordulatokkal, a díszes zenekari hangszerelésekkel és a vokális torzítások használatával, ugyanakkor végig megtartja a gyönyörű, mágikusan elbűvölő refrént, amelynél nem nehéz elábrándozni arról, mi történne, ha sikerülne a kapcsolatfelvétel. Hogy lásd, milyen „földönkívüliek” voltak a Klaatu tagjai: ezt a klasszikust éppen azzal a céllal alkották meg, hogy egyszer majd felhasználják az első kapcsolatfelvételhez a földönkívüli intelligenciával! Spielberg a Harmadik típusú találkozások című filmklasszikusát mindössze egy évvel ennek az albumnak a megjelenése után készítette el. A „Calling Occupants…” kétségkívül a legnagyobb teljesítményük, egyszersmind a legnagyobb átkuk is, mert a későbbi alkotásaik többsége gyakran ennek az örökzöldnek az árnyékában maradt. Még nagyobb kereskedelmi sikert aratott viszont a The Carpenters pop együttes 1977-es feldolgozása, amelyet a hallgatók többsége ma is ismer, az eredetiről viszont sajnos gyakran megfeledkeznek.
Egy ilyen kiváló nyitódal után nem meglepő, hogy az album többi kompozíciója kevésbé érdekes, bár mindegyik a maga módján vonzó. A Klaatu a pszichedelikus-pasztorális pop rockos „California Jam”-mel folytatja a Beatles iránti megszállottságát: a dal számos beatlesesen csengő vokális harmóniát, akusztikus gitárbetétet és egyszerű ritmust tartalmaz. A keményen rockos „Anus of Uranus”, amelynek alapja boogie ritmus, cowboy-részeg gitárfutamokkal kísérve, azt bizonyítja, hogy időnként igazi disznók is tudnak lenni. A dallamos rockos „Sub-Rosa Subway” tényleg úgy szól, mint valami elveszett Beatles-szám, rengeteg éteri többszólamúsággal, nagyszabású zenekari hangszereléssel és filozofikus szöveggel. A felépítésében van néhány rokon vonás a Beatles klasszikusával, a „Blackbird”-del. A meglehetősen átlagos kemény rockos „True Life Hero” romboló gitárfutamával és ugrálós ritmusaival ezzel szemben semmilyen rokonságot nem mutat a liverpooli hatalmasokkal. A pszichedelikus burleszk, a „Doctor Marvello” jóval érdekesebb dolog, mert az elektromos szitár éteri hullámait és néhány díszes zenekari hangszerelést tartalmaz, amelyektől még Rick Wakeman sem pirulna el.
A „Sir Bodsworth Rugglesby III” egy ekcentrikus humoreszk, klasszikus brit fekete humorral á la Benny Hill, a dallama pedig úgy szól, mintha egy katonazenekar játszaná a második világháború végén. Ennél elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, honnan van három kanadainak ilyen humorérzéke. A záró space rock eposz, a „Little Neutrino” hangzásbeli kalandozásában áll a legközelebb a nyitó klasszikushoz. Tulajdonképpen az album legkísérletezőbb darabja, ezért minden progresszív rock rajongónak ez a legérdekesebb. Ezúttal az összes vokális harmóniát vokoderen engedték át, amivel valószínűleg a földönkívüliek jelentkezését akarták érzékeltetni, a háttérbe pedig nagyszabású zenekari hangszereléseket és számos hangeffektust toltak. Közben a megfelelő helyeken néhány pasztorális díszítést is elhelyeztek, amelyekkel sikeresen megőrzik a dallamos szerkezetet. Az egészet mennydörgés hangjaival és egércsipogással zárták. Ah, ez a kanadai ekcentrikusság.
Manapság a „3:47 EST”-t senki sem tévesztheti össze a titokban újra összeállt Beatles elveszett projektjével, mert a zenekar tagjainak nevei körüli nagy rejtély néhány évvel a megjelenése után lelepleződött, az album általános hangzásbeli és szövegi vonatkozásairól nem is beszélve, hiszen a nagy négyes közel sem volt annyira rabja a bolygóközi utazásoknak. A Klaatu a „3:47 EST”-tel egy nagyon jó debütalbumot készített, tulajdonképpen az egyik legjobb két lemezét, amelyen leginkább az éteri zenekari hangszerelések, a gyönyörű pasztorális dallamok és a beatlesesen csengő vokálok nyűgöznek le. Az album a nyitó klasszikus kiválóságát a folytatásban ugyan nem éri el, de így is annyi sokszínű jóságot kínál, hogy könnyen megnyeri magának a szélesebb hallgatóságot, akik között nem feltétlenül kell lenniük szenvedélyes Beatles-rajongóknak. Elég jó választ találhatunk rajta arra, hogyan szólhatott volna a Beatles, ha a pályafutását átvitte volna a hetvenes évekbe, a Klaatu pedig közben végig teljesen saját fogásokat alkalmaz az egyes, rendkívül fülbemászó motívumok felépítésében, amelyekkel az első kapcsolatfelvételt próbálja megteremteni.
Felállás
John Woloschuk – basszusgitár, billentyűk, gitár, ének
Dee Long – gitár, basszusgitár, ének
Terry Draper – dob, ütőhangszerek, harsona, ének
Produceri munka
Terry Brown
Számlista
1. Calling Occupants (Of Interplanetary Craft)
2. California Jam
3. Anus of Uranus
4. Sub-Rosa Subway
5. True Life Hero
6. Doctor Marvello
7. Sir Bodsworth Rugglesby III
8. Little Neutrino
