Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Saga
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2009
Értékelés: 5/5
A legendás kanadai art rockerek, a Saga 2007-ben két fontos fordulóponthoz érkeztek hosszú pályafutásuk során. A „10,000 Days” című új albummal és egy nagyszabású európai turnéval ünnepelték fennállásuk harmincadik évfordulóját, ugyanakkor elbúcsúztak énekesüktől és társalapítójuktól, Michael Sadlertől, aki úgy döntött, hogy a zenei pálya (átmeneti?) lezárása után alaposabban a családjának és újszülött fiának szenteli magát. A „Contact – Live in Munich” erős szimbolikus töltetet hordoz, hiszen Michael utolsó koncertje van rajta zenekartagként. A Münchenben megtartott teltházas buli lenyűgöző, zeneileg is megrendítő esemény lett, a zenekarnak és az eufórikus közönségnek egyaránt, amelynek soraiban ott volt a RockLine csapat alapító része is (a beszámolót itt olvashatjátok el).
A koncertes DVD első része a teljes müncheni búcsú- és jubileumi fellépést tartalmazza, amelyről merem állítani, hogy a zenekar története egyik legjobb koncertje volt. Érzelmi síkon pedig valószínűleg a tagok közül is többen a színpadi élményeik csúcsára sorolnák. A felvételt nézve nem állhatom meg, hogy be ne valljam: újra és újra elfognak a kivételes érzések, amelyeken keresztül újra átélem ezt az emlékezetes koncertet.
A legendás kanadaiak ezen az estén mindent beleadtak, és egy csomó kisebb-nagyobb meglepetéssel készültek. Az első rögtön a koncert elején jön, amikor Michael egymaga adja elő az „Always There” fő refrénjét. Ezzel azonnal tudtára adták mindenkinek, hogy ez semmiképp sem lesz szokásos Saga-koncert, hanem különleges hangulattal és felejthetetlen varázzsal lesz tele. E rövid, elég visszafogott bemelegítés után lecsapnak a „Interview” kiváló előadásával a legsikeresebb albumukról, a „Worlds Apart”ról (1981). Ahogy várható volt, erről az albumról játszották a legtöbb dalt ezen az estén.
Sadler az egész koncert alatt, dalról dalra bizonyítja hihetetlen színpadi karizmáját, amely összemérhető a progresszív rock legjobb frontembereivel, például Peter Gabriellel, Peter Hammillel vagy Ian Andersonnal. A fickó irigylésre méltó kora ellenére kiváló fizikai és vokális formában van. A hangja végig csúcsszinten szól. Egyes dalokat még a stúdióváltozatoknál is jobban ad elő. Egyetlen pillanatra sem remeg meg a hangja, így semmiből sem lehetne arra következtetni, hogy ez az utolsó fellépése a zenekarral, és hogy számtalan melankolikus érzés kavarog benne. Több mint száz százalékot adott magából. A közbeszólásai viszont tele voltak érzelemmel és végtelen köszönettel a közönségnek, amely egyet lélegzett vele és a zenekarával.
A Saga nagyon szépen kiegyensúlyozta a repertoárt a klasszikus albumok régebbi dalai, néhány szokatlan meglepetés és az újabb szerzemények között. Ez utóbbiakat először a „Trust” (2006) albumon szereplő „As Far As I’ll Go” kiváló előadása képviseli. A koncert első csúcspontja a „You’re Not Alone” klasszikus (a legendás „Images At Twilight” album, 1979), amelynek minden refrénjét a közönség énekli végig. Simán az egész szöveget is elénekelte volna, ha Michael véletlenül erre hívja. A közönség nagy része ugyanis kivétel nélkül kívülről tudta az összes dalszöveget, ami sokat elárul a rajongók határtalan elkötelezettségéről. Persze meg kell említeni a többi zenekartag hozzájárulását is, bár ez Michael estéje volt. Ian Crichton gitáros, aki már évek óta a progresszív rock egyik legjobbja, ismét elállítja a lélegzetet gyors ujjú gitárfogásaival és eredeti szólóival. Őt is utolérte sajnos az idő, az állandó energikus fintorai ellenére, és annak ellenére is, hogy hosszú idő után újra hosszú hajat növesztett, mostanra már csak szélességében gyarapszik. Egyre jobban hasonlít Meat Loafra.
A Saga egyik fő sajátossága régóta, hogy a billentyűknél időnként ketten, sőt olykor hárman is felváltva játszanak, ami fenséges, többszólamú szimfonikus függönyöket eredményez. A mindig rendkívül lazának és barátságosnak mutatkozó billentyűs mellett, Jim Gilmour mellett, akivel a koncert előtt egy rendkívül színes interjút is készítettünk, a klaviatúra mögött időnként Sadler és az ugrálós basszusgitáros-producer, Jim Crichton is társaságot nyújtott, akit nyugodtan a zenekar fő színpadi mókamesterének nevezhetek. Amikor nem „táncol” a színpadon, a mini moog szintetizátorán szórakozik, főleg akkor, amikor Gilmour mellé Sadler is csatlakozik a billentyűkhöz.
A „Trust” albumról az „I’m OK” után két dal következik az aktuális „10,000 Days” lemezről, a „Can’t You See Me Now?” és a „Book Of Lies”. Mindkettő majdnem akkora lelkesedést vált ki, mint a régi klasszikusok. Az utóbbit a kiváló „Pefekcionist” vezeti fel az azonos című debütalbumról. Előtte a mindig jókedvű Jim Crichton basszusgitáros jó móka kedvéért szellemes jelenetet rögtönöz: amikor Michael egy pillanatra leült egy székre, hogy levegőhöz jusson, a kezébe nyom egy koronát. Így a halhatatlan Freddie Mercury stílusában az est királyává koronázta. Michael nem győzött csodálkozni ezen a váratlan hülyéskedésen, és hosszas szabadkozás után a közönség kérésére néhány másodpercre végül a fejére tette. Nyilván sosem látta magát királyi szerepben, ami nem is meglepő. Annál jobban beleélte viszont magát a perfekcionista szerepébe. A zenekarával együtt még egy rendkívül érzelmes előadását nyújtja a fent említett klasszikusnak, és vele a közönséget ismét tömeges delíriumba hozza.
A dobok mögött ezen az estén nem túl ismerős arc ült. A Sagának az utóbbi években egyáltalán nem volt szerencséje a dobosokkal. A régi dobos, Steve Negus távozása után rövid időre az amerikai Christian Simpson vette át a helyét (csak a „Network” albumon, 2004, működött közre). Ő betegség miatt már egy év múlva átadta a helyét Brian Doernernek (ex-Helix). De ez a szerencsétlen is szívrohamot kapott, és a turné legelején nehéz műtétre kellett mennie. Egy időre az eredeti dobos, Steve Negus helyettesítette, aki szerintem a legjobban illik a zenekar hangzásába, utána pedig Doerner koncerthelye Chris Sutherlandre szállt. Ő hatalmas ütéseiről híres, amiről a közönség a szólója alatt is meggyőződhetett.
A szóló végén Sutherland lassú ritmikus fokozásba megy át, amely a romantikus „The Flyer” slágerhez vezet (Heads Or Tales, 1983), az este egyik legkellemesebb meglepetéséhez. Itt is a közönség a refrénekben több mint meggyőzően pótolja Michael szokásos részét. Jim Gilmour egyébként már az interjúban utalt rá, hogy a koncerten lesznek olyan meglepetések is, amelyek általában nem szerepelnek a koncertrepertoárjukon. Ide biztosan sorolhatnánk a „The Security Of Illusion” (1993) album két kiváló előadását is: a „Mind Over Matter” (a felvett „Entracte” bevezetővel együtt) és a „The Security Of Illusion”. Az utóbbit Michael egyedül, kíséret nélkül énekli el. A refrénekben megint a lelkes közönség segít neki.
Ezután a „Time’s Up” különleges változata következik, akusztikus előadásban. Itt Michaelnek rendkívül átélten Ian segít akusztikus gitáron, Gilmour úr pedig elektromos zongorán. A közönség lelkesedése alig csillapodik, amikor a figyelem középpontjába a pajkos, skót származású billentyűs kerül. Soron következik ugyanis az érzelmes „Scratching The Surfcace” ballada, amely a Saga azon kevés dalainak egyike, amelyben Jim az énekes. Az est egyik nagyobb meglepetése, bár az előző turnén is játszották, a „Wildest Dreams” (1987) albumról a „We’ve Been Here Before” előadása. Erre az albumra jellemzően pop-rockos jellege miatt nem térnek vissza túl gyakran. A „Network” egyik jobb dala, az „On The Air” után ismét két klasszikus jön. A drámai „On The Loose” első taktusaitól kezdve a közönség megint megőrül a lelkesedéstől. Következő lépésként a kultikus „Silent Knight” albumra (1980) emlékeznek, és eljátsszák a felejthetetlen „Careful Where You Step” dalt.
A „10.000 Days” rendkívül átélt előadása közben, az aktuális album címadó balladájánál, amelynél Ian ismét akusztikus gitárt ragad, a zenekar gyufát oszt a közönségnek. Amikor kigyúlnak az első lángocskák, a koncert varázsa a teremben még erősebben dobogni kezd. Azért is, mert a dal Michael zenekari tagságának hosszát ünnepli. A koncert rendes része ezzel a vége felé közeledik. Ehhez a fordulóponthoz még egy ősrégi klasszikussal szolgálnak, a „Wind Him Up”-pal. A függő szerencsejátékosról szóló történet a terem már amúgy is alaposan felhevült légkörét a végsőkig felszítja. A rendes rész végén a színpadra vonulnak a színpadi technikusok, a zenekar különböző barátai és családtagjaik, köztük Michael hátán a terhességben előrehaladott felesége is. A mélyen megindult énekesnek virágcsokrokat adnak át, amelyekkel a zenekar később Chris dobjainak talapzatát díszíti.
A ráadás előtt, amelyre nem kell sokat várni, a közönség két nagy lapot kapott, amelyen az állt: „Michael” és „bye”. Amikor visszatérnek az első ráadással, a debütalbumról a „Humble Stance” klasszikussal, a terem újra teljesen megőrül. Michael ekkor már nem tudja visszatartani az érzelmeit, mert a látvány, ahogy az egész terem írásos üzenetekkel búcsúzik tőle, a többi zenekartagot is mélyen megrázza. Azt merném állítani, hogy alig bírta visszatartani a könnyeit. A következő pillanatban úgy szabadul meg a zavartól, hogy nyakába veszi a basszusgitárt, amelyen a klasszikus stúdióváltozatában is játszott. Milyen Saga-koncert lenne az, amelyik nem tartalmazza a nagy finálé gyanánt a „Don’t Be Late” klasszikust? Ezt a játék előtt Sadler is megállapítja, aki itt ismét átéltem vált basszusgitár és billentyűk között, a két Crichton testvér pedig a végére teljesen kiélte magát. A „Don’t Be Late”-tel véget ér az első ráadás. A zenekar a viharos ovációk után meghajol a közönség előtt, és elhagyja a színpadot.
A hűséges közönséget az est utolsó ráadása jutalmazza, a felejthetetlen „What It’s Gonna Be?” klasszikus, amelyet a teljes turné alatt először és utoljára játszottak el, kifejezetten a Muffathalle közönségének. Ezt az utolsó ráadást minden előszó nélkül adják elő, és a végső búcsút is a lehető leggyorsabban lerendezik. A közönség azután is, hogy már elhagyták a színpadot, persze próbál még egy ráadást kicsikarni, olyan nagy a lelkesedése. Én magam is, és még ma is, főleg az emlékek felidézése után, amelyeket ez a monumentális DVD a felszínre hozott, teljesen elképedtem a koncertrepertoár egész előadásán, a zenekar hihetetlen összeszokottságán és az őrült hangulaton, amely a termet a színpadtól a pultig áthatotta. A hangzás tekintetében is csupa csúcsteljesítmény volt ez a koncert. Eltekintve az elejétől, amikor a billentyűk kicsit gyengébben hallatszanak, a Saga valódi hangzásbeli perfekcionizmust mutat. A kameramozgás és a megvilágítás kiválóan sikerült, hiszen szemléletesen elkapják az est főszereplőjének és bajtársainak minden mozdulatát.
A második lemezen néhány ízletes bónusz vár a zenekar hosszú évek óta hűséges rajongóira: rövid interjúk Jim Gilmourral és Ian Crichtonnal, tévés felvétel néhány koncertdalról Mannheimben, valamint fotógaléria a turnéról és a búcsúfellépésről.
A „Contact” monumentális koncertdokumentum, amelyhez mindig sajátos viszony fog fűzni. Minden igazi rajongó természetesen nem maradhat nélküle, és biztosan beszerzi az audió változatát is. Sadler búcsúkoncertje kétségkívül a progresszív rock történetének egyik legmegindítóbb és legfontosabb koncertesemény marad. Michael ideális módon búcsúzott, és bár a távozása nem volt szomorú, a zenekar további működésében biztosan hiányozni fog. Annak ellenére, hogy Sadler utódja, Rob Moratti (ex-Final Frontier) vokális stílusával szép reményekkel kecsegtet a jövőre nézve, a legendás kanadaiakkal minden következő koncerttalálkozás közel sem lesz már ugyanaz.
Felállás
Michael Sadler – ének, billentyűk, basszusgitár
Jim Critchon – basszusgitár, billentyűk
Ian Critchon – gitár
Jim Gilmour – billentyűk, ének
Chris Sutherland – dobok
Produkció
Jim Crichton
Számlista
DVD1:
01. The Interview (live)
02. That’s As Far As I’ll Go (live)
03. You’re Not Alone (live)
04. I’m OK (live)
05. Can’t You See Me Now (live)
06. Book Of Lies (live)
07. The Perfectionist (live)
08. Drum Solo (live)
09. The Flyer (live)
10. Mind Over Matter (live)
11. The Security Of Illusion (live)
12. Time’s Up (live)
13. Piano Solo (live)
14. Scratching The Surface (live)
15. We’ve Been Here Before (live)
16. On The Air (live)
17. On The Loose (live)
18. Careful Where You Step (live)
19. 10,000 Days (live)
20. Wind Him Up (live)
21. Humble Stance (live)
22. Don’t Be Late (live)
23. What’s It Gonna Be? (live)
DVD2:
01. Documentary
02. Underground TV Live in Mannheim
03. Photo gallery
